„Ily vallás, mely nemcsak nevetséges s Istenhez nem méltó, az ő tökélyeivel meg nem egyező, hanem egyenesen istenkáromló és gonosz elveket hirdet, nem lehet isteni.” – jelenti ki Répászky József kiváló dogmatikájában, melyben a talmudból vett idézetek és észérvek alapján elemzi a zsidó vallást. Írását egészében közöljük
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítve a háborús hírekkel és a nagyvilág történéseivel
Az Ószövetségben a Messiás, mint egy új kinyilatkoztatás hirdetője és egy új szövetség szerzője, meg volt jövendölve, Mózes törvénye maga is hirdette ezt s megparancsolta nekik, hogy az új prófétát és törvényhozót hallgassák.
és már eljött Messiást el nem fogadják s oly törvényhez, melynek érvénye Mózes Hogy a Messiás már eljött, s hogy ő nem más, mint a názáreti Jézus Krisztus, ezt dönthetetlen érvek bizonyítják. Ezt a Messiást kellene tehát hallgatniuk, s elhagyva a régi szertartási törvényeket, az új törvényt elfogadniuk. De ők ezt tenni nem akarván, az igazságtól messze állnak; sőt Mózes törvényét is megvetik, midőn az ott megjövendölt szerint is elmúlt, ragaszkodnak.
A régi zsidó vallást, melyet már Jeruzsálem pusztulása előtt a farizeusok, sadduceusok és esszénusok felekezetei meghamisítani kezdettek, később a talmudisták egészen felforgatták. Ezek ugyanis tömérdek sok durva hibát vegyítettek a régi tiszta valláselvek közé. A Talmud azt tanítja, hogy a nap 12 órából áll: az első három óra alatt Isten ül és tanulmányozza a törvényt, a másik három alatt igazságot szolgáltat, a következő három óra alatt a világot táplálja, az utolsó három óra alatt pedig ült és játszott Leviathánnal, a halak királyával. Éjjel pedig – teszi hozzá Menachem – a Talmudot tanulmányozza. Az égi iskola, melyben Isten az angyalokkal együtt űzi tanulmányait, az ördögök királyának is nyitva áll, ki naponkint föl is száll az égbe s ott tanul. Leviathán oly nagy hal volt, hogy szájába egy 300 mérföldnyi hosszú hal belefért, e rengeteg nagysága miatt kénytelen volt az Isten őt nőstényétől megfosztani, nehogy az ily óriási szörnyek elszaporodván, az egész világot felforgassák. A nagy Isten tehát a hímet kiherélte, a nőstényt pedig megölte és besózva eltette az igazak lakomájára a paradicsomban. Az Isten enyelgése Leviathánnal csak a jeruzsálemi templom pusztulásáig tartott; azóta Isten nem is játszik már, nem is táncol, hanem sír a templom elpusztulása óta; mert ez alkalommal nagyot vétkezett. E bűn annyira égeti az Isten lelkiismeretét, hogy azóta az éj mindhárom részén át ül és ordít, mint egy oroszlán. Hirtelenkedéstől sem mentes az Isten; ha erőt vesz rajta a harag, elhamarkodva cselekszik; sőt esküvel is visszaélt és meg nem tartotta, amire esküdött. Valamint meggondolatlanul esküdött az Isten: úgy hazudott, hogy Ábrahámot és Sárát összebékítse: tehát a Talmud szerint a béke kedvéért hazudni szabad. Az Isten oka minden bűnnek is; miután Ő teremtette az ember gonosz természetét: Ő készteti az embert elkerülhetetlen végzet által a bűnre.
Ily vallás, mely nemcsak nevetséges s Istenhez nem méltó, az ő tökélyeivel meg nem egyező, hanem egyenesen istenkáromló és gonosz elveket hirdet, nem lehet isteni.
Ezekhez hasonlók a Talmud erkölcsi elvei. Egyedül a zsidók emberek, a többi népek az állatok sorába tartoznak. A Talmudot követő zsidó nem is tartja a többi embereket felebarátainak. A Talmud szerint Izrael és az isteni Fölség egy és ugyanaz: miből világos, hogy az egész világ a zsidóké, nekik van hatalmuk minden nép vagyona és élete fölött. Az izraelitáknak szabad a nem zsidón igazságtalanságot elkövetni: a Talmud megengedi a goj megrablását. Szabad a gojt megcsalni és tőle uzsorát venni, így tanítja hívőit a Talmud. Ha valaki egy gojt, ki verembe esett, kihoz, fönntart egy embert a bálványozásra. A mózesi törvény világosan mondja: „Felebarátod feleségét bűnre ne kívánjad, a Talmud pedig ezt így magyarázza: „Mózes a felebarát és nem a másnak feleségéről beszélt”. Az esküt meg lehet szegni, ha ez megtörténhetik anélkül, hogy azt a bálványimádók észrevennék. Továbbá a rabbik egész sora azt vitatja, hogy az engesztelés nagy napján az izraeliták minden bűnei, és ezek közt a hamis eskü is, megbocsáttatnak anélkül, hogy pl. a hamis esküvés által birtokba kerített idegen jószág visszatérítéséről csak legtávolabbról is beszélnének.
Mi ezen tanokat itt csak tárgyilag vesszük, mint azok a Talmudban meg vannak írva és nem keressük: vajon az életben is érvényesülnek-e azok vagy sem?
De ha azokat valaki a kinyilatkoztatás csak nemleges belső ismérvei szerint is megvizsgálja, belátni kénytelen, hogy ily elvek Istentől nem származhatnak, mert azok az ő Szentségével és a vallás fogalmával homlokegyenest ellenkeznek. A Krisztus utáni zsidó vallás az isteni eredet külső ismérveivel sem bír. Az Ószövetségben Isten prófétákat támasztott, kik jövendöléseikkel s csodatetteikkel a mózesi törvény, isteni eredetét számtalanszor bizonyították: Krisztus után egy isteni próféta sem támadott többé Izraelben, s egyetlenegy csoda sem történt a zsidó vallás isteni jellegének bebizonyítására. Ezen új zsidó vallás nem isteni. A zsidó vallás az Ószövetségben isteni volt, mely által az egy igaz Isten tiszteltetett volna. Az szent és kinyilatkoztatott vallás volt; ezt nemcsak a régi zsidó nép hitte, hanem hiszi és vallja a kereszténység is.
De az ószövetségi vallás csak Krisztushoz vezetőnk vala, „paedagogus noster in Christo”, mint Szent Pál nevezte, s nem vala neki örök állandóság ígérve, sőt egykor bekövetkezendő megszűnése Mózes és a többi próféták által előre volt megjövendölve.
Ez bekövetkezett, miután Krisztus befejezte az ó törvényt s új szövetséget kötött Isten és az emberek között, oly kinyilatkozatásban részesítvén bennünket, mely tárgyilag véve már többé nem tökéletesíthető: mert az magában foglal mindent, ami az egyetemes és tökéletes isteni valláshoz tartozik, az emberi nemnek Istennel való kibékítését, s mindazt, ami az üdv elnyeréséhez szükséges. Jézus Krisztus új Törvényhozó, Főpap, Király és Közbenjárónk az Istennél. Az ószövetségi egyház sajátlag a választott nép nemzeti egyháza vala, hogy mily értelemben, azt fönnebbiekben több helyütt megmagyaráztuk: az újszövetségi isteni egyház ellenben a megváltott egész emberi nemre kiterjedő egyetemes isteni egyház, mint ezt a harmadik részben bebizonyítjuk. Krisztusban beteljesedett az, mit Jeremiás próféta megjövendölt, mondván: „Íme eljönnek a napok, úgymond az Úr, és új szövetséget szerzek Izrael házával és Júda házával”, mit idézvén Szent Pál hozzáteszi: „az elsőt megjavította; ami pedig elavul és megvénül, közel jár az enyészethez.”
Ez időtől fogva a mózesi törvény azelőtt viselt isteni jellegét elvesztette. Az apostolok kezdetben megtűrték, hogy a keresztényekké lett zsidók azon vallásnak, melyben fölnevekedtek, némely törvényét még rövid időre megtartsák. Ezzel az apostolok tiszteletüket fejezték ki ama törvény iránt, mely egykor isteni volt és Krisztus felé irányozta a tekinteteket. Krisztus halálával az Ószövetség megszűnt; új lépett helyébe, a zsidó nemzet nem Isten választott népe már. A Messiás megöletésért bekövetkezett az istenítélet, mely próféták szerint bekövetkezendő volt. A szent város és templom elpusztult, Áron papsága és az áldozat megszűnt és többé már vissza sem állíthatók: a nemzet maga is szétszórva, idegen népek között él, sújtva sokakat és sújtva sokaktól. A város és templom többé föl sem épült és aki a történet fölött elmélkedni tud, belátja, hogy a zsidók saját nemzeti életet élni nem fognak többé: beteljesednek rajtuk a próféták, és Krisztus jövendölései.
A zsidók már Krisztus előtt vallásilag több felekezetre oszoltak, s azok közül mindegyik a maga módja szerint rontotta meg Mózes törvényét. A vallásrontás Krisztus megjelenésekor már igen nagy mérveket öltött magára.
A valódi izraeliták, kik Mózes és a próféták után indultak, megismerték Jézusban a Messiást és az ő hitét elfogadva keresztényekké lettek. Azok, kik nem leltek keresztényekké, már nem Mózes vallását, hanem a magukét követték. Ők már a mózesi törvény ellen pártot ütő eretnekek valának, s az ő tévelyeikből ered a mai úgynevezett mózesi vallás, mely telve van hamis tanokkal és képtelen mesékkel s babonával.
A kereszténység elterjedése után a zsidók közt sokáig két felekezet volt megkülönböztethető: a rabbinusok (farizeusok) és a kareok felekezete, sadduceusok kevesen maradtak fönn, s akik vannak is, felekezetet nem képeznek, hanem saját elveik után indulnak anélkül, hogy azokat a zsinagóga előtt is bevallanák, félvén, nehogy onnan is kiküszöböltessenek. A rabbik felekezete, az írott törvényen kívül, hagyományos törvényt is ismer el, melyről azt mondja, hogy azt Mózes a sinai hegyen vette az Úrtól, s hogy ezen szóbeli törvény az írottnak bővebb magyarázata, mely szerintük sok nemzedéken keresztül a vének, papok és próféták által egészen Judás Hakadosch rabbi koráig, aki Hadrian császár idejében élt, szóhagyományilag megőriztetett. Ezen rabbi ama hagyományokat 150 év körül Krisztus után egy könyvbe, melynek Misna (második törvény) a neve, foglalta volna össze. A Misnához újra magyarázatot írtak más rabbik, melynek neve Gemara. E kettőből lett a Talmud. Az első Talmud Jeruzsálemben íratott össze, miért is jeruzsálemi Talmudnak hivatik; egy másik Talmud Babilonban állíttatott össze, s ily név alatt ismertetik. A zsidók leginkább ezt követik s tekintélyre nézve Mózes könyveivel egyenlőnek tartják.
Minthogy a Talmud telve van mindenféle őrületes mesékkel, némely zsidók elundorodván azoktól, körülbelül a VI. században Krisztus után, elhatározták, hogy inkább csak a mózesi írott törvényt fogadják el s képezték a kareok felekezetét. Ezek zsidó protestánsok, kiket a nem zsidó protestánsok azért magasztaltak, hogy a hagyományokat elvetik. A zsidó vallástanitók közt híresek valának a masorethák és kabbalisták. A masorethisnus eredetéről különbözők a vélemények. Némelyek azt mondják, hogy a masora zsidó egyházi intézmény volt volna, melyet meg Ezdrás alapított oly célból, hogy annak tagjai a szent könyveket a fogság ideje alatt becsúszott toldásokról megtisztítanák, s a Szentírás épségben való megtartásáról gondoskodnának; mások ellenben azt vitatják, hogy a masora csak az ötödik században Krisztus után támadott volna. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a masorethak a Szentírás héber szövegét pontozták s az írásos jegyeket végleg megállapították. A kabbalisták azt állították magukról, hogy csak ők magyarázzák a Szentírást helyesen s ők tudják annak titkos, jelvényes és képletes értelmét. A kabbalismus a betűk egymásra való következéséből s azok számából stb., mindenféle titkos értelmet akart kihozni és tömérdek sok, részint nevetséges, részint veszélyes babonát terjesztett el a zsidóság között.
Ma már lehetetlen a zsidók vallásának tanait összefoglalni; mert majdnem minden rabbi mást magyaráz ki a törvényből és a Talmudból. A reformer vagy neológ (liberális) zsidók nagyobbára materialisták, kiknek semmiféle hitük s vallásuk nincs. Ők az interkonfessialismus szóvivői.
Azon zsidók, kik még hisznek valamit, a lélek halhatatlanságát, a testük föltámadását, az Isten létét velünk együtt hiszik, s Mózes könyveinek és az Ezdrás kánonjában foglalt többi ószövetségi könyvek isteni sugalmaztatását elfogadják. A Szentháromságról, megtestesülésről és szentségekről tudni nem akarnak és azt, hogy a názáreti Jézus Krisztus lett volna a megígért Messiás, tagadják. Némelyek közülük a Messiásról való hitet is kiküszöbölik hitcikkeik közül, mások még most is ábrándoznak a Messiásról, és ismét mások úgy vélekednek, hogy a Messiás már eljött, hanem a zsidók bűnei miatt valahol elrejtve lappang.
Hogy a mostani zsidók vallása, bármilyen legyen is az, nem lehet isteni, ezt könnyű bebizonyítani. Ugyanis: a zsidók az evangélium kihirdetése után, az Isten által adott újabb s tökéletes kinyilatkoztatást nem fogadják el, az ószövetségit meghamisították és az ő mostani vallásuk nem bírja az isteni kinyilatkoztatás külső ismérveit.
Répászky József: Általános dogmatika I.
Eger, 1887, 970-974.
Ezért gyilkolják le a zsidók a gójok gyermekeit lelkiismeret nélkül (I. rész) – A Talmud valódi arca
(Ostiarius nyomán Szent Korona Rádió)