A magyar történelem kritikus vészterhes óráiban sokszor állt fent az a helyzet, hogy az uralkodó és az ország főurai között nem volt felhőtlen a viszony. Ezt többnyire sajnos iszonyatos pusztítás követte. Így volt ez az első tatárjárás idején IV. Béla királyunk és az országnagyok között is.
Béla király kimenekítése a tatárok karmai közül.
1241 áprilisára a mongol haderő betört Magyarországra, és a lassan gyülekező magyar sereg szeme láttára felégette Vácot, majd kisebb csetepaték után a már előzetesen kiszemelt terepre kezdték csalogatni a királyság hadseregét. A király személye körül kialakult intrikák miatt az összevont seregnek nem volt egységes a vezérkara. IV. Béla évek során, merev rugalmatlan uralkodása alatt építette ki közte és a főurak közötti rossz viszonyt. Visszavette tőlük a birtokadományokat, elégette a székeiket, -hogy a jelenlétében ne tudjanak leülni – betelepítette az addig ellenséges kunokat, és most nem engedte a magyar seregnek, hogy a Sajó és a Hernád folyó találkozásánál menetből rávessék magukat a hídon visszavonuló tatár seregre. Béla nem volt katona, de az óvatossága ebben az esetben helyénvaló volt. Április nyolcadika körül járt, amikor a had megérkezett a Muhi pusztára. Őket és a hatalmas és világhódító sereget a megáradt és mocsaras Sajó folyó választotta el. A harcos főurak toporzékoltak dühükben, – különösen Csák Ugrin kalocsai érsek- hogy nem engedi őket megküzdeni a kutyafejűekkel, és többen már odáig jutottak, hogy nyíltan gyávasággal vádolták a királyukat. Vitéz és bátor katonákból nem volt hiány a seregben. Ott volt Kálmán herceg, Béla király öccse, Jakab a templomos lovagok magyarországi mestere, és a királyi testőrség élén Türje Dénes főlovászmester. De az intézkedéseket a király hozta. Ő pedig elrendelte a táborba szállást, és hogy a magyar sereg megerősített állásokat foglaljon el szekereiket, pajzsaikat felhasználva a kiszámíthatatlan gyorsan mozgó ellenség ellen. A mongol támadás április tizenegyedike éjjelén indult meg, amiről még mi is időben értesültünk egy orosz szökevény hírvivő által. A hídért folytatott küzdelem váltakozó sikerrel folyt. A templomos lovagok rohama elsöpörte a tatárokat, de a megáradt folyón átúsztatva végül bekerítették a magyar szekértábort. Spalatói Tamás krónikás értetlenül állt a magyarok viselkedése előtt, akik a riadó kürt szavára nem a fegyverhez kaptak először, hanem mosakodtak, ruháikat igazgatták, és a karpereceiket csatolták. Egy idegen számára természetesen érthetetlen ez a fajta viselkedés. De a magyar harcos számára nem. Hiszen nekik akkor a halállal volt találkozójuk, és oda nem mehet rongyokban az ember. A magyar ekkor a legszebb ruháját veszi fel, felteszi az ékszereit, és a zsebét megtömi arannyal, hogy aki később majd kifosztja, ne mondja már, hogy itt koldusok estek el. Órákkal később a tatárok ezrei jártak körtáncot a halállal a tábor körül, amikor mindenki számára világos lett, egy feladat maradt csak: kimenekíteni a királyt. A király most az ország, ha ő elvész vége a Magyar Királyságnak. Ő az a személy, aki megtestesíti az ellenállás szent kötelességét. Mindenki veszhet Muhinál, csak a király nem! Tudta ezt a harcos, és a nemes főúr is. Itt mutatkozott meg az, hogy a nemzet érdeke felülír minden személyes sérelmet. A tatárok napkeltekor rést nyitottak a bekerítésben, hogy a magyarok kitörjenek, de távolról tíz és tízezer szempár kereste Bélát a „kerált”. Amíg ment a gyilkos küzdelem, és már égett a szekértábor a király egérutat nyert. De a tatárok könyörtelenül üldözték. Legvitézebb katonái Ernye fia Ákos, Türje Dénes állta útját és tartotta fel közeledő tatárokat, folyamatosan átadva lovaikat a királynak, hogy Béla mihamarabb a Bükk erdeiben, Diósgyőr felé találjon menedéket. Úttalan utakon maroknyi kíséretével pedig megmenekült az uralkodó. A magyar katona pedig bebizonyította mire is képes végveszélyben. Egy idegen krónikás természetesen ezt nem értheti. (Ajánlom a tisztelt olvasó figyelmébe Tormay Cécile Ősi küldött című könyvének az Ő volt fejezetét. Csodálatosan leírja, ahogy a főhős a sötét erdőben találkozik a menekülő IV. Bélával. – Ny.Gy.)
A mongol sereg azzal a céllal támadta meg Magyarországot 1241-ben, hogy elpusztítsa azt, és a Turul-dinasztia tagját Bélát kézre kerítse, meggyilkolja, így elejét vegye a tovább ellenállásnak. Egyiket sem sikerült végrehajtaniuk, bár a pusztítás, amit okoztak elképesztő volt. Batu kán 1242 márciusában az Esztergom környékén gyülekező seregének kiadta a kivonulási parancsot, és heteken belül délkeleti irányba elhagyták az országot. Béla király második honalapítónk pedig hozzáfoghatott az ország újjáépítéséhez. Muhinál sajnos sokan odavesztek, de a király nem. Bizton állíthatjuk, hogy a királyság ezen oknál fogva nem omlott össze, és bár a tatárok feldúlták az országot, de elpusztítani nem tudták.
Forrás:
Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme.
A Szent Korona Rádió Hadak útja műsorának a tatárjárás című adása
(Nyitray György Szent Korona Rádió – Puskaporos szaru)