“Szent László lényegisége egy kemény és törhetetlen pecsét, melynek befogadó viasza (a legendai emlékezet) ugyan meglágyulhatott – és így a lenyomat deformálódhatott – az idők folyamán, a pecsét formája azonban változatlan maradt, és a meglágyult viaszból is visszakövetkeztethető.” – Virág László a Jegyzetek Szent László király mitikus alakjáról című tanulmányának harmadik részletében a hős lovagkirályunk csodatételeinek, jelen esetben a hegy kettékhasításának és a vízfakasztásoknak szimbolikus jelentését taglalja.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Szent László legendái a mai napig élnek mind a néphagyományban, mind pedig az emlékezet más jellegű megnyilvánulásaiban. Mi elsősorban a mítoszra vagyunk kíváncsiak, mert a mítosz az, ami egy magasabb és „reálisabb” realitásra utal: az esetlegességek felettinek a megnyilvánulását mutatja meg az időben és a térben. A modern attitüddel szemben nem az intimitás, a személyesség, a tényszerű események iránti érdeklődés kell, hogy az elsődleges legyen, hanem a személyben, a mulandóban megnyilatkozó változhatatlan és kikezdhetetlen iránti. Ezért kell ebben a tekintetben a legendák felé fordulnunk. Egy hasonlattal azt mondhatnánk, hogy Szent László lényegisége egy kemény és törhetetlen pecsét, melynek befogadó viasza (a legendai emlékezet) ugyan meglágyulhatott – és így a lenyomat deformálódhatott – az idők folyamán, a pecsét formája azonban változatlan maradt, és a meglágyult viaszból is visszakövetkeztethető.
A legendák sorában azért említjük az első helyen a kettéhasított hegy motívumát, mert egy létrendbeli viszonyra hívja fel a figyelmet, amely viszony Szent László és az „ellenség” között áll fenn. A történet legtisztább és leghíresebb formájában a Tordai-hasadék eredetmondájaként maradt fenn, de ismeretes a Torna-Abaúj vármegyei Szádelői-völgy, valamint a szentkúti Szent László ugratása kapcsán is. Idézzük most az eseményeket A magyarság néprajza III. kötete alapján:
„Egy alkalommal Szent László, csak kevés számú vitézétől kísérve, az ütközetben seregétől elszakadt és a kunok sűrű tömegébe jutott. A kunok a kis csapatra rárohantak, hogy a királyt foglyul ejtsék. A menekülő Szent László Istenhez fohászkodott és meghallgatásra talált: a hegy ugyanis Szent László és az üldöző kunok között kettérepedt s a pogány ellen emberei a mélységbe hullva elpusztultak. A király és kísérői lovainak nyomai volnának a Patkós-kő tetején ma is látható lópatkó alakú mélyedések.”
A legendának vannak olyan változatai is, amelyekben a hegy nem fohász nyomán nyílik ketté, hanem Szent László a kardjával hasítja szét, vagy a lova vágja oda a patáját egy repedéshez, s ettől történik meg a csoda. Mindezek keresztény és kereszténység előtti elemek keveredését mutatják, melyre később visszatérünk.
A legendát természetesen több síkon lehet értelmezni, az egyik lehetséges kiindulópont az, hogy a királyt nem lehet utolérni. Az üldözött és üldöző között támadó szakadék létrendbeli szakadékot jelent. A király egy magasabb létsíkba tartozik, már nem ember, és aki emberi módon és emberi indíttatásból próbál meg a nyomába eredni, az aláhull a királyt tőle elválasztó abyssusba, feloldódik a semmiben. Talán nem lesz erőltetett, ha egy alkímiai analógiával is élünk: a király itt a rubedot, a beteljesedett állapotot szimbolizálja, amit ha célul tűz ki valaki, előbb meg kell valósítania önmaga teljes megsemmisítését, a nigredot, nem pusztán áthaladva a potentia passiva pura állapotán, hanem teljesen azzá válva. Újszövetségi analógia is kínálkozik: a feltámadást és a szent szellem kiáradását meg kell előznie a halálnak és a sírbatételnek.
A király által véghezvitt csodálatos vízfakasztásokkal kapcsolatos történetek az egész Kárpát-medencében elterjedtek. E szentkutak már a középkortól ismeretesek, említi az Érdy-kódex Karthauzi Névtelenje is, aki az 1520-as évek második felében működött:
„hol ott ees nagy zeep kwth feyek vannak ky folywaan kyk korwl meg lattathnak zent kyralnak laba nyomay czwczayanak es sysakyanak helye kyk mynd bel enyeztenek az eross kew zyklaban, kykbol mynd dycheertetyk wr isten es az kegies kyral.”
A vízfakasztás módja lényegében háromféle módon fordul elő: az első típus az, amikor a király szavára (legtöbbször fohászára) tör fel a forrás, a második, amikor Szent László csatabárdjával, dárdájával vagy kardjával a sziklába vág, a harmadik pedig az, amikor a lova patkója nyomán fakad a víz. A középkor vége óta ennek a cselekedetnek az ábrázolása a legelterjedtebb, a képi megjeleníthetőség miatt természetesen a forrás a szimbolikus fegyverek által fakad.
A vízfakasztás első két módja összefügg. A legkorábbi szövegek Szent László fohászának tulajdonítják a csodát, aminek analógiája a Logosszal nyilvánvaló. A teremtő, életet fakasztó isteni rendű szó, egy mágikus parancs megnyilvánulásáról van tehát szó. A csatabárddal, dárdával vagy karddal történő vízfakasztás az axiális szimbolika miatt kapcsolódik a Logoszhoz. Ahol ugyanis a vertikális világtengely a földet, mint passzív potencialitást metszi, ott élet fakad, vagyis horizontálisan kibontakozik egy létsík.
A legenda azon változata, amikor a király lovának patkója nyomán fakad fel a víz, a Turulok által a kereszténység felvétele előtt hordozott egyik meghatározó tradícióra utal: a ló ugyanis táltos. A táltos ló legáltalánosabb értelemben azt a hordozó erőt szimbolizálja, amely lovasát, vagyis a megvalósító tudatot akadálytalanul viszi át egyik létsíkról a másikra. A forrásfakadás során ez az erő érintkezik a földi síkkal, ez hagyja a földben a lenyomatát, amiből a víz feltör. Tulajdonképpen a ló és a víz közötti analógia jelenik meg ebben a képben: erővel való feltöltekezést jelentenek; míg azonban fizikai víz pusztán egy létsíkon adja és jelenti az életet, a táltos mindhárom síkon: az égben, a földön és az alvilágban is. (Szent László lovának még az axiális szimbolikával való összefüggésbe hozását is megkockáztatjuk: a neve ugyanis Szög.)
Folytatjuk!
(VIRÁG LÁSZLÓ: “Jegyzetek Szent László király mitikus alakjáról” c. írása nyomán Szent Korona Rádió)