Alexander Dugin a Radio Sputnik vendége volt, ahol értékelte Donald Trump béketervét. Hogy miként látja az orosz gondolkodó a béketervet, az számunkra is információval szolgálhat, hogy ennek következtében hajlanak-e az oroszok a békére. Ezúttal sem kell egyetérteni Dugin minden kijelentésével, de álláspontjukat a mostani helyzet megértésére mindenképp érdemes megismerni.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Ez a „béketerv” rendkívül kényes helyzetet teremt mindegyik fél, kivéve Trump számára. Trump béketeremtőként akar megjelenni. És ez komoly dolog, nem vicc. Még ha új háborúkat is indít, a fejében ő továbbra is béketeremtő, és megérdemli a Nobel-békedíjat. Ez abszolút állandó eleme politikájának. Minden más kérdésben tucatszor megváltoztatta álláspontját, ingadozott, mindent felforgatott – de ebben a kérdésben nem. Ő egy nagy béketeremtő, és kész.
Ezt komolyan kell venni: Trump valóban véget akar vetni az ukrán háborúnak, és le akarja húzni a listájáról. Lehet, hogy tovább fog háborúzni Venezuelában, Kolumbiában, Mexikóban – azokat is elkezdi és befejezi, de az ukrán kérdést lezárja. Már mindent lebontott, amit csak tudott: felszámolta az Elon Musk alatt általa létrehozott struktúrát, kirúgta legközelebbi támogatóit, és kirúgta Marjorie Taylor Greene-t a Kongresszusból. Minden változik, de az orosz–ukrán megbékélés nem. Erre fel kell hívni a figyelmet.
Ezért Trump az, aki a leginkább érdekelt a háború lezárásában. Sokkal messzebb megy, mint Biden, Kamala, az Európai Unió vagy Zelenszkij. 28 pontos tervét a globalisták és maguk az ukránok is Kijev kapitulációjának tekintik. Igen, sok olyan részlet van benne, amely számunkra (oroszoknak – a szerk.) kellemetlen, de összességében: a Krím, a Donbasz, Luganszk és Donyeck teljes egészében Oroszországé, a szankciók feloldása, Oroszország visszatérése a világpolitikába – ilyesmiről egyszer sem hallottunk a Nyugattól. Ezeket a pontokat Putyin fogalmazta meg még Anchorage-ban, Trump átvette őket, és szinte egészében elfogadta. A terv egy hajszálon függött.
A befagyasztott orosz vagyon felhasználása Ukrajna újjáépítésére, a fegyverszünet, a csapatok be nem vonulása a Donyeck régió még nem felszabadított részeibe (az ukrán fegyveres erők onnan való kivonulásával együtt), a Zaporozsje és Herszon régiók semleges területként való kezelése – mindez problematikus. De mivel Anchorage-ban megvitatták, ez azt jelenti, hogy az elnök [Putyin] legalább elméletileg tárgyalható kérdésnek tartja.
Aztán Trump hirtelen azt mondja: „Fogadd el vagy hagyd. Különben az oroszok tovább mennek. Én nem foglalkozom vele.” És ezt egyébként nagyon kedvesen, szinte apásan mondta: „Nos, kis Zelenszkij, rajta, mutasd meg, mire vagy képes.” Szarkazmus nélkül – pontosan így beszélnek a gyerekekhez Amerikában egy iskolai mérkőzés előtt: „Gyerünk, kölyök, próbáld meg!” Ez volt az egyetlen stratégia, amivel rávehettek minket, hogy lenyeljünk egy ilyen tervet. Úgy tűnik, Anchorage-ban megegyeztünk a legfontosabb paraméterekben. Trump komoly engedményeket tett, de számunkra ezek még mindig katasztrofálisan kicsik. Megmagyarázni az embereknek, miért egyeztünk bele ebbe, öngyilkosság lenne a hatóságok számára. Ez nem győzelem. Ez egy kompromisszum, és méghozzá megalázó. Mondhatnánk, hogy „a győzelem elhalasztódott, most átállunk katonai alapokra”, és folytathatnánk a harcot. De úgy tűnik, hogy nem térünk vissza ehhez a tervhez.
És akkor a legérdekesebb rész. Zelenszkij találkozik az EU vezetőivel Európában, és megérkeznek az amerikaiak, köztük Marco Rubio külügyminiszter. Hogy ne bosszantsák fel „Trump apukát”, mindenki egyhangúlag azt mondja: „Elfogadjuk a tervet, apu boldog.” Trump hátradől a székében: „Mondtam, hogy béketeremtő vagyok.” Fantasztikus!
De a ravasz globalisták és Zelenszkij hozzáteszik: „Mindent elfogadunk, kivéve négy apró rendelkezést – a 6., 7., 8. és 21. pontot.”
- 6. pont: eltöröljük az ukrán fegyveres erők létszámára vonatkozó korlátozásokat.
- 7. pont: Ukrajna folytatja a NATO-hoz való közeledést.
- 8. pont: tetszőlegesen hívhatnak be külföldi csapatot.
- 21. pont: azonnali tűzszünet és a frontvonal befagyasztása területcserék nélkül.
Más szavakkal: „Kedves apuci, vidd el a tervedet és Putyint messzire, és mi mosollyal és tisztelettel fogunk fogadni téged.” Most nem Ukrajna ismeri el vereségét, hanem Oroszországnak kell lenyelnie a megalázó vereséget.
Marco Rubio ült és nézte „Zelenszkij utolsó táncát” – ahogy körbejárta az európai vezetőket, megölelte őket, és kábítószer hatása alatt álló táncmozdulatokat végzett a „Dance Me to the End of Love” című dalra. Rubio megértette: Trump béketeremtő terve éppen az ő szeme láttára semmisült meg.
Pontosan olyan volt, mint amikor „A kozákok levelet írnak a török szultánnak”. Mindenki nevet, kivéve azt, aki el fogja vinni a levelet. Rubio az a kozák, aki nem nevet. Összepakolta a kudarcba fulladt megállapodást, és elviszi Trumpnak: „Az európai kozákjaid elküldtek, apuci.”
Ha Trump valóban békét akart volna, azt mondatta volna Rubióval: „Fogd be, fogadd el a 28 pontot, és ennyi.” De semmi ilyesmi nem történt. Rubio egyszerűen fogta a „kozákok levelét” és visszarepült Washingtonba.
A kérdés az: ez az egész eleve csak színjáték volt? Putyin Alaszkába repült, és elmagyarázta Trumpnak, hogyan teheti őt a lehető legnagyobb mértékben a Nobel-díjra érdemessé. Trump érdeklődőnek tűnt, aztán hosszú ideig Trump-féle gesztusokat tett, de végül előállt egy javaslattal – nem éppen ideális, a Minszk-3-hoz közel álló, de mégis csak egy javaslattal. És most az egész el lett temetve.
Szerintem hamarosan kiderül, mi is az igazi célja ennek az egésznek.
Véleményem szerint két-három éven belül Kijev és egész Ukrajna a miénk lesz – ez nem kétséges. Vagy nukleáris apokalipszis lesz, ha Európának és Zelenszkijnek sikerül az Egyesült Államokat közvetlen eszkalációba vonni (ebben az esetben nem zárkózom el a világ végétől), vagy a jelenlegi helyzetet figyelembe véve Oroszország csak erősebbé, hatalmasabbá válik, és visszatér történelmi pályájára.
Nem tudunk túlélni anélkül, hogy terjeszkednénk és visszahódítanánk földjeinket a Nyugattól – ez változatlan tény. Péter harcolt a svédek ellen Ukrajnában, az orosz-lengyel háborúkban, az orosz-török háborúkban Novorosszijáért, az első és a második világháborúban, szintén ugyanazon a területen. Számunkra a harcok Ukrajnában nem jelentenek semmi újat. Ez az ősi határvidékünk, a határunk.
Igen, ebben hagyományosan van árulás. Az ukránok erkölcsileg instabil lények. Hűséget esküsznek, aztán elárulnak, újra hűséget esküsznek, aztán újra elárulnak. „Segítettek neked a lengyelek, fiam?” – ez a mi klasszikus mondásunk évszázadok óta.
Majdnem a saját tükörképünk, csak megszállott, egy pokoli karikatúra, amelyben könnyen felismerjük magunkat, de karikatúra formájában. Júdás népe. Néha a potenciális Júdás legyőzi önmagát – és akkor szentté válik, a legjobb, ami bennünk van, egy igazi orosz ember, aki kiállt a nagy orosz világ mellett. És ha nem győzi le önmagát, akkor Malyukká, Zelenszkijjé, Banderává, Mazepává válik – egy rothadt, undorító árulókból álló bandává.
Ezért ez a határvidék történelmileg arra van ítélve, hogy kézről kézre járjon. Nem szuverén állam vagy különálló nemzet – hanem olyan Júdások gyülekezete, akik néha szentek, néha árulók.
És most felemelkedőben vagyunk. Felemelkedünk, erősödünk – és furcsa módon a Nyugaton senki sem veszi ezt észre. Éppen ellenkezőleg, úgy vélik, hogy gyengülünk…
A tény az, hogy a globalista elit, az Európai Unió elitje, az elit, amely ezt a háborút elindította, Ukrajnában provokálták ki, saját akciótervvel rendelkeznek. Úgy vélik, az hogy Oroszországban egy olyan szuverén vezető került hatalomra, mint Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, az egy történelmi félreértés. Úgy vélik, hogy Oroszország már régóta, az 1980-as évek óta a nyugati világ része, hogy Oroszország arról álmodozik, hogy a Nyugat részévé váljon, és hogy Oroszország valójában ugyanolyan, mint Ukrajna. Ugyanaz a hanyatló modernista városi lakosság, ugyanaz az értelmiség, ugyanazok a nyugatiasodók. Bíztak az úgynevezett liberális ellenzékben, hallgatták az Echo of Moscow rádiót, és folyamatosan találkoztak liberális politikusokkal, mert velük könnyebb volt találkozni, ugyanazt a nyelvet beszélték. És teljes mértékben azt a benyomást keltették, hogy Oroszország csak arra vár, hogy megszabaduljon ettől az anti-nyugati, patrióta „diktatúrától”, és ennyi. Ezért pedig segíteniük kellett.
És úgy vélik, hogy ha nem most, akkor holnap, és ha nem holnap, akkor holnapután. Nem tudják megérteni, nem tudják elfogadni, egy pillanatig sem tudnak együtt élni azzal a gondolattal, hogy Putyin az egész Oroszország, hogy Putyin egy eszme, hogy Putyin a mi történelmünk, hogy ő nem egy különálló, saját véleményű uralkodó, hanem, ha úgy tetszik, történelmi létezésünk összegző vektora. Az emberek mögötte állnak. A történelem mögötte áll. Vagy szuverének leszünk, vagy megszűnünk létezni. És ez nem a kétségbeesés, a fenyegetés vagy a nukleáris zsarolás képlete. Ez a mi nemzeti eszménk, amelyet minden modern orosz tudatosan vagy tudat alatt oszt – titokban vagy nyíltan, ez nem igazán számít.
Persze van egy olyan csoport, akik tényleg és visszavonhatatlanul nyugatra fordultak – azok, akik külföldre költöztek, árulók, ügynökök, akik lényegében már nem a liberálisokat vagy a nyugatiasokat képviselik, hanem „egy másik Ukrajnát”. Időnként elfogjuk őket, likvidáljuk őket, letartóztatjuk őket. De az egész nép az előbb említett oldalon áll, és ez komoly dolog. Komoly dolog Kínában, komoly dolog Indiában, és az egész multipoláris világ komoly dolog. (A kínai kommunista diktatúrával kapcsolatban azért tényleg meredek azt állítani, hogy az emberek is azt akarják, maximum az agymosás következtében – a szerk.)
De ez nem része a terveiknek. Csak egy út vezet előre, egyre növekvő sebességgel. És hirtelen kiderül, hogy nem lehet tovább menni, hogy nincs út előre, hogy vissza kell fordulni, és akkor kiderül, hogy el kell fogadni a történelmi vereséget azoknak a civilizációs államoknak a szembesítésével, amelyek egyre nagyobb szuverenitással érvényesítik igazukat. Ez nem minden összeomlása; nem a Nyugat összeomlása, nem a nyugati nemzetek, a nyugati társadalmak vagy az Egyesült Államok összeomlása. Ez a nyugati elit összeomlása. És Trump számukra katasztrófa, összeomlás.
Amikor az amerikai nép Trumpot választotta, függetlenül attól, hogy milyen ember ő, az azt jelentette, hogy még ennek a globalista rendszernek a legmélyén, ennek a hegemóniának a magjában is olyan erős a lakosság széles rétegeinek elégedetlensége a globalista politikával szemben, hogy máris a rendelkezésre álló jelöltek közül a legszélsőségesebbet választották. Valójában a talaj ég alattuk. Olyan ez, mintha Hitler 1945 utolsó napjaiban is valamiféle „Wunderwaffe”-ról, csodafegyverről álmodozott volna, miközben tárgyalt az egyik és a másik oldallal. Bár ő csak a Nyugattal tárgyalt, a britekkel és az amerikaiakkal próbálkozott, nem az oroszokkal. Megértette, hogy nem fogjuk megbocsátani nekik mindazt, amit velünk tettek.
Ezért még mindig van némi remény a megváltásra. Általánosságban úgy tűnik, mintha az Európai Unió drogfüggő vezetői egy bunkerben rejtőznének, miközben a lábuk alatt ég a talaj. Illegális bevándorlók tömegeit hozták be, akik teljesen felemésztenek mindent, mint a marabunta hangyák. Latin-Amerikában hatalmas marabunta hangyák élnek, amelyek egy egész betongyárat, a gépeket is beleértve, egy éjszaka alatt fel tudnak emészteni. Egyszerűen hihetetlen lények. És ez az illegális migráció, akárcsak a marabunta hangyák, egyszerűen felemészti a nyugati társadalmat, rémálommá változtatja. Ők is látják ezt. Tudják, hogy csökken a népszerűségük, hogy a populizmus hulláma hamarosan elsöpri majd őket. Nem tudják ezt felfüggeszteni. És még több migránst, még több háborút akarnak. Ez egyértelműen a kétségbeesés jele.
És mégis, még mindig van egy kis reményük, hogy Oroszország is összeomlik, hogy Oroszország is Ukrajna, legalábbis bizonyos értelemben, hogy mi is alapvetően nyugatbarát állam vagyunk.
És ez a liberalizmus halálos eleme – egy valódi fertőzés, mint egy vírus – továbbra is kering a társadalmunkban: a liberális demokrácia, az „emberi jogok” és más mérgek.
Még itt is sikerült ezt a liberális pestist néhány nagyon komoly dokumentumba beleszorítaniuk még az 1990-es években. De egyáltalán nincsenek tisztában azzal, hogy Putyin politikája milyen mélyreható és visszafordíthatatlan változásokat hoz magával.
Mert Putyin több, mint csak Putyin. Putyin egy eszme, Putyin egy világnézet, Putyin a mi történelmünk. És ez számukra elfogadhatatlan; egyszerűen nincs olyan fejezet a történelmükben, a terveikben, ahol valami nem a forgatókönyvük szerint alakult volna. Megértik, hogy ez lehetséges, de katasztrófának nevezik. És ez a katasztrófa nem mutatja a megszűnés jeleit. Más szavakkal, új szuverén civilizációs államok megjelenését látjuk. Oroszország talán a legszembetűnőbb példa, Kínával együtt; mi vagyunk ennek a felemelkedésnek a legszembetűnőbb példái. Oroszország helyreállítja szuverenitását és visszanyeri befolyását a biztonsági rendszeréhez tartozó területeken: az egész posztszovjet térségben, Kelet-Európában, Ázsiában – és ez még nem minden.
Amikor felemelkedünk, amikor szuverénné válunk, természetes, hogy ellenőrzésünket kiterjesztjük Nyugat-Ruszra. Amikor pedig gyengülünk, elveszítjük azt. Ez is állandó tény. Ukrajna a mi államunk állapotának barométere. Ha legalább semleges lenne velünk szemben, akkor ennyi lenne: a Krím az övék lenne, a Donbasz az övék lenne, és Zaporozsje is az övék lenne. De ők ismét az ellenségeink oldalára álltak. Ezért ez a barométer, az LBS, azaz Ukrajna, egyértelműen megmutatja, hogy Oroszország újra szuverén-e vagy sem. És ezért, ha szuverén, akkor ennyi.
Akkor nem csak néhány egyén, mint Merz, Macron, Starmer vagy von der Leyen, hanem az egész globalista politikai elit véget ér. Belül nagyon félnek a saját ellenzéküktől, félnek azoktól az emberektől, akiknek elegük van ebből a kudarcba fulladt politikából. Általánosságban véve nem félnek annyira az orosz csapatoktól, mint a saját polgáraik bosszújától. Teljesen tönkretették a középosztály harmadát. Amit tettek, az a családdal és a gyermekekkel kapcsolatos utolsó megmaradt emberi erkölcsi értékek legmélyét érintette. Egy hatalmas pokoli Szodomát hoztak létre, építettek fel a saját területükön, és tudják, hogy a bosszú közel van.
Még ha Oroszország nem is emel ujjat, és egyszerűen csak a dolgát végzi, akkor is, amint felszabadítjuk Ukrajnát, az a liberális rendszer globális összeomlását fogja jelenteni. Igen, a nemzetállamok megmaradnak, az Egyesült Államok talán továbbra is elég erős marad, globális szinten az egyik vezető hatalom lesz, és talán az Európai Unió is, miután valamilyen módon átszervezte magát, továbbra is a szokásos elvek szerint fog működni, de az elitnek vége lesz.
Más szavakkal, ez a liberális globalista elit végzetre van ítélve, és csak valamiféle technológiai áttörés, egy új világjárvány, a hatalom átadása a mesterséges intelligenciának a szingularitás folyamatában, vagy valamilyen már most is hihetetlen dolog mentheti meg – ahogyan a nagy honvédő háború utolsó napjaiban a németek remélték, hogy Wernher von Braun repülő csészealjai megérkeznek, és hirtelen eldöntik a harc kimenetelét az oroszokkal. Csodára számítanak, egy sötét, sátáni csodára. Ez egyszerűen nem fog megtörténni. Nem látják a valóságot.
Ezért, amikor a saját gazdaságukat és energiaágazatukat tönkretevő, politikai pontokat vesztő cselekedeteik észszerű indokáról kérdezzük őket, már régóta túllépték az észszerű stratégiák határait. Feláldozták nemzeti érdekeiket. Már nincs értelme számolni. Ahogy Clinton mondta: amikor a rádió bejelenti, hogy „ha meglátjátok Trumpot, öljétek meg Trumpot”, akkor fogjuk magunkat győztesnek tekinteni. Ez már nem demokrácia. Ez valódi liberális-demokratikus nácizmus. Az amerikai demokraták között pedig a vezetők nemrég felszólították a katonai vezetést, hogy ne engedelmeskedjenek Trumpnak. Ez lázadás.
Amerikában a liberálisok lázadást robbantottak ki; Európában a hatalmon lévő liberálisok kétségbeesetten próbálják megmenteni magukat, és számukra az Ukrajna által ellenünk folytatott harc egyszerűen az egyetlen dolog, ami még megmaradt nekik. Valójában nem véletlen, hogy az emberek most azt mondják, hogy Zelenszkij Churchill, hogy ő a Nyugat megmentője. Elvileg az ukránok, bár végső soron árulók, még mindig a mi oroszaink, ezért figyelemre méltó harcot vívnak. Senki sem hasonlítható az ukrán hadsereg jelenlegi állapotához. Ez az egyetlen, ami nekik maradt. Ez az őrült drogfüggő és az őrült “neonácik” az egyetlen, ami nekik van. Nincs másuk. Mert ha megadják magukat, ha elutasítják [a béketervet], a saját társadalmuk számon fogja kérni őket.
Úgy gondolom, hogy ők teljesen tudatosan választják a háborút. Tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy normális körülmények között nincs esélyük a győzelemre, de világnézetükben a „mágikus események” még mindig lehetségesek. Azok pedig, akik okosabbak és józanabbak, kizárólag arra törekszenek, hogy Amerikát belerángassák a konfliktusba. Mert ha Amerika minden erejét beveti – és hangsúlyozom, az egészet, nem a jelenlegi morzsákat, hanem az egészet –, akkor az teljesen más történet lesz. Akkor harmadik világháború lesz, nukleáris fegyverekkel, és a kimenetele ismeretlen. Biztos vagyok benne, hogy mi nyernénk, de az ára az emberiség teljes megsemmisülésének kockázata lenne. Van Poseidonunk, Burevestnikünk, Oreshnikünk – megmutattuk, mire vagyunk képesek, hogy véget vessünk ezen világ történetének. De mi ezt tényleg nem szeretnénk. És biztos vagyok benne, hogy Trump sem szeretné.
Amerika egyáltalán nem érti, mi is az a szuverenitás, és hogy Ukrajna hol található a térképen. Ez egyértelműen nem áll az ország érdekeiben. De a világháborúk, tudják, néha önmaguktól is bekövetkeznek. Senki sem akarja őket igazán – vannak, akik akarják, mások nem –, de mégis bekövetkeznek. Nem hiszem, hogy Amerika jelenleg háborút akarna. Kivéve talán az Európai Unió legszélsőségesebb vonalát képviselő személyiségeket. (…)
Amerika nem vesz részt a G20-csúcstalálkozón: Trump nem ért egyet a csúcstalálkozó helyszínéül szolgáló Dél-Afrika politikájával. És mi ez a G20 az Egyesült Államok és az amerikai elnök nélkül? Ez már nem a Nagy Húsz, hanem csak véletlenszerű emberek véletlenszerű összejövetele. Amerika hiánya a Nyugat teljes hiányát jelenti. Azok pedig, akik eljönnek, valójában nem rendelkeznek megfelelő tekintéllyel ahhoz, hogy komoly témákról beszéljenek.
Kezdetben azért akarták bővíteni a kört, mert a G7 túl zárt elitklub lett, és még a G8 is, amikor mi is ott voltunk, a „szuperhatalmak” klubja maradt. De milyen szuperhatalmak Kanada vagy Ausztrália? Ez teljes félreértés. Nos, rendben, a pokolba velük, ezzel a héttel, nem sokban különböznek Grönlandtól.
Mindez a Nyugat kísérlete volt a világuralomra, más civilizációk képviselőinek asszisztensként, statisztaként, díszként való bevonásával. De amint ezek a civilizációk – afrikai, latin-amerikai, ázsiai – szuverén magatartást kezdenek tanúsítani, azonnal halljuk: „oda nem megyünk”, „őket nem fogadjuk”, „kizárjuk őket”.
A nemzetközi kapcsolatok elméletében, amelyet tanulmányozok és amelyről tankönyveket írtam, létezik az „angol iskola”. Ez egyértelműen kimondja: ha egy feltételesen szuverén országot nem lehet közvetlenül kényszeríteni, akkor hívjuk meg a klubba, majd zárjuk ki. Nem kapott semmit, nem tartozik semmivel, de a nyomai megmaradnak: „Meghívtak – kirúgtak, tehát biztosan rossz vagyok.” Ez a klasszikus brit klubintrika. Nem véletlenül hívják ezt az iskolát angolnak: a klub nem csak világkormány, hanem világklub is. Mind a G7, mind a G20 ezen az elven alapul. De amikor kisebb jelentőségű szereplők jönnek egy klubba, amelyet az USA égisze alatt hoztak létre, és Oroszország nincs ott (már kirúgtak minket a G8-ból), és Amerika sincs ott – akkor ez milyen klub? Miről lehet itt beszélni?
Békés időkben egy ilyen alattomos terv működhetett volna: nem adott semmit, de úgy tűnt, hogy elvesz valamit. Klasszikus brit intrika.
De most már egyáltalán nem fordítanék rá figyelmet. Ma már létezik egy valóban forradalmi geopolitikai stratégia: a BRICS. Amikor a nem nyugati országok nem azért egyesülnek, hogy a Nyugattól alamizsnát kérjenek, hanem hogy korlátozzák annak hegemóniáját: közös dekolonizáció, dollármentesítés, saját kereskedelmi, energia- és közlekedési rendszerek létrehozása, és a jövőben katonai együttműködés – ennyi. Mi is ezt tesszük.
A G20, a G7 és mások egy egypólusú világ maradványai, a régóta letűnt westfáliai rendszer tükröződései. Már Európában sem léteznek szuverén nemzetállamok, nemhogy Európán kívül. Az ENSZ egy 1930-as évekbeli modell szerint működik – egyszerűen csak egy múzeum. A jövő a civilizációs államoké és a BRICS-országoké.
És ahhoz, hogy ez a jövő véglegesen és visszavonhatatlanul bekövetkezzen, teljes győzelmet kell aratnunk Ukrajna egész területén, hogy ott ne létezzen más szuverenitás, csak a közös orosz világ szuverenitása.
A nemrég lemondott Jermak helyére kinevezett Umerov is érintett lehet az ukrán korrupciós botrányban
Orosz ultimátum Ukrajnának: sürgősen vonuljanak ki az orosz területekről
(Arktos nyomán Szent Korona Rádió)