„Istenhez annyi út vezet, mint ahány emberi lélek van” – René Guénon az iszlám ezotériáról

“A šarīʿah magában foglalja mindazt, amit a nyugati nyelvek leginkább „vallásinak” neveznek, elsősorban a társadalmi és törvényhozási szempontokat, amelyek az iszlámban lényegében a vallásba integrálódnak; azt is mondhatnánk, hogy a šarīʿah mindenekelőtt cselekvési szabály, míg a haqīqah tiszta tudás” – René Guénon az iszlám ezotéria rejtelmeibe vezető írása a Duo Gladii IV. évfolyamának 2. számában is olvasható. Szó esik benne többek között a šarīʿah és a haqīqah közötti különbségekről, de a szúfizmus esszenciájáról is értekezik a metafizikus.

Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is

Az összes tradicionális doktrína közül talán az iszlám doktrínája az, amely a legvilágosabban elkülöníti egymástól a két komplementer területet, amelyeket exoterikusként, illetve ezoterikusként jellemezhetünk. Ezek arab terminológia szerint az al-šarīʿah [ الشرعية ], amely szó szerint „nagy utat” jelent, és közös mindenki számára, illetve az elhaqīqah [ الحقيقة ], amelynek jelentése belső „igazság”, és egy elit számára van fenntartva, nem egy többékevésbé önkényes döntés alapján, hanem a dolgok természetéből adódóan, mivel nem mindenki rendelkezik az ismeretek elsajátításához szükséges adottságokkal vagy „kvalifikációkkal”. „Külső” és „belső” jellegük kifejezésére gyakran hasonlítják őket a „héjhoz” és a „maghoz” (al-qišrah wa al-lubb القشرة واللب] ]), vagy a kerülethez és a középponthoz. A šarīʿah magában foglalja mindazt, amit a nyugati nyelvek leginkább „vallásinak” neveznek, elsősorban a társadalmi és törvényhozási szempontokat, amelyek az iszlámban lényegében a vallásba integrálódnak; azt is mondhatnánk, hogy a šarīʿah mindenekelőtt cselekvési szabály, míg a haqīqah tiszta tudás; ám világosan meg kell érteni, hogy ez olyan tudás, amely magának a šarīʿah-nak is magasabb és mélyebb értelmet ad, továbbá valódi létjogosultságát biztosítja, így – bár a tradíció letéteményesei közül nincs mindenki tudatában ennek – valójában a tradíció princípiumának tekinthető, mint ahogy középpont is a kerület princípiuma.

De ez még nem minden: hozzátehetjük, hogy az ezotéria nemcsak a haqīqah-t foglalja magában, hanem az elérésére szolgáló eszközöket is; amelyeket összefoglaló néven ṭarīqah-nak [ طريقة ], „útnak” vagy „ösvénynek” neveznek, amely a šarīʿah-tól a haqīqah-hoz vezet. Ha újra magunk elé idézzük a kerület szimbolikus képét, akkor a ṭarīqah-t egy kerülettől a középpont felé tartó sugárral lehetne ábrázolni; láthatjuk tehát, hogy a kerület minden pontja egy-egy sugárral hozható összefüggésbe, és valamennyi sugár – amelyek szintén meghatározhatatlan sokaságúak – ugyanúgy a középpontba vezet. Azt mondhatjuk, hogy ezek a sugarak – mint megannyi ṭuruq [ طرق , a ṭarīqah többes száma] – a kerület különböző pontjain „elhelyezkedő” létezőkhöz igazodnak, egyéni természetük sokfélesége szerint; ezért mondják, hogy „Istenhez annyi út vezet, mint ahány emberi lélek van” (al-ṭuruqu ila’Llah ka-nufūsi banī Adam [ الطرق إلى الله كنفس بني آدم ]); vagyis az „utak” sokfélék, és minél közelebb vizsgáljuk őket a kerületen lévő kiindulópontjuktól, annál inkább különböznek egymástól, de a cél egy, mert csak egyetlen középpont és egyetlen igazság van. A kezdeti különbségek a szorosan vett „egyéniséggel” (al-innīyah الإنّية] ], az anā [ أنا ], „én” szóból) együtt oldódnak fel, vagyis a magasabb létállapotok megvalósítása során, amikor az el-ʿabd [ العبد ], azaz a teremtmény tulajdonságai (ṣifāt [ صفات ]) – amelyek valójában nem egyebek korlátoknál – eltűnnek (al- fanāʾ [الفناء ] vagy „kioltódás”), hogy egyedül Allah tulajdonságai maradjanak fenn (al-baqāʾ [ البقاء ] vagy „fennmaradás”), és a létező „személyisége”, illetve „lényege” (al-ḏhāt [ الذات ]) teljes mértékben velük azonosul.

Az ezotériát, amely tehát a ṭarīqah-t és a haqīqah-t – mint eszközt és célt – egyaránt magában foglalja, arabul az al-taṣawwuf [ التصوف ] általános kifejezéssel jelölik, amelyet csak „beavatásként” lehet pontosan lefordítani; de erre a pontra később még visszatérünk. A nyugatiak a „szúfizmus” szót kifejezetten az iszlám ezotéria megnevezésére találták ki (miközben a taṣawwuf valamennyi ezoterikus és beavatási doktrínára alkalmazható, bármely tradicionális formához tartozzék is); e szónak azonban – amellett, hogy pusztán konvencionális jelentéssel bír – van egy meglehetősen zavaró hátulütője: az -izmus végződés szinte elkerülhetetlenül egy adott iskolára jellemző doktrína gondolatát idézi fel, holott a valóságban ilyesmiről szó sincs, mert az iskolák itt nem egyebek ṭuruqnál, vagyis – röviden – különböző módszerek, anélkül, hogy lényegi tekintetben bármiféle doktrinális különbség lenne közöttük, hiszen „az Egység doktrínája egy” (al-tawḥīdu wāḥidun [ التوحيد واحد ]). Ami ezen elnevezések eredetét illeti, nyilvánvalóan a szúfi [صوفي ] szóból származnak; ám ezzel kapcsolatban mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy senki nem nevezheti magát szúfinak, hacsak nem színtiszta tudatlanságból, mert ezzel csak azt bizonyítaná, hogy valójában nem az, ugyanis ez a minőség szükségszerűen „titok” (sirr [ سر ]) marad a valódi szúfi és Allah között; ehelyett csakis mutaṣawwufnak [متصوف ] nevezhetné magát, amely kifejezés mindenkire vonatkozik, aki beavatási „útra” lépett, függetlenül az általa elért fokozattól; a szó valódi értelmében azonban csak az lehet szúfi, aki elérte a legmagasabb fokozatot. Magának a szúfi szónak rendszerint igen sokféle eredetet tulajdonítanak, de ez a kérdés abból a szemszögből, ahonnan általában vizsgálják, kétségkívül megoldhatatlan: ehelyett azt mondhatjuk, hogy ennek a szónak túl sok feltételezett etimológiája van, amelyek közül egyik sem elég hihető ahhoz, hogy megnyugtató eredményre jussunk; valójában inkább egy tisztán szimbolikus névnek, ha úgy tetszik, egyfajta „számnak” kell tekintenünk, amelynek önmagában véve nem kell tényleges nyelvi származéknak lennie; ez az eset egyébként nem egyedi, más hagyományokban is találkozhatunk hasonló jelenségekkel. Ami az úgynevezett etimológiákat illeti, ezek lényegében nem többek hangtani hasonlóságnál, amelyek ráadásul egy sajátos szimbolizmus törvényei szerint lényegében az adott szó köré többé-kevésbé esetlegesen csoportosuló ideák közötti kapcsolatoknak felelnek meg; itt azonban – az arab nyelv jellegéből adódóan (amely egyébként a héber nyelvre ugyanúgy igaz) – az első és alapvető jelentést a számok adják meg; de még ennél is figyelemre méltóbb, hogy a szúfi szó betűinek számértékét összeadva ugyanahhoz a számhoz jutunk, mint az al-ḥikmah al-ilahiyyah [ الحكمة الالهية ], vagyis az „Isteni Bölcsesség” esetében. A valódi szúfi tehát az, aki rendelkezik ezzel a Bölcsességgel, vagy más szóval ő az al-ʿārif biʾLlāh [ العارف بالله ], „aki Isten által ismer meg”, mert Őt csakis Önmagán keresztül lehet megismerni; ez már valóban a haqīqah megismerésének legfelsőbb és „teljes” foka.

A fentiekből – számos egyéb mellett – mindenekelőtt azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a „szúfizmus” egyáltalán nem valamiféle „többlet” az iszlám doktrínájához képest, valami, amit utólag és kívülről adtak hozzá, hanem épp ellenkezőleg, e doktrína szerves része, amely nélküle nyilvánvalóan hiányos lenne, főként felülről nézve, vagyis saját princípiumát tekintve.

[…]

(Részlet a Duo Gladii IV. évfolyam 2. számában megjelent, René Guénon „Iszlám ezotéria” című írásból, Fordította: Nagy László)

„Maga Krisztus a halandó emberben szunnyadó halhatatlan legma­gasabb szimbóluma” – A Jungi empirizmus értelmezése /Galambos Tamás, Duo Gladii/

„Őszinte szeretetből nyugodtan mondjuk ki: bűnös dolgot művelnek” – Cserép Csaba kutató orvos, agykutató írása az LMBTQP-fertőről (Duo Gladii)

(Duo Gladii IV. évfolyam 2. szám nyomán Szent Korona Rádió)