„Veszélyben a fehér faj!” Ez a megállapítás május elején került fel Kristiina Ojuland észt európai parlamenti képviselő, volt külügyminiszter blogjára, aki úgy vélte, hogy a tömeges bevándorlás „faji veszélyt” jelent Európára nézve. Gazdag István írása.
Az észt EP-képviselő az Európai Bizottság egyik előírására célzott, amelyben arra szólították fel az EU tagállamait, hogy fogadják be az afrikai menekültek Földközi-tengeren keresztül érkező áradatát. Néhány hónap már eltelt, de a polémia változatlanul folyik, és Kristiina Ojulandot továbbra is faggatják arról, amit írt.
„Rasszistának címkéznek, mert őszintén beszélek arról, amitől félek” – válaszolta nemrég azoknak az újságíróknak, akik visszatértek a témára. Noha nagyon is tisztában van vele, hogy véleménye veszélybe sodorhatja a politikai karrierjét is, mégsem törődik vele, mert mint mondja, semmi szüksége rá, hogy naponta megjelenjen a tévében vagy a sajtóban. És hogy mi ösztönzi ilyen körülmények között a további politizálásra?
„Szeretem Észtországot, és az a szándékom, hogy megvédjem” – válaszolja.
Az efféle kijelentések már jó ideje ideológiai szentségtörésnek számítanak a pc-dogma zsarnoksága alatt nyögő Franciaországban. Meg is van az eredménye. A francia statisztikai és gazdasági tanulmányi hivatal (Insee) augusztus közepén tette közzé legutóbbi kutatási eredményeit a bevándorlásról.
A számok magukért beszélnek: 2004 és 2012 között évente átlagosan 200 ezer bevándorló érkezett az országba, vagyis egy Rennes méretű város lakossága. A nyolc év alatt tehát összesen 1,6 millió fő, amely tömeg kétszer nagyobb, mint az ország második legnépesebb városa, Marseille lakossága. Minden harmadik gyarmatosító Afrikából jött. Az Insee hivatalos adatai azonban nem veszik számításba az elsöprő többségükben ugyancsak Afrikából érkezett illegális bevándorlókat, sem azokat (zömükben az előbbiek „ingázó” családtagjait), akik egy évnél rövidebb ideig tartózkodnak Franciaországban. A felmérés tehát távolról sem tükrözi a bevándorlás valós képét. Független szakértők szerint Franciaországban majdnem ugyanannyian telepednek le törvényesen, mint törvénytelenül, vagyis évente 400 ezer új honfoglalóval nő az ország lakossága, tíz év alatt tehát négymillió fővel. Ráadásul ennek a négymilliónyi (főleg afrikai) bevándorlónak gyermekei is születtek, akik értelemszerűen szintén kimaradtak az Insee statisztikájából.
A tegnap még nemtörődöm és passzív őshonosokat ma megdöbbentik a valós számok, és naponta panaszkodnak az ország elözönlése miatt, amelynek eklatáns tünetei a bennszülöttek és a rendfenntartó erők számára de facto tiltott zónáknak nyilvánított etnikai gettók (a polkor zsargonban „érzékeny városi övezetek”) terjedése, a bűnözés riasztó mértékű növekedése, a közbiztonság katasztrofális romlása, a köztisztaság és a higiéniás helyzet általános lerobbanása, az arab-néger bevándorlók mindennapos randalírozásai, az általuk monopolizált és sok helyen nyílt színen űzött kábítószer-kereskedelem, a bevándorló fiatalok által sportból űzött vandalizmus (parkoló autók tömeges felgyújtása, buszmegállók és metrókocsik megrongálása, szemetelés, graffitizés stb.), nem beszélve az egyre agresszívabb formákat öltő fehérellenes rasszizmusról, a provokatív utcai imádkozásokról, a gombamód szaporodó mecsetekről, kebabbüfékről, halalüzletekről – a muszlim térfoglalás megannyi csalhatatlan jeléről. Amit Franciaországban „nagy lakosságcsere” alatt értenek, az egyáltalán nem egy rasszista agyrém vagy egy apokaliptikus vízió, hanem egyre inkább a jelen politikai valósága és még inkább a jövő fatális végkifejlete.
A helyzet annyira aggasztó, hogy június 28-án Manuel Valls francia miniszterelnök a France Inter rádióban az iszlamista terrorizmus elleni harcot egyenesen „civilizációs háborúnak” nyilvánította. Egy nappal azután, hogy a politikai korrektség zászlóshajójának számító (valaha tekintélyes) Le Monde napilap, megszakítva a témában több évtizeden át űzött struccpolitikáját, arra vetemedett, hogy megszólaltatta a dzsihadizmus elleni harc egyik szakértőjét, a francia kémelhárítás volt ügynökét, aki kerek-perec kijelentette, hogy Európában – sőt világviszonylatban is, az Egyesült Államok mellett – az utóbbi évben Franciaország vált a dzsihadisták fő célpontjává. („La France est le pays le plus visé par le djihadisme”, lemonde.fr, 2015. június 27.) Yves Trotignon szerint ennek az az oka, hogy Franciaország nemzetközi téren és katonailag is nagyon aktív a dzsihadizmus elleni harcban, ugyanakkor az országot egykori gyarmattartónak tekintik és a szekularizmus bástyájaként ismerik, mindenekelőtt a muszlim nők hajfátylának (hidzsáb) köztéri viselését tilalmazó törvényi rendelkezése és a Mohamed-karikatúrák kapcsán fellángolt vita miatt. Az interjú talán legfigyelemreméltóbb momentumaként a francia szakértő elmondta, hogy az iszlamisták által újabban már Nyugaton is végrehajtott lefejezéseknek „valódi vallási szimbolikájuk” van.
Ahogyan az iszlám világban sok helyen mindmáig gyakorolt rabszolgaságnak is. A Dabiq című folyóirat júliusi francia nyelvű számában az Iszlám Állam (IÁ) arra oktatja híveit, hogy egy „hitetlen” rabszolgaságba vetése vallási kötelesség: „Ti vagytok a legjobb közösség. A nyakukon megláncolva idehozzátok őket, amíg el nem fogadják az iszlámot.” Egy „hitetlen” szabadságának az elvétele tehát jótétemény, mert a rabszolgaságnak köszönhetően elvezetik az igaz hithez, utána pedig felszabadítják és integrálódhat a hívők közösségébe, az ummába. Az IÁ fanatikusai azt hiszik, hogy közeleg a világ vége, az apokalipszis egyik jeleként pedig „a rabszolganők az uruktól fognak gyermeket szülni”. Éppen ezért „hitetlen” nők megerőszakolásával és teherbe ejtésével kell siettetni a Messiás eljövetelét. Az IÁ által ezrével elrabolt jezidi nők egyike, egy 13 éves lány, akinek sikerült megszöknie a fogságból, elmondta, hogy „tulajdonosa” minden egyes kikényszerített nemi aktus előtt és után imádkozott, mert meg volt róla győződve, hogy vallási kötelezettséget teljesít. (ISIS Enshrines a Theology of Rape, nytimes.com, 2015. augusztus 14.)
Nyilvánvalóan az efféle veszélyekre gondolva kongatja a vészharangot Kristiina Ojuland korunk Kasszandrájaként, láthatóan azzal sem törődve, hogy esetleg mitikus elődje sorsára jut ő maga is.
(flagmagazin.hu)