Trianon apropójából nem árt szót ejteni azon elszakított területünkről, ahonnan kevésbé jutnak el hozzánk a nemzetünket ért tragédia mai vetületei. Burgenland nem a soviniszta atrocitásoktól híres. Más, mégis rendkívül mélyen gyökerező problémák állnak fenn. Alább a Magyar Hírlap cikkét változatlanul közöljük.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
A 882 méter magas Írott-kő az Alpok keleti peremén található Kőszegi-hegység legmagasabb pontja. Az „Írott-kő” név több száz éves, két magyar főnemesi család, a Batthyányak és az Esterházyak birtoka közötti határkőre utal. Ma itt húzódik az Ausztria és Magyarország közötti határ. Ezt a határt az első világháború után húzták meg, és a hegy nyugati oldala Magyarországtól Ausztriához került. Az Osztrák-Magyar Monarchia elveszítette a háborút, de úgy tűnik, a magyarok még az osztrákoknál is jobban elveszítették.
Burgenland megalakulásának 100. évfordulója alkalmából az Írott-kő osztrák oldalán egy hatalmas fehér keresztet állítottak. Élénk színekkel festett szavak olvashatók rajta. A legnagyobb, amely azonnal szemet szúr, a „Stolz”, azaz büszkeség. A keresztre kisebb betűkkel sok más szót véstek, még a burgenlandi kisebbségek nyelvén is. Magyarul például a „hazám” szó olvasható. A határponton egy kilátótorony áll, ahonnan csodálatos panoráma nyílik: nyugatra az osztrák Alpok csúcsai magasodnak, keleten, ameddig a szem ellát, sík vidék, Magyarország. Jó idő esetén még a Balatontól északra fekvő, földtörténeti korokból megmaradt gyönyörű tanúhegy, a Somló is látható. A kilátótoronyban az első világháborúról és annak következményeiről szóló kiállítást rendeztek be. A kétnyelvű (német és magyar) feliratokból többek között azt is megtudhatjuk, hogy Ausztria az első világháború után területének 87 százalékát elvesztette. Ez a szám csak úgy jöhet ki, ha Magyarország egészét Ausztria részének tekintjük. Innen nézve tulajdonképpen Ausztria igen szerényen csak egy kis részét tartotta meg Magyarországnak.
Talán ezt kellett volna arra a keresztre írni: „Bescheidenheit”, vagyis szerénység. Esetleg „Genügsamkeit”, vagyis hogy a kevéssel is beéri. Számomra még ezek is kevésbé lennének provokatívak, mint a mostani feliratok. Mégiscsak Ausztria kényszerítette bele Magyarországot abba háborúba, amiről az akkori magyar miniszterelnök, Tisza István azt mondta, hogy semmit nem nyerhetünk vele, de mindent elveszíthetünk. Arra valószínűleg Tisza sem számított, hogy miután tényleg minden elveszett, Ausztria is beáll a Monarchia dögevői közé, és kéri a maga jussát hazánkból. Aztán száz év múlva erről az jut az eszébe, hogy „büszkeség” meg hogy „hazám”. Esetleg mi is állíthattunk volna emlékművet a 100. évfordulóra. Például annak az oszlopnak a mását, amit az osztrákok állítottak a Brenner-hágóra. Az áll rajta: „Süd-Tirol war nie Italien”, vagyis „Dél-Tirol soha nem volt Olaszország”.
Az igazsághoz tartozik, hogy a Magyarországot feldaraboló trianoni határok közül Burgenland határa az egyetlen, amelyik követte az etnikai viszonyokat. Bár Ausztria eredetileg nagyobb területet követelt magának, a nyugat-magyarországi német többségű városokat, többek között Pozsonyt, Kőszeget és Sopront. Végül Sopron és környéke volt az egyetlen olyan régió egész Közép-Európában, amely saját sorsáról dönthetett. A népszavazást egyértelműen Magyarország nyerte. Azóta is töprengenek az okosok, hogyan lehetett ez? Az osztrákok azt állítják, hogy meghamisították az eredményeket, a magyar történészek szerint viszont a soproni városi polgárok az ausztriai magas élelmiszeráraktól féltek. Egyik magyarázat sem túl meggyőző. A népszavazást az antant felügyelte, nem valószínű, hogy Magyarországnak akartak volna kedvezni. A magyar történészek érvelése jobbnak tűnik, azt is megmagyarázza, hogy a falvak többsége miért döntött Ausztria javára. Legalábbis a katolikus német falvak. Mert a magyar, horvát és protestáns német falvak Magyarországot választották. Az identitás kérdése talán mégiscsak bonyolultabb, mint a kenyér ára.
Hogyan lehet, hogy olyan kevés magyar élt „Német Nyugat-Magyarországon”, ahogy az osztrákok utólag elnevezték ezt a területet? Utólag, mert ennek a területnek eredetileg nem volt önálló neve, még a magyar változatot, az „Őrvidék”-et, is csak később ragasztották rá. Magyarország a középkorban Nyugat-Európához képest általában gyéren lakott volt, a peremvidékek, az úgynevezett gyepük még gyérebben lakottak. A gyepű menti településeken határvédő népek éltek, nekik kellett a határt őrizni, a kisebb betöréseket elhárítani. E szolgálatért cserébe csak a királynak voltak alárendelve, csak neki fizettek adót. A 13-14. századtól kezdve azonban a magyar királyok a nyugati gyepű területét hűbéreseiknek ajándékozták, várépítési kötelezettséggel, hogy megakadályozzák a nyugat felől érkező támadásokat. Így épült többek között a lándzséri, a lékai, fraknói vagy a németújvári vár. Az uraknak szükségük volt jobbágyokra, akik megtermelték ennek a megerősített védelmi vonalnak a gazdasági alapjait. A gazdagon termő síkságról nézve ezek a köves dombok és hegyek nem voltak különösebben vonzóak. Viszont az Alpok felől nézve ez a táj igen termékeny, kora tavasztól a hosszan tartó őszig művelhető. Nem csoda, hogy sok német itt találta meg a szerencséjét. A betelepítési folyamatot a török háborúk tovább gyorsították, új német telepesek érkeztek nyugatról, dél felől meg a horvátok. Mint a történelmi Magyarország számos részén, itt is a 17-18. században kezdődött, hogy a magyarság kisebbségbe került saját hazájában. 1910-re a magyarok aránya az egykori gyepűk mentén kilenc-tíz százalékra csökkent. Ma, száz évvel később már csak egy százalék körül van, és még az a kevés sem magyarnak, hanem magyarul beszélő osztráknak nevezi magát. Egy magyarországi német magyarázta el ezt egyszer nekem:
a teljes asszimiláció előtti utolsó szakasz, amikor a kisebbség elfogadja a többség narratíváját önmagáról.
Ha valaki a német nyelvű interneten utánanéz a burgenlandi falvak történetének, nem fog ilyesmiket olvasni. Helyette megtudja, hogy itt valaha kelták éltek. Aztán Nagy Károly kétszer is átvonult rajta (egyszer az Avar Kaganátus elpusztítására, egyszer pedig annak elpusztítása után), majd a 19. században jött az erőszakos magyarosítás, azaz a magyarok elnyomták a németeket. A két vád, amit újra és újra olvasni lehet, hogy a magyar nyelv kötelező tantárgy volt az iskolákban, és hogy a helységneveket magyarul is fel kellett tüntetni. Ezeket a vádakat olvasva furcsán érzi magát az ember. Lehetséges, hogy osztrák barátaink nem érzékelik a helyzet fonákságát? Hiszen ma, a 21. századi Burgenlandban minden iskolában a németet tanítják kötelező, hivatalos nyelvként. Az, hogy egyes nemzetiségi iskolákban a kisebbségi nyelvet nemcsak idegen, hanem tanítási nyelvként is használják, viszonylag új keletű dolog Ausztriában. Miért tekintik akkor a 19. századi, sokkal liberálisabb oktatáspolitikát az elnyomás eszközének? Ugyanez vonatkozik a helységnevekre is. Ma a tolerancia jelének számít, hogy a kisebbségi név is szerepel a kisebbségek által lakott helyeken. Akkor miért érzékelik magyarosításnak, amikor a történelmi Magyarországon is hasonló gyakorlatot követtek? És egyébként is, ha egész Magyarország Ausztriához tartozott, hogyan tudták a magyarok elnyomni az osztrákokat?
És a történelmi hiátus. Mégis mi történt Nagy Károly és a magyarosítás között?
2021-ben százéves lett Burgenland, meg is ünnepelték rendesen. Ezer év Magyarország meg említésre sem érdemes?
A magyar Sopron büszke német múltjára, de az osztrákká lett burgenlandi falvakban nyoma sincs a magyar múltnak.
Ha megállunk egy burgenlandi falu történetét elmesélő táblánál, azt a szót, hogy magyar vagy Magyarország, nem találjuk. Azt leírják, hogy a falut 790 évvel ezelőtt említették először, de azt nem, hogy ez egy magyarországi oklevélben történt. Írnak a faluban található gyönyörű 18. századi kastélyról, de magyar építtetőjéről a tábla hallgat.
Burgenlandban is szokás, hogy emlékművekkel emlékeznek az első és második világháború áldozataira. A magyar falvakban ezeket az emlékműveket az első világháború után magyar nyelven állították. A nevek is tipikus magyar nevek, ilyenek találhatók bárhol Nyugat-Magyarországon a hasonló emlékműveken. A második világháború áldozatainak emlékére állított tábla viszont már német nyelvű. Az elesettek neve is német, a 25 évvel korábbi névsorral semmi hasonlóságot nem mutat. Mi történt itt? Volt közben egy Anschluss, az osztrákok németebbek lettek a németeknél, és a germanizálódást kiterjesztették a nemzeti kisebbségekre is. Hasonló tapasztalatokat lehet szerezni a temetőkben is: az egykori magyar falvakban még a régi sírköveken sincsenek magyar nevek. A hagyományőrző kocsmák falán az elődök képei függenek: kockás ing, rövid bőrnadrág és harisnya. Bőrnadrág Magyarországon?
A magyar múlt ilyen fokú kiirtását eddig csak Romániában tapasztaltam, és a románok önbizalomhiányával magyaráztam. De mi az oka ennek Ausztriában?
Nyugat-Magyarországon másként élik meg a múltat, a táblák, emlékművek, a temetők sírkeresztjei tükrözik az ott élt emberek világát: német nevek láthatóak mindenütt. Sopron büszke német múltjára: még a legkisebb sikátorok nevét jelző táblák is kétnyelvűek. Deutsche Nationalitätenschule Ödenburg, (Soproni Német Nemzetiségi Iskola) áll nagy betűkkel egy frissen felújított épületen abban az utcában, ahol lakom. Valóban németül tanítanak, és érettségizni is németül lehet, pedig nem csak német származásúak járnak az iskolába. Mindenütt a német kultúra nyomai, de maguk az emberek hiányoznak a megőrzött német kultúrából. 1946-ban, huszonöt évvel azután, hogy a soproni németek megmentették a várost Magyarországnak, a magyar hatóságok kitelepítették őket. Persze könnyű kifogásokat találni: például, hogy a kommunisták tették ezt, meg hogy a szovjetek nyomására. De attól a tény tény marad. A Civitas Fidelissimának sajátos mellékíze lett. Úgy tűnik, hogy a kis nyelvszigeteket leszámítva Burgenlandból eltűnt már minden, ami magyar, még emlékek sem maradtak.
Egy burgenlandi ipari parkban dolgozom. Néhány száz méterrel arrébb kezdődik az Esterházy-erdő, néha ebédszünetben odamegyek, hogy kiszellőztessem a fejem. Történt egyszer, hogy egy idős úr mellett haladtam el, köszöntést mormogtam. Az öregúr megállt és rám nézett. Rájöttem, hogy véletlenül magyarul üdvözöltem, ezért elnézést kértem tőle. Az öreg elmosolyodott, közelebb jött, és megfogta a vállamat. Aztán beszélni kezdett. Néhány másodpercbe telt, amíg rájöttem, hogy egy német nyelvű verset mond. A vers egy sétálni induló férfiról szólt: az időjárás borzalmas, a táj borzalmas, a férfi borzalmasan érzi magát, magányos és fázik. Aztán jön valaki, és üdvözlik egymást. Ettől a férfi hirtelen jobban érzi magát. Észreveszi, hogy a madarak énekelnek, az ég felderül, kisüt a nap, a táj zöld és barátságos. Mi történt, kérdezi magától a férfi? Aztán hirtelen rájön, azért mindez, mert az imént magyarul köszöntek rá. Az öreg búcsúzóul megbökte a kalapját, és ment tovább. Én ott maradtam, földbe gyökerezett lábbal, és már nem voltam biztos benne, hogy értek-e bármit is Burgenlandból.
Horváth Balázs környezetkutató
„Aki a magyart szereti, üsse meg a mennykő” – Így írtak Magyarországról trianon után a tankönyvekben
(Magyar Hírlap nyomán Szent Korona Rádió)