Miközben egyes, a magukat jobboldalnak nevező körök Oroszországot még ma is pusztán kommunista országként vagy a szovjet rendszer örököseként emlegetik, addig a valóság sokkal árnyaltabb és összetettebb. A mai Oroszországban aktívan él azoknak az antibolsevista és monarchista hősöknek a szellemisége, akiket a kommunista rendszer évtizedeken át főellenségként kezelt. A fehér hadseregek tábornokai, a cári Oroszország katonái, a bolsevik terror áldozatai és az emigráció alakjai fokozatosan visszakerültek a történelmi emlékezetbe. Ennek egyik legjellegzetesebb alakja Pjotr Nyikolajevics Vrangel báró, a legendás „Fekete Báró”. Alábbiakban életútját és a bolsevikok elleni harcban betöltött szerepét mutatjuk be.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítve a háborús hírekkel és a nagyvilág történéseivel
De kik is voltak azok a fehérek, akiket Vrangel báró is vezetett a vörös bolsevikok elleni küzdelemben?
Elsősorban ismerjük meg a bolsevikok által használt vörös szín szimbolikáját. A vörös szín már jóval az orosz forradalom előtt összekapcsolódott Európában a forradalmi és munkásmozgalmi eszmékkel. A bolsevikok ezt a szimbolikát fokozatosan saját politikai identitásuk részévé tették. A fehér ezzel szemben hagyományosan a forradalommal szemben álló erőket jelképezte. Már a francia forradalom idején is a királypártiakhoz kötődött, Oroszországban pedig az 1917-es forradalmakat követő polgárháború során vált a bolsevikellenes erők összefoglaló elnevezésévé.
A fehér eszmény egyik sajátos megfogalmazója Vaszilij Vitaljevics Sulgin volt. Elképzeléseiben a fehérek lovagi alakokká váltak: olyan harcosokká, akik a Szent Oroszországért, a hagyományos értékekért vállalják a harcot és az önfeláldozást.
A Szovjetunió bukása után ez a korábban elnyomott történelmi emlékezet ismét felszínre került. Újra felfedezték azokat a fehér parancsnokokat is, akik a polgárháború véres éveiben fegyverrel szálltak szembe a bolsevik hatalommal.
Közéjük tartozott Nyikolaj Nyikolajevics Jugyenyics altábornagy, az északnyugat-oroszországi fehér erők egyik legjelentősebb vezetője, az első világháború egyik kiváló cári tábornoka. Ott volt Anton Gyenyikin tábornok, a déli fehér hadseregek egyik meghatározó parancsnoka, valamint Alekszandr Kolcsak admirális, aki az Uráltól keletre vezette a bolsevikok ellen harcoló erőket. Délen és a Krímben pedig egyre nagyobb szerephez jutott Pjotr Nyikolajevics Vrangel báró.
Kolcsak története különösen tragikus. A bolsevikok 1920. február 7-én Irkutszk elfoglalása után kivégezték. Hivatalos rehabilitációjára mindmáig nem került sor, az orosz társadalom egy részének szemében azonban személye idővel a bolsevik terrorral szembeni ellenállás egyik jelképévé vált.
Jugyenyics Franciaországba menekült, Cannes-ban telepedett le, majd a közeli Saint-Laurent-du-Var-ban halt meg 1933-ban, tuberkulózisban. Az emigráció politikai életében már kevésbé játszott aktív szerepet, részben azért, mert a nyugati hatalmak nem kívánták érdemben támogatni a bolsevikok elleni harcot.
Gyenyikin sorsa valamivel később vált ismét az orosz történelmi emlékezet részévé. Bár hivatalosan őt sem rehabilitálták, Oroszországban több emlékművet állítottak neki. Magyarországon 2013. június 18-án Balatonlellén emléktáblát avattak azon a házon, amelyben az 1920-as években élt. Itt kezdte írni később több nyelvre is lefordított emlékiratait, Karcolatok az orosz zavaros időkből címmel.
És ezzel eljutunk a fehér mozgalom egyik legismertebb, máig legendás alakjához: Vrangel báróhoz.
Pjotr Nyikolajevics Vrangel 1878. augusztus 27-én született. Katonai pályáját közlegényként kezdte, majd tisztként vett részt az orosz–japán háborúban és az első világháborúban is. Az októberi forradalom után fokozatosan a bolsevikokkal szemben álló fehér mozgalom egyik legfontosabb katonai vezetőjévé vált.
Vrangel monarchista meggyőződését személyes tapasztalatai is tovább erősítették. A forradalom után a Krímben a bolsevikok elfogták, és kis híján kivégezték. Miután sikerült kiszabadulnia, 1918 augusztusában csatlakozott a Mihail Alekszejev tábornok által vezetett antibolsevista önkéntes hadsereghez.
Később Gyenyikin alatt a kaukázusi hadsereg parancsnoka lett. Különösen jó kapcsolatot ápolt a kozákokkal, akiknek körében jelentős népszerűségre tett szert. Katonai sikerei miatt egyre nagyobb tekintélyt szerzett, ugyanakkor Gyenyikinnel való viszonya fokozatosan megromlott. Végül összeesküvéssel vádolták meg, és Konstantinápolyba vonult.
A helyzet azonban hamarosan megváltozott.
Miután Gyenyikin Moszkva elleni hadjárata összeomlott, a fehér parancsnokság 1920 márciusában, számos rangidős tábornok támogatásával, Vrangelt állította a dél-oroszországi fehér erők élére.
A bolsevikok által „Fekete Bárónak” nevezett Vrangel meggyőződéses monarchista volt, ugyanakkor felismerte, hogy a fehér mozgalomnak nem pusztán katonai, hanem társadalmi programra is szüksége van. Ennek részeként 1920-ban az orosz történelem egyik legjelentősebb földreformját hajtotta végre. Közben kemény kézzel újjászervezte hadseregét, és igyekezett megszerezni az antant támogatását is.
Szövetségeseket keresett a bolsevikokkal szintén háborúban álló lengyelek között is. Egy Józef Piłsudskival kialakítandó együttműködés komoly stratégiai lehetőséget jelenthetett volna a fehér hadsereg számára, a tervezett szövetség azonban végül nem jött létre.
Vrangel csapatai kezdetben komoly sikereket értek el. Támadásaik során még a stratégiai jelentőségű Donyeck-medence elfoglalása is elérhető közelségbe került. A döntő áttörés azonban elmaradt.
A helyzetet alapvetően megváltoztatta, hogy a Vörös Hadsereg fegyverszünetet kötött a lengyelekkel. Így a bolsevikok felszabaduló erőiket teljes egészében Vrangel hadseregének megsemmisítésére összpontosíthatták.
A túlerő végül visszaszorította Vrangel csapatait a Krímbe.
A bolsevikok eközben pragmatikus szövetséget kötöttek korábbi ellenségükkel, az ukrajnai anarcho-kommunista Mahno mozgalmával. A vörösök és a mahnovisták valójában kölcsönösen bizalmatlanok voltak egymással, és mindkét oldal tisztában volt vele, hogy a Vrangel elleni harc után újabb leszámolás következhet. Előbb azonban közös ellenségük, a fehér hadsereg következett.
A déli front vörös parancsnokai, Frunze, Guszev és Kun Béla úgy ítélték meg, hogy a mahnovisták azonnali felszámolása túlságosan sok erőt kötne le. Ezért inkább felhasználták őket Vrangel ellen, abban bízva, hogy a közös harcban jelentős veszteségeket szenvednek, és később könnyebb lesz leszámolni velük.
A közös támadás október közepén indult meg.
Vrangel csapatai súlyos harcokban szenvedtek vereséget, Prologjorjehov közelében pedig különösen komoly veszteségeket szenvedtek. Egyik kiváló tábornoka, Grusztov mintegy négyezer katonájával együtt fogságba esett. Amikor november 13-án a vörösök és a mahnovisták elfoglalták Szimferopolt, a Krímben állomásozó fehér hadsereg sorsa lényegében megpecsételődött.
Vrangel azonban még a vereség pillanatában is bizonyította, hogy nem csupán kiváló parancsnok, hanem rendkívül szervezett vezető is. A teljes összeomlás ellenére megszervezte a fehér hadsereg és a hozzájuk tartozó civilek evakuálását. Ennek során mintegy 150 ezer ember jutott el az antant ellenőrzése alatt álló török területekre.
Vrangel az emigrációban is igyekezett egyben tartani egykori katonáit. 1924-ben létrehozta az Orosz Összkatonai Uniót, amely nemcsak egykori katonáinak anyagi és szociális támogatását biztosította, hanem a fehér emigráció politikai és katonai összetartozását is erősítette. Ugyanebben az évben Vrangel elismerte Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg trónigényét.
Törökországból később Brüsszelbe költözött. Emigráns társaival továbbra is olyan szervezetek létrehozásán dolgozott, amelyek célja a kommunista diktatúra megdöntése és az antibolsevista erők újjászervezése lett volna.
A tervekből azonban már semmi sem valósulhatott meg.
Vrangel 1928. április 25-én Brüsszelben meghalt. Halálának körülményei máig vitatottak. Gyermekei szerint a szovjet titkosrendőrség állhatott a háttérben, és az sem kizárt, hogy a tábornokot megmérgezték. A család állítása szerint brüsszeli komornyikuk valójában szovjet ügynök volt.
Vrangel földi maradványait végül Belgrádban, a Szentháromság-templomban helyezték örök nyugalomra.
A „Fekete Báró” azonban a halálával sem tűnt el a történelemből.
A neve a Vörös Hadsereg egyik legismertebb indulójában, az A Vörös Hadsereg a legerősebb (Красная армия всех сильней) című dalban is megjelenik:
„A fehér hadsereg és a Fekete Báró
A cári trón helyreállítására készülnek,
De a tajgától a brit tengerekig
A vörös hadsereg a legerősebb!”
A szovjetrendszer bukásáig természetesen nem lehetett szabadon megemlékezni róla. Ugyanez vonatkozott a bolsevik vörös terror számtalan áldozatára is, akiknek emlékét a kommunista történetírás igyekezett eltüntetni vagy saját ideológiai narratívájába kényszeríteni.
A Szovjetunió összeomlása után azonban megváltozott a helyzet.
A korábban üldözött vagy elhallgatott történelmi személyiségek fokozatosan visszatértek az orosz emlékezetbe. Köztük volt Kolcsak admirális, Gyenyikin tábornok és mindenekelőtt Vrangel báró is.
Vrangel alakját a filmművészet is újra felfedezte. Nyikita Mihalkov Napszúrás című filmje Ivan Bunyin azonos című elbeszélésére, valamint az 1918 és 1920 között született Átkozott napok című naplójegyzeteire épül. A film a Krímben harcoló fehér hadsereg pusztulását és az 1917–1921 közötti véres eseményeket is bemutatja.
A korszak egyik legsötétebb fejezete a krími vörös terror volt. A bolsevikok több ezer fehérgárdistát végeztek ki, de a megtorlás nem állt meg a fegyveres ellenfeleknél. Orvosok, ápolók, vöröskeresztes dolgozók és értelmiségiek is tömegesen váltak a terror áldozataivá.
Makszimilian Volosin orosz költő és műfordító szerint a krími értelmiségieknek mindössze körülbelül egyharmada élte túl a vérengzéseket. Az áldozatok pontos száma máig vitatott: a történészi becslések néhány tízezer főtől akár 120–150 ezer áldozatig is terjednek.
Vrangel története ezért messze túlmutat egy elvesztett polgárháború történetén.
A Fekete Báró annak a fehér, monarchista és antibolsevista Oroszországnak a szimbólumává vált, amelyet a kommunista rendszer évtizedeken keresztül ellenségként kezelt, majd megpróbált kitörölni a nemzeti emlékezetből. A bolsevikok katonailag győztek, a kommunista rendszer pedig évtizedekre uralma alá hajtotta Oroszországot. A fehér hagyományt azonban nem sikerült végleg megsemmisíteni.
A Szovjetunió bukásával pedig újra előkerültek azok a nevek, amelyeket korábban csak ellenségként lehetett kimondani.
Kolcsak, Gyenyikin, Jugyenyics és Vrangel ismét a történelmi emlékezet részévé váltak
Vrangel báró pedig máig a bolsevikok elleni fegyveres ellenállás egyik legismertebb alakja maradt: a „Fekete Báró”, aki elvesztette Oroszországért vívott háborúját, de akinek emléke túlélte azt a rendszert is, amely ellen haláláig hősiesen harcolt.
Útvonalváltozás az Attila Védvonal Emlék- és Teljesítménytúrán, fontos információk a nevezéshez!
A szellem megerősítésének útján – videós beszámoló a Vármegyés Ifjúsági Táborról
(Moszkvatér nyomán Szent Korona Rádió)
