„Ő az én juhaim pásztora, és akárhová bújt is, a szakállánál fogva rángatom elő, hogy megbüntessem.” – A fenti mondat 1330 őszén hangzott el Károly Róbert királyunktól, amikor Basarab havasalföldi vajda megbüntetésére indult. A hadjáratnak magyar szempontból katasztrofális vége lett, a Kárpátok egyik szűk, kopár völgyében.
A posadai ütközet
1330. november 1330 végén Károly Róbert király egyszerre két hadszíntéren vívott háborút: a lengyelek megsegítésére küldte az egyik seregét, a másikat pedig maga vezette Basarab havasalföldi vajda ellen. Ez a fejedelem egészen Dzsingisz kánig származtatta magát, de valószínűleg inkább kun volt, mint tatár-mongol, mivel az akkor még létező majd később a népek hullámaiban elsüllyedő „Kunországot” is uralta.
Egyben birtokolta a „hintapolitikát” és az azzal járó előnyöket. A vajda ugyanis bizonyos időszakokban a magyar uralkodó alattvalójának vallotta magát, máskor pedig- a helyzettől függően – kinyilvánította elszakadását a Magyar Királyság oltalma alól. Majd ha a magyar király sereget küldött ellene- ez rendszeresen be is következett- ismét elfogadta őt hűbérurának. Amint a magyar csapatok távoztak Havasalföldről Basarab vajda újfent úgy nyilatkozott, hogy: ő bizony nem tartja urának a magyar királyt. Ez a taktika egy darabig működött, de a Zách Felicián-féle merénylet utáni őszön Károly Róbert megelégelte ezt a magatartást. A vajda magyar területre támadt, majd a királyi sereg megjelenésekor ismét hűséget fogadott, hogy a magyar csapatok vonuljanak vissza a Kárpátok mögé.
Ám a király megmakacsolta magát, és tovább vonult a magyar határtól keletre. A fejedelem azonban követeket küldött a magyarokhoz, hogy megfizeti a károkat, amit okoztak, csak forduljanak vissza, és még az egyik fiát is túszul adja a királynak. Viszont azt is jelezte, hogy ha a sereg nem vonul vissza, akkor halálos veszéllyel nézhetnek szembe…
Basarab vajda még egyszer megalázkodott, de ez már csak a csel része volt. A magyar sereg valóban visszafordult Havasalföldről a rossz terep és az élelem hiánya miatt, de Basarab kíséretül adott emberei a mintegy harmincezer fős magyar sereget egy szűk szurdokba csalták ahol már várták őket a tatár-vlach csapatok tízezer fővel. A magyar had még ekkor is gyanútlanul menetelt mélyen a völgybe,- hittek a vezetőiknek, hogy nincs más járható út.
Sajnos nem is volt, mert mögöttük hegyomlást indított a felkészült lesben álló ellenség. A gyanútlan király ekkor értette meg, hogy csapdába csalták az egyébként kiválóan felszerelt és harcedzett seregét, amely ellen a vlach csapatok hagyományos ütközetben nem győzhettek volna. Innentől az út sokak számára a halálba vezetett. Fentről dárdák, nyilak, és óriási sziklák kezdtek hullani magyar seregre, és nem tehettek ellenük semmit. Az ellenség ezer és ezer harcosa ontotta rájuk a gyilkos lavinát. De a had még így is napokig (egyes forrás szerint négy napig) állta a támadást. Már nagyon sokan odavesztek, amikor döntés született a kitörésről.
Ekkor, mint a történelmünkben már oly sokszor győzött az erény és az önfeláldozás. Egyetlen lényeges kérdés volt: hogyan lehet innen a királyt élve kimenekíteni? Dénes fia Dezső báró a Hédervári családból vállalta, hogy páncélt és ruhát cserél az uralkodóval, amíg a Lackfi István vezette csapat megkezdi a kitörést a testőrséggel, a végzetes gyűrűből. Ez sikerült is. A király egérutat nyert a csapdából, bár amikor a lova már kezdett kimerülni Péternek fia Csór Tamás adta át a sajátját, hogy a király életét mentse. Akik élve estek fogságba azt Basarab emberei kifosztották, és főleg az uraknak faékeket vertek a koponyájukba. Dezső vitézt, aki a királlyal ruhát cserélt is kegyetlenül felkoncolták. Ebből megtudhatta Károly Róbert, hogy vele is ugyanez történt volna, ha elfogják.
Ma már nem tudjuk pontosan megállapítani hol volt pontosan az ütközet. Még a király menekülési útvonala sem ad semmilyen biztos támpontot. Vannak, akik a Vöröstoronyi- szoroshoz teszik a helyszínt. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy Károly Róbert uralkodása alatt ez volt az egyetlen súlyos veresége. Fordulópontot is jelentett a csatavesztés, mert ettől kezdve magyar királyok csak nagyon ritkán viseltek hadat a Kárpátokon túl.
Az ott létező, majd a későbbiekben létrejövő fejedelemségeket igazából magyar had sose hódította meg teljesen. Az ütközettel kapcsolatban kiemelhetjük a roppant nehéz körülmények közötti helytállást, a kitartást, és a magyar katonák mindent feláldozó hősiességét, hogy a királyukat élve kimenekítsék a csapdából. Viszont ki kell emelnünk Károly Róbert hibáit is. Hitt a többszörösen áruló fejedelemnek, majd hitt a kísérőknek is, akik a szurdokba csalták.
Bevezette egész hadseregét a csapdába, és amikor ezt felismerte már végzetesen késő volt. Sok forrás utal rá, hogy a Zách Felicián és családja ellen elkövetett roppant szigorú megtorlások után egyfajta átok ült az első Anjou királyon, és az elbizakodottsága is ebbe a kelepcébe vezette. Hédervári Dezső báró önfeláldozása viszont lehetőséget nyújtott a királynak a menekülésre, akit hibáitól eltekintve legjelentősebb uralkodóink egyike volt.
Ércszobra méltán ékesíti a budapesti Hősök terének Pantheonját.
Forrás: Kiss-Béry Miklós Magyar királyok és uralkodók. 10. Károly Róbert és Nagy Lajos
Földi Pál: Liliom és kard
(Nyitray György – Szent Korona Rádió – Puskaporos szaru)