“Az a szakrális erő, amely a dinasztiának az emberfeletti karizmát megadta, illetve a nép felett való uralkodást legitimálta, a keresztény Turulokban is továbbélt, főképpen a „szentkirályokban”. – Írja Virág László a Jegyzetek Szent László király mitikus alakjáról című tanulmányában, melynek első részletében az Árpád-házi királyok és őseik tetteinek magasrendűségével és Isten által vezéretségével vezet minket be a szent király mítikus és mágikus uralkodásának szellemiségébe.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Bár a rovat, melynek keretében e rövid tanulmány megjelenik, a Történelmi Arcképcsarnok címet viseli, célunk mégsem puszta arcképek, történelmi tények felsorakoztatása, hanem – lehetőségeinkhez mérten – az arcképek „mögé” tekinteni, és körvonalazni azt az esszencialitást, amit az adott személyiség megjelenít. A közel feledésbe merült alakok esetében természetesen elengedhetetlenül szükség van arra, hogy magát az „arcképet”, az illető életútját is minél pontosabban és élesebben megrajzoljuk, jól ismert történelmi személyek esetében azonban felesleges és unalmas lenne a tényekre ugyanolyan erővel koncentrálni, mint az emberfeletti, a történelemfeletti irányba mutató lényegre. Ilyen esetekben elegendő a tényeket csak akkor említeni, ha azok a szimbólum megértéséhez feltétlenül szükségesek. Ez a helyzet akkor is, amikor legnagyobb királyunknak, Szent Lászlónak a jobboldali történelemszemlélet számára kötelezően paradigmatikus szellemi jelentőségét próbáljuk feltárni.
Szent László királyunk alakja elválaszthatatlan attól a dinasztiától, amelynek tagja volt. Az önmagát Álmoson és Attilán keresztül a hatalmas ázsiai hun birodalom papkirályáig, Mao-tunig visszavezetni képes Turul-dinasztia uralkodói egy olyan uralkodói láncolat utolsó tagjai voltak, amely láncolatban az uralkodás princípiuma igen hosszú ideig a szakrális királyságon, a király szakralitásán alapult. A szakrális király méltóságban az Istenkirály után következik. E fogalom lényegileg azt jelenti, hogy a király nem istennek született ugyan, azonban olyan erőket birtokol, amelyek képesítik arra, hogy a megistenülést megvalósítsa, akár életében, akár halála pillanatában vagy az után. E processzustól elválaszthatatlan, hogy az utat bejáró mágikus, méghozzá theurgo-mágikus erőkkel rendelkezzen, ami tulajdonképpen uralkodásának valós szellemi alapját jelenti. Mindezen erők magasan az általa uralt arisztokrácia és nép fölé emelik, olyan méltósággal ruházván fel, amely egy szellemileg megalapozott antropológia szerint ethnoszától elkülönült rasszként határozza meg dinasztiáját. Az istenivel való eleven kapcsolat, a mágikus erők birtoklása jelentették az uralkodó karizmáját, vagyis idoneitását. Az uralkodói méltóság öröklésében a szeniorátus elve tulajdonképpen az idoneitással függött össze, hiszen általában – de korántsem mindig, a kivételek pedig igencsak meghatározóak voltak a dinasztia életében – kapcsolat állt fenn a karizma birtoklása és az életkor között. Géza királyunk, Szent István atyja vezette be a primogenitura elvén alapuló öröklődési rendet, amely – mint tudjuk – érdekes módon Szent László király esetében éppen nem érvényesült (persze a szeniorátus sem), utalván az idoneitás elvének újbóli felbukkanására.
A dinasztia életében időről időre bekövetkeztek olyan korszakok, amikor dicsősége elhalványult, a hatalmat és dicsőséget jelképező mitikus folyam vékony patakká apadt. Emese álma egyrészt demonstrálta utódjának szakrális elhivatottságát, másrészt megerősítette a dinasztia folytonosságát és a dinasztiához való tartozást, harmadrészt pedig új és egyre növekvő dicsőséget ígért. Álmos, az „álommal megjelölt”, tehát szakrális fejedelem volt, akinek elhivatottsága abban állt, hogy népét Attila földjére visszavezesse, hogy az a hatalmas ős által megszentelt földet „öröklés jogán” újból elfoglalhassa.
Árpád királynak és főleg dinasztikus utódainak volt az a feladata, hogy megtegyék azt, ami a nemzet életében jelentős – talán máig is tapasztalható – traumát okozott: az alapvetően nomád szellemiségű és nomád érzületű népet letelepíteni és a birodalmi eszme lényegileg római mintáját meghonosítani. Erre a hatalmas volumenű cselekedetre mindenképpen szükség volt, sokkal inkább szellemi, mint politikai okokból kifolyólag. Intuitív módon felismerték ugyanis, hogy a Vaskor lezáródásának közeledtével a nomádság sokkal fokozottabb módon ki van téve a belső és külső sötét erők fenyegetésének, mint az önnön világát fallal, „gyepűvel” körülvevő letelepedett népek. Nagyon valószínű, hogy a keresztény tradícióra való átváltás is ezen irányultság keretei közé tartozott. (László András azon kijelentése, mely szerint már Attila meglátta a kereszténység felvételének majdani szükségességét, abban is igazolódni látszik, hogy az Attila-leszármazott Kovrat 619-ben Bizáncban megkeresztelkedett.) A Kárpát-medencében letelepedett nemzet részéről a kereszténység felvétele – másodsorban – persze elemi szükséglet is volt: a környező keresztény népek gyűrűjében nem maradhatott volna fenn.
Az a szakrális erő, amely a dinasztiának az emberfeletti karizmát megadta, illetve a nép felett való uralkodást legitimálta, a keresztény Turulokban is továbbélt, főképpen a „szentkirályokban”. Természetesen szó sincs arról, hogy pogányok lettek volna. Teljes szívükből keresztények voltak, az előbbi kijelentéssel csak azt szerettük volna érzékeltetni, hogy a mitikus, emberfeletti eredet, a Turultól való származás tudata és birtokoltsága nem szakadt meg a letelepedéssel és a kereszténység felvételével. A szentség religio- és konfesszió-felettiségével magyarázható mindez; azzal, hogy a szentség meglétéhez elsődlegesebb a transzcendencia immanenciája, mint a vallási, vagy akár a religiózus keretek. Szentkirályaink intitulációi a Dei gratia Rex formula szerint a legelterjedtebbek, vagyis önmagukat Isten kegyelméből való királynak tartották. Bár nyilvánvaló, hogy e keresztény meghatározásban is egy, az uralt nemzet fölé emelő méltóság tükröződik, mégis egyfajta passzivitást sejtet, ami mellett, és amivel ellentétben nincs okunk azt gondolni, hogy ne lettek volna aktívan birtokolt szellemi méltóság és szellemi erő szerint is királyok, röviden, hogy ne lettek volna királyi lények.
Ferdinandy Mihály Árpád-házról írott szép könyvének címe Az Istenkeresők. A könyv vezérmotívuma, hogy a számos Árpád-házi szent és szent életű ember spirituális mozgatóereje és a szentség felé való orientációja mögött az istenkeresés rejlik, amiről végül is a könyv a címét kapta. Bár egy bizonyos szempontból ez a meghatározás teljesen igaz, hiszen egy kereszténységet megelőző származású dinasztia reprezentánsai a kereszténység felé fordultak és a transzcendenciához illetve a transzcendentáléhoz való keresztény viszonyulást próbálták meg – sikerrel – megvalósítani, szentségük, spirituális áthatottságuk – éppen a dinasztia mitikus, emberfeletti generáló ereje miatt – mégis mintegy elővételezetten adott volt, azt nem kellett „keresni”, legfeljebb a megnyilvánulását biztosító kereteket. Pontosan ez az, amire Szent Lászlóval kapcsolatos szemléletünket és megfontolásainkat alapozzuk, nem állítván azt, hogy a magyarságnak a kereszténység felvétele előtt életet adó tradícióval közvetlen kapcsolata volt, határozottan állítván viszont azt, hogy uralkodói attributumai egyrészt univerzális jelentőségére és nagyságára utalnak, a személyét övező legendák pedig univerzális jelentőségük mellett mintegy rejtett módon utalnak a dinasztia eredetével kapcsolatos hagyományra. Ennek a jegyében fogunk most néhány szót szólni attributumairól és legendáiról….
Folytatjuk!
Szent László – A lovagkirály, aki rendet és hitet hozott Magyarországnak
(Virág László: Jegyzetek Szent László király mitikus alakjáról nyomán Szent Korona Rádió)