A budavári önkormányzat végrehajtókkal záratta be az 1827 óta működő Ruszwurm cukrászdát. A tulajdonos, Szamos Miklós nem tudta feldolgozni, hogy élete munkáját elvették tőle, pár órára rá szívinfarktusban hunyt el. Isten nyugosztalja!
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Szamos – a marcipánjairól is ismert cukrászcsalád tagja – és cége 1994-ben szerezte meg az 1827-es megnyitása óta ezen a helyen üzemelő cukrászda brandjét és felszerelési tárgyait, de magát a helyet az önkormányzattól bérelte. A 2010-es évek közepe táján jogvitába keveredtek az akkor a Fidesz által vezetett önkormányzattal, mivel több mint 20 évig nem emelték a Ruszwurm és a szintén a családi cég kezében lévő környékbeli Korona cukrászda bérleti díját, de Szamosék nem fogadták el a helyhatóság által javasolt megemelt bérleti díjat. 2019-ben végül per indult, amit az önkormányzat nyert meg, de Szamos Miklós cége azután sem fizette meg a 300 millió forint feletti tartozást, ezért vette vissza szerdán az üzlethelyiséget a kerület.
A tulajdonos haláláról a Ruszwurm fb-oldala is megemlékezett az imént. Ezt írták ki:
„Kedves Vendégeink a Ruszwurm Cukrászda utolsó bejegyzését írom. Tegnap az önkormányzat elvette 20 ember munkáját, bezáratta a Ruszwurm Cukrászdát.
A tulajdonos a mi főnökünk nem tudta feldolgozni hogy elveszíti élete munkáját, és délután belehalt ebbe a fájdalomba 🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤
Nincsenek tovább szavak, csak az üresség maradt.😞”
Szamos Miklós azon kevés emberek egyike volt, aki a modern világban is igazi hivatástudattal végezte a szakmáját és mindig a tökéletes műalkotásra törekedett. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az az interjú, amit 16 évvel ezelőtt készített vele az, azóta megszűnt, Budai Hírlap, melyből egy részletet a Vasárnap közölt.
Érzi egy cukrász a „közönség” szeretetét?
Egy történettel tudok erre válaszolni. Dobos C. József híres gasztronómus volt, akinek egyedülálló delikát boltjában igazi ínyencségeket lehetett vásárolni. Sikk volt tőle rendelni vacsorát, esküvői menüt, és ő valóságos költeményeket tett az asztalra. Főleg német nyelvterületen lett sikeres gasztronómiai könyveivel; ezután úgy hívták őt Európa nagyvárosaiba „fellépni”, mint egy showmant, ha valahol különleges, királyi lakomát rendeztek. Ő volt a karmester, érkezéséről az akkori sajtó szenzációként számolt be. 1875-ben a világkiállításra egy tortát komponált, amit még Ferenc József is megkóstolt, és „sehr gut”-nak, nagyon jónak nevezett. Egy alkalommal megkérdezte tőle egy tudatlan francia újságíró, miért ünneplik ennyire, mégis mit alkotott…erre Dobos sértődötten végigmérte és rábökött a tortára. „Semmit, csak ezt a tortát.” Azt hiszem, ezzel válaszoltam a kérdésre.
A különbség csak annyi, hogy ma már nincsenek ilyen showmanek; sajnos a generációnknak már nincs erre igénye, étkezési kultúra sincs már. Dobos egyébként közkinccsé tette a receptet, mert megunta a hamisítványokat, ma mégis kevesen készítik az eredeti recept szerint a süteményt. Visszakanyarodva a kérdésre, a cukrász igazából nem érzi az elismerést. Egy ilyen fantasztikus ember ezzel a tudással, ennyi szellemi termékkel csupán erről a tortáról lett Magyarországon híres, ezért maradt fenn a neve. És így van ezzel minden cukrász…
(…)
– Mennyire sorsszerű volt a pályaválasztása? Cukrászcsaládba született, de sok minden mást is kipróbált…
Közgazdász voltam, ami – ezt nyugodtan mondhatom – egy teljesen komolytalan szakma. (…) Noha nem is vonzott az, hogy belekerüljek ebbe a körbe, s máshonnan is indultam – szüleim cukrászok voltak, illetve anyám takarítónő – ennek ellenére csináltam egy darabig. A cukrászat több okból is hívogatott, mint ahogyan ezt a könyvben is megírtam. A cukrász ugyanis termel, elad, értékesít, a dizájnmunkát és a reklámot, illetve a kereskedelmet is végzi, tehát itt minden lejátszódik kicsiben, ami a világban nagyban zajlik. Ugyanakkor nincs főnököm, ráadásul ez egy népszerű szakma.
Mi nem adóbehajtók, nem NBH-sok, nem BKV-sok vagyunk, nekünk nem szidják a felmenőinket, csak akkor, ha nem jó a sütemény. Általában az emberek – ha nem verjük át őket – hálásak nekünk, mert itt jól érzik magukat. Egy cukrászdában átlagosan 10-20 fő dolgozik, mérettől függően, és mindenki végigkíséri az egész folyamatot. Ez számomra emberibb, mint húsz évig irodában üldögélni, tárgyalni, értekezletekre járni. Én cukrászdába születtem, ott nőttem fel, egészen húsz éves koromig dolgoztam apám mellett, ehhez értettem, a cukrásziskolám is megvan. Amikor pedig volt rá lehetőségem, hogy saját cukrászdám legyen, ezt az irányt választottam.
És a közgazdász végzettségét is kamatoztathatta…
Vezettem egy céget, és így tudtam hozzájutni a Ruszwurmhoz, meg a Koronához, amit el akartak kótyavetyélni valami külföldinek, aki szendvicsboltot csinált volna belőle. Ez olyan, mintha a kőkorszaki embernek adnának egy darab platinát: eldobja, mert aranyat már látott, de fogalma sincs a másik értékéről, nem tudja, mi az. Ugyanígy történt a Gerbeaud-val, amit rendszerváltáskor eladtak egy német befektetőnek, aki nem szakmabeli. Ez a hely a világ, de legalábbis Európa legjobb cukrászdája volt, ahol példátlan tudás és hagyomány halmozódott fel, most pedig már nincs cukrászműhelye a helyszínen, söröző van az alján. Pedig
meg kéne őrizni kevés, még megmaradt nemzeti kincsünket.
Lehet azt mondani, hogy ez az Ön missziója? A hagyományoknak a megőrzése?
Nem misszió ez, egyszerűen csak én nem akarok azok közé tartozni, akik elkótyavetyélik nemzeti örökségünket. Ahogy a mondás tartja, „Eb ura fakó, Ugocsa non coronat!” Semmi küldetés nincsen itt, egyszerűen csak arról van szó, hogy
ha mindenki hamisítja is a dobostortát, én akkor sem fogom.
(444 és Vasárnap nyomán Szent Korona Rádió)
