Az idegen Orseolo Pétert elűzik az ősmagyar hitre visszatérő magyarok

taltoshit_magazin

Orseolo Péter, mint idegen uralkodót, elkergették a felkelt magyarok, akik dühüket a keresztény papokon és templomokon is kitöltötték, gyorsan visszatérve az “ősmagyar hitvilághoz”.

Sokat törtem a fejem, hogy milyen témát is válasszak az év kezdetére- egy történelmi rovatba. Szerencsére mi magyarok vagyunk olyan helyzetben, hogy téma, és anyag akad bőven az érdeklődő részére. De mégis milyen legyen egy évkezdő írás? Legyen szó benne III. András királyunk – az utolsó aranyágacska – gyanús januári haláláról? Netán II.(vak) Béla megvakításáról, és a megtorlásról az aradi országgyűlésen? Mind roppant érdekes, de én mégis mást választottam az idei év első Puskaporos szaru témájának. A zavaros 1046-os esztendőt, és a magyarság helyzetét egy gátlástalan, idegen igát nyögő országban. Szent István nyolc éve halott, és az életműve a Magyar Királyság is készül a sírba szállni. Orseolo Péter, és a vele hatalomra juttatott idegenek zsarnokságát nyögi a magyar. Az itthoniak az elmenekült Vazul-fiak után kiáltanak, és megindul a felkelés a zsarnokság ellen.

Orseolo Péter második trónfosztása. 1046.

„Péter király esmet úgy cseleködék mint annak előtte, mert nem meré magát a magyarokra bízni. Ez okáért német darabantokat tartva, és egyéb német harsírokat, kik környűle forgolódnak vala, és őrzik vala őtet. Azonképpen német és olasz tanácsosokkal, komornyikokat. És németeknek adá mind és olaszoknak a fő és hasznos tiszteket.”

Visszatértek a régi idők, vagy talán súlyosabbak, mert a velencés mind vadabbul uralkodott. 1046-ban az urak megelégelték Pétert zsarnokságát, és újra összeesküdtek ellene.

Az adókat, amiket Aba Sámuel rövid uralma idején eltörölt, Péter ismét kivetette, és igyekezett István magyar törvényei helyett a bajor földön szokásosakat bevezetni. Mindkettő éles tiltakozást váltott ki. A kor szokásai szerint az volt a férfi, aki a maga erejéből jut el a céljához, nem pedig mások alantas segítségével. Ezért is vetették meg Pétert, mert német segítséggel ült vissza a trónra. Az összeesküvők képesek lettek volna az ördöggel is szövetkezni, csak hogy a királytól megszabaduljanak. A pártütőket Anonymus egyszerűen csak „pogányoknak” nevezi, de ez így azért nem teljesen volt igaz. Sokuknak valószínűleg semmi bajuk nem volt a keresztény egyházzal, sem a keresztény vallással, és nem is emiatt társult a többiekkel. De tagadhatatlan, hogy részt vettek az összeesküvésben valódi pogányok is – már ha tudjuk mit is jelentett ez a 11. században. A Vata féle lázadás során azért kiderült, hogy még jócskán éltek ilyenek az országban, de nekik elsősorban a zsarnokkal és az idegenekkel volt leszámolni valójuk. Magyarországon egyfajta elkeseredettség lett úrrá azokban az időkben. Egyre többen kezdtek visszatérni őseik régi hitéhez. Mintha az 1046-os esztendőben minden hirtelen felerősödött volna – különösen a táltosokba vetett hit. Esténként egyre többen hagyták el a házaikat, és vonultak ki a pusztába, lakatlan lápokba, erdőkbe. Bár úgy hírlett hogy kevés már a táltos – azért csak felbukkantak.

Álmaink táltosa*

A magányosnak tűnő embert magával ragadja a végeláthatatlan Mindenség. Manapság keveseknek adatik meg a beszédes csöndben való elmélkedés. Az ember óvakodik a csendtől, mintha félne szembenézni a gondolataival. A környezet, a társadalom arra törekszik, hogy zajjal, harsány zenével, ostoba filmekkel vetélkedőkkel stb. elvegye az embertől a gondolkodás, az elmélkedés, a Teremtőhöz való fordulásnak még a lehetőségét is nehogy ráébredjen, lehetne szebben, jobban, boldogabban élni.

A magyar ember mindig keményen dolgozott, ám a köztes időben szép gondolatai voltak. Betartotta az atyái hagyományozta szokásokat. Ügyelte a csillagok járását, figyelte a vizeket, a szél fordulását, fegyelmezett a Teremtőnek a természeti jelenségekben megnyilvánuló üzeneteire. Eszerint rendezte az életét, végezte a munkáját, igazította az ünnepnapokat.

A nyakas magyarok a láthatatlan, természet dolgaiba Rejtezett Isten tiszteletére hegyek, kősziklák tetején, tisztásokon gyűltek össze, hol az Atyaistenhez közelebb érezték magukat. Az erőszakos kereszténytérítés után évszázadokig titokban hódoltak az ősi szokásoknak. Jól tudta Madách Imre: „Hitünk külföldi növény, mely népünk regényes gyermekkorával nincs összefűzve”. Voltak  „olyan megtévelyedettek, akik a halottaikat nem a templom mellé temették”, hanem „ligetekbe és berkekbe, hogy a teremtés után ott lakomázzanak és énekeljenek.”** Azért van Magyarországban annyi Ördögszikla, Bolondhegy, sőt Ördögszántotta hegy is, mert a XI. századi nyugati papok, hogy a nép előtt utálatossá tegyék, keményen kiprédikálták a régi szent helyeket.

Népünktől a bálványimádás távol állt. Isten festett, faragott képét a tiszteleti helyeken soha nem ábrázolták. Senki nem tudja, hogyan nézhet ki, ám mindenben és mindenütt jelen van. Templomokra sem volt szüksége. A régi magyaroknak nem voltak templomaik. Sőt amikor István, Aba Sámuel, Péter, I. András és László király korában a nyugati kereszténység erőszakos terjesztése ellenhatásaként a régi vallásukra igyekeztek visszatérni, elsőként a templomokat rontották le, a püspököket és a papokat pusztították el. A keresztény vallást Péter király  térítőinek kegyetlenkedésén túl, nehezen vették be, mert a visszatetszést, borzadályt keltő keresztre feszített Jézus és a mártírhalált halt szent képei előtti „tisztelgést” kívánta volna meg. A Mária-tisztelet meghonosodott, hiszen azonosnak tartották a magyar Boldogasszonnyal.

„Akkor a nemes Vata gyűjtött sok katonát”

A táltosok eredményesen járták a vidékeket, a közhangulat gyorsan fordult az egyház és a papok ellen. A Cholt (Csolt, Solt) nemzetségből származó Vata nevű főember Békés vármegyéből volt az első, aki a magas rangúak közül nyíltan felvállalta pogányságát. Vagyis inkább azt, hogy visszatért a régi szokásokhoz. Leborotváltatta a feje tetejét, és három varkocsban hordta a maradék haját. Nyilvánosan áldozott a régi isteneknek, és lóhúst evett. Folyamatosan megsértette az új törvényeket, és felszólított mindenkit, hogy kövesse őt… Közben a Péterrel elégedetlen főurak követeket menesztettek Vazul fiaihoz orosz földre, hogy álljanak a népharag élére.

Levente és András a „királyfik” közül a két idősebb 1046 szeptemberében érkezett haza, és ezzel viharos ősznek nézett elébe a magyarság. Már régóta látható volt, hogy a megvakított Vászoly fiai előbb vagy utóbb megjelennek majd. A három fivér ugyan Csehországban, majd lengyel és orosz földön élt ennyi ideig, de a magyarok nem feledkeztek meg róluk. Tudták, hogy életben vannak, és a vérszerződés jogán örökölhetik a trónt, hiszen Árpád leszármazottai. Béla – a legkisebb – maradt csak egyelőre Lengyelországban. Mire Andrásék a nyár végén megérkeztek Magyarországra – sereget is hozva magukkal – éppen kibontakozóban volt a Vata-féle felkelés. A két haderő találkozott és egyesült. A lakosság többsége melléjük állt. Vata hívei azzal zsarolták a hercegeket, ha nem engedik meg nekik, hogy irtsák a papokat, akkor nem támogatják őket Péter ellen. Erre és ezért a két testvér szabad kezet adott – borzalmas napok és hetek következtek a keresztények és azok számára, akik mellette és Orseolo mellett maradtak. A feldühödött, ősi hitüket visszanyert, vagy azt soha el nem veszített emberek, jobbára egyszerű parasztok megrohanták a templomokat. Papokat végeztek ki, templomokat fosztogattak és döntöttek romba. Olyan kéjjel tomboltak, amihez foghatót itt még nem láttak. Nem volt jó akkoriban papnak, németnek, egyáltalán idegennek lenni Magyarországon. Mindez jól beleillett abba a közhangulatba, amely akkor uralkodott.

És mit tett ekkor Orseolo Péter a magyar király? Éppen a Felvidéken tartózkodott, valahol a Garam folyó és Nyitra között. Jött a hír, hogy a három fivér közül kettő orosz földről már itt is van, és katonákat is hoztak magukkal. De ezen felül itthon számítanak a magyar urak, és a pogány felkelők segítségére…

Egy király vége. A „királyfik” Péter ellen.

Péter tudta, most már tennie kell valamit. Az összes még megmaradt emberével Komárom alatt átkelt a Dunán és Fehérvárra igyekezett.

Éjszaka a táborban

Péter király soha nem érezte magát biztonságban sehol. Sem az országban, de még a saját katonái között sem. Erről mindjárt meggyőződhetett, hogy hírt kapott a királyfiak Magyarországra érkezéséről.

Biztos volt benne, hogy a táborát jól őrzik. És ha a tábort, akkor őt is. Német és olasz testőrei mindig a közelében voltak. A király ekkor 36 éves volt, már középkorúnak számított. Úgy hitte, őt már nem érheti meglepetés. Tévedett. Az éjszaka három lovas vágtatott be a táborába. Hogy az őrök aludtak-e, vagy szándékosan engedték be az idegeneket sosem derült ki. Nem gyilkolni jöttek. A három fekete ruhás, álarcos lovas hirtelen megállt a tábor közepén, nem messze a király sátrától, és egyetlen mondatot kiáltottak. Valami régi pogány szó előzte meg a sajátos „üzenetet”, amely így hangzott:

-Isten, András és Levente parancsára. meg kell ölni minden püspököt, papot, dézsmaszedőt, megszűnik minden adó, helyreáll a régi hit, és vesszen Péter németestül, olaszostul mindörökké! Ezután a lovasok, ahogy jöttek, úgy el is vágtattak- nem állta az útjukat senki sem. Az idegen testőrök nem értették a kiáltást, de értette Péter. De nem is az üzenet volt itt a lényeg. Valakik így adták tudtára a királynak, hogy ők is át tudnak hatolni minden őrségen, védelmen és táboron. Péter soha sehol nem lesz biztonságban tőlük!

Orseolo Péter látta, hogy már a Dunántúlt sem uralja már. Ide is eljutott már a lázadás szele, és azok is ellene fordultak, aki eddig támogatták őt. Székesfehérvár vezetői is cserben hagyták, amikor a király a város alá ért. Egyszerűen nem nyitották meg előtte a kapukat. 1046. szeptember 21-e volt, amikor a király a mindenfelől érkező hírek hatására döntött: menekülni fog…! Hallotta, hogy András és Levente már Pesten vannak, az ország keleti fele számára így elveszett. Ezekben a napokban vesztek oda Gellért püspök és társai is. A lázadók a pesti révnél fogták el az András fogadására igyekvő papokat, majd a közelben emelkedő Kelen-hegyről  szekéren, taligán, esetleg szöges hordóban a mélybe taszították őket. (Itt kell megemlítenünk, hogy Gellért sem volt az a szent életű ember, mint akinek beállítják. A hosszú magyarországi tartózkodása alatt sose tanult meg magyarul. A magyarokat a legkisebb vétségért is megkorbácsoltatta, a nagyobbakért pedig karóba húzatta.)

Az egyik krónikás szerint: „Az üldözés e napjaiban annyi pap és világi veszett el Krisztusért, hogy csak az Isten és az angyalok mondhatják meg a számukat. Kivált az idegeneket ölték, rabolták, kergették, és akik megmenekedtek, gyalog, kifosztva, úgyszólván meztelen érték csak el a határt, a német földet.”

Péter is rájött, hogy csak a német földben bízhat. Vele volt a felesége, egy német asszony, és testőrei közül kiválogatta a szintén németeket, majd elindult nyugat felé. Remélte, hogy a gyepűt még nyitva találja. András a trónkövetelő egy lépéssel előtte járt, és bezáratta előtte a mosoni kaput. Azt, ahol az áruló magyarok két évvel korábban bevezették a támadó német sereget. András szava – aki még jogi értelemben „senki” volt – többet ért, mint a felkent törvényes királyé. A hercegek tudták: ha Péter élve kijut, akkor minden hiábavaló volt, és újra indul a háború Henrikkel – immáron harmadszor. Itthon kellett hát végezni Péterrel, hogy mire a hír eljut a császárhoz, már ne legyen tétje a dolognak. András követeket küldött Orseolo után. Némi reményt adott neki az is, hogy most már Fehérvárról is üzentek: beengedik őt, csak menjen gyorsan! (Ez nyilván csapda volt.) Péter nem tehetett mást, minthogy bízott András szavában, és jóindulatában, de közben lázasan törte a fejét: hogyan menekülhetne…? Zámor – valószínűleg a mai Zámoly – faluban amelyik elég közel volt már Fehérvárhoz a felbukkanó magyarok elől a király a kíséretével, és a feleségével együtt egy udvarházba menekült. Meg kell hagyni vitézül küzdöttek – három napig. Az ostrom végére csak Péter és a felesége maradt életben. Hogy ezután mi történt arról csak elképzeléseink lehetnek.

A Képes Krónika így írja le Orseolo Péter sorsát: „ Élve elfogták, megvakították és Albába vitték, itt rövidesen bele is halt a szörnyű fájdalomba.” Marczali Henrik ilyen röviden emlékezik meg róla: „Meghalt az a férfiú, ki magyar király volt, de hazáját soha nem találta ezen a földön.”

Heltai Gáspár a kései krónikás sem sajnálta Pétert, ahogy senki ebben az országban. És még hozzáteszi: „ Ez Péter és Aba királyok miatt Magyarországba nagy kár lőn, és hogy a hercegek is hozzá érkezének, igen megnyomorodék és ugyan elszegényedék az ország.”

Forrás:
Magyar Királyok és Uralkodók. 2. rész Tihanyi István: István és Orseolo Péter.

Képes Krónika
Thuróczy János: A magyarok krónikája.
Marczali Henrik: Magyarország története
*Hazátlan – Az őrvidéki magyarok honlapja
**Endlicher, Stephanus Ladislaus: Rerum Hungaricarum Monumenta Arpadiana 1849.

(Nyitray György – Puskaporos szaru – Szent Korona Rádió)

1995 Total Views 7 Views Today



Bejelentkezés

Kövess minket!