A következő írás Julius Evola gondolatait összegzi, amely a dionüszoszi beavatás jelentőségét hangsúlyozza. Evola szerint “a “természet” rendjének valódi meghaladása nem másutt, mint abban található, aki nem azonosul sem a dolgokkal, sem a törvényekkel, sem az értékekkel, és saját magával sem, hanem mindezekhez képesti uralás (dominio) és szabadság: a végtelen és vad potestas feneketlen mélysége.” A szerző gondolataival természetesen nem kötelező egyetérteni, de egy magát komolyan vevő, gondolkodó embernek minden ilyen, érzékeny gondolatot is számításba kell vennie az útja során.
Kérjük, támogassa adója 1%-ával a HVIM-et!
A szervezet valós, kézzelfogható eredményeiről itt olvashat.
Felajánlását az Azonosságtudat Alapítványnak küldje el!
Adószám: 18218082-1-07
Annak számára, aki meg akarja szabadítani a misztérium bölcsességet mindattól, ami abban nem az, vagyis megvalósítani a legmélyebb jelentését, a Dionüszoszba való beavatás condicio sine qua nonként jelenik meg: megválni ettől és kompromisszumokba esve halogatni – melyeknek elszánt és erős szellemek számára nem lehet semmilyen indoka – megközelítőleg egyre megy.
Nemcsak azokban a – mint mondani szokás – okkultizmusokban nem, melyek ma, úgy látszik, kizárólagosan közkézen forognak – az antropozófia – és az angol teozófia-félékben-, de az igazi tradíciókban és személyiségek között, akik ugyancsak kezdenek valamik lenni, sem találunk kellő eltökéltséget. Ennek oka, úgy hisszük, két fundamentális pontra vezethető vissza:
a) a vallásos tudatra jellemző sajátos értékek betolakodására;
b) annak tökéletlen tudatosítására, hogy minden konzekvens ezoterikus törekvés szükségszerűen mágikus törekvés. És ezt a következőképpen magyarázzuk.
Vallásos számunkra minden magatartás:
a) amely azt hiszi, hogy a világ alapvetően egy elrendező, harmóniába hozó és jóságos princípium által igazgatott, mindazzal szemben, ami homályosság, irracionalitás, meghatározatlanság, rossz, legyen akár illúzió, vagy valami, aminek nem szabad lennie;
b) amely ebből következően valami “más mint magam”-ra – egy transzcendenciára – hárít (rimetta) egy ilyen princípiumot. “Ebből következően”-t azon tény miatt mondunk, aktuális tapasztalatomban mindenféle világ megnyilvánul számomra, csak éppen egy rendezett és racionális világ nem, így hát nincs alapom arra, hogy megengedjem egy maga részéről gondviselésszerű és racionális világ létezését, amely szintén aktuális, hacsak olyan megegyezés révén nem, hogy valami engem meghaladóként utalok rá, s hihetem, hogy ez a valami létezik;
c) egy ilyen minden valóság forrásaként értett transzcendens princípiumnak azt kell jelentenie, hogy az individuális (l’individuale) önmagában nincs és nem tehet semmit. Az Én kisemmizett, a léte másra hárított.
Már most mi az, amit a beavatási út mindezzel, egy hasonló értékrenddel kezdhet? Vagyis: a kereszténységgel? Hiszen a kereszténységben (amennyiben a gondviselés, a teisztikus transzcendencia és a kegyelem dogmáiban határozódik meg) ténylegesen a vallás-típus található, az eredmény, melyben a vallásos tudat általában a végletekig meghatározta magát.
Úgy gondoljuk, a válasz nem lehet más, mint negatív, vagyis:
a misztériumok megismerésében – Buddháéban, Dionüszoszéban, Mithrászéban, Hermészében és a kereszténységben nincs semmi közös, a két irány összeegyeztethetetlen, merőben ellentétes,
olyan módon, hogy igent mondani az egyikre és a kereszténység- minden további nélkül nemet mondást implikál a másikra. A beavatási út mélyén egy abszolút pozitivizmust vélünk felfedezni, ahol:
a) a valóság szemtől-szembe rögzítésre kerül, leplek nélkül, a maga tragikus, irracionális, gondviselést nélkülöző természetében;
b) visszaszorítva az optimisztikus rend aktuális létezésébe vetett hitet, csökken a szüksége a transzcendencia és az azt garantáló Isten posztulálásának, és ama kifejtésnek, hogyan is létezhet együtt a létező dolgok rendjével, amely ellentmond neki;
c) marad hát a különbségtétel a titáni pesszimizmus és a dionüszizmus között, ami a rendezett, igazságos és racionális világ létezéséhez való erkölcsi jog elismerésében (riconoscere) vagy el-nem-ismerésében határozódik meg. Az érvényesítés esetében az individuum azon koncepciója nyer teret, mely szerint önmagának elégséges hatalom, amely képes “megváltani” nemcsak önmagát, hanem mindazt, amihez kapcsolódik és ami végül is mindannak visszatükröződése, ami konkrétan ő.
Röviden: a létezés eredendő irracionalitásának érzése “szilárd tartással” párosulva, metafizikai és teológiai “vigasztalásokba” való ki nem téréssel (non scartare) és azzal a meggyőződéssel, hogy az embernek reális lehetősége van arra, hogy ő parancsoljon és uralja e káoszt, és létre hozzon benne egy kozmoszt, amely nem létezik, de érte kiált létezéséért – ilyennek kell lennie a “Királyi Út” alapvető előfeltételének, minthogy vallásos magatartástól elválasztott tartalmat kíván meghatározni, amellyel ekkor pontos antitézisben találja magát. Még mélyebbre menve úgy érzi ekkor, hogy a fent jelzett pontok közül az utolsóra adott pozitív válasz (vagyis: annak elismerése, hogy ami méltó a létezésre, az teljesen rendezett, racionális és morális) érzékelhetetlenül az ellentétébe megy át (vagyis: nem ezt ismerni el, hanem az ellenkezőjét) és Dionüszosszal találja magát szemben. Ekkor észrevehető, hogy a misztériumbölcsesség olyan doktrínában éri el a csúcspontját, amit első pillantásra túl könnyen kísértésbe esve bárki “profánnak” nevez: Friedrich Nietzsche tanításában.
Innen a kapcsolódás a második ponthoz.
– Mi az a csúcs, amelyben magamat igazán Énnek mondhatom, igazán az abszolút létnek, amelyen kívül, amely felett vagy ellen többé semmi nincs? Egy szóval: mi Isten koncepciója
– id, quo majus cogitari non potest? – Minthogy az emberek Istenben soha jelenítettek meg mást, mint azt, amit ők maguk a maguk mélyén akartak, de észrevenni magukban féltek.
Itt jelenik meg újabb antitézisként mindannak végső elválasztási lehetősége, ami a beavatás követelménye és azé, ami nem az. – Van, aki az említett áramlatok kebelében úgy fogja fel Istent, mint akiben lehetőség és valóság, szabadság és törvény, tett és tény egy és ugyanaz (“ego sum qui sum“). Mi azt mondjuk most, ez egyáltalán nem a legmagasabb fok, sőt nem a terminus ad quem, hanem a terminus a quo. Túl egyszerűen van, valójában ott az, aki ura és oka a létezésnek, aki ahhoz képest szabad, képes lenni vagy nem lenni, így-lenni vagy úgy-lenni tetszés szerint, ami nem ama lehetőség, amely a valósággal azonos, hanem az, amely fölülmúlja és uralja a valóságot, az, amely akár a maga értékeinek és törvényeinek összességében összegyűjtött világmindenséggel szemben is, minden téren és időn kívül, egy örök tett szimultaneitásában képes lenne azt mondani: “Én nem vagyok ez, ez nem én, a végtelen potencia vagyok, melynek ez csupán járulékos teremtménye”.
Megérteni ezt, Isten abszolút szabadsággal való azonosságának megértését is jelenti, így hát fensőbbségét és közömbösségét mindenféle törvény és érték iránt. Itt a pozitív és a negatív szabadság közötti konfúzió buktató lehet. Nem igaz, hogy egy törvény ama tény által, hogy “benső” (ideális, morális, metafizikai), megszűnik törvény lenni és szabadsággá alakul – ha így lenne, az éppen mély szükséget fejezne ki.
Ugyanis egy dolog nem külső feltételek által korlátozva, nem valami más által meghatározottnak lenni, és egy másik dolog sem másban, sem önmagában alá nem vetve lenni a sorsfeltételeknek. Hogy csak a második esetben beszélhetünk szabadságról, mert nem akarjuk üres szóvá tenni, mindenki magától beláthatja, elgondolkodva azon, hogy máskülönben megalapozott lenne szabadnak mondani egy növényt is, hiszen növekedési törvénye nem kívül, hanem önmagán belül található, egy törvény, amely mindazonáltal az ami, amit a növény képtelen megtörni vagy megváltoztatni, amivel szemben tehát passzív. Ezért mondtuk, hogy az ens de cuius essentia est existentia, a spinozai, tomista és zsidó “causa sui” nem érkezési, hanem kiindulópont, a Mű nyersanyaga. Mint ahogyan az “az ami nem tud más lenni, mint ami” nem az elégséges lét (az igazi causa sui), hanem a passzív és hatalommal nem bíró (impotente). És bármely intelligens lény magának tulajdoníthatna ilyen isteni voltot, aki felemelkedni képes a jelenkori idealizmushoz, mert e tanításból kiindulva tudja, hogy a dolgok az én dologi megnyilvánulásaim, így hát, amennyiben megelégszem egy “odahelyezéssel”, annak – hasonlóan egy növény növekedési aktusához és bármilyen “spontaneitás” megtöréséhez – nincs olyan szabadsága, amely feltételek nélkül uralná az aktualitást, és megnyilvánító hatalmammal, melynek pontosan ilyen a formája, már a világmindenség teremtőjének mondhatnám magam.
Definiálva: a “természet” rendjének valódi meghaladása nem másutt, mint abban található, aki nem azonosul sem a dolgokkal, sem a törvényekkel, sem az értékekkel, és saját magával sem, hanem mindezekhez képesti uralás (dominio) és szabadság: a végtelen és vad potestas feneketlen mélysége. Isten ezen mint akaratunk tárgyának hüposztázisa felfogásával, minden igazi beavatási realizációt szükségszerűen mágikusként határoz meg. Feltételezve az abszolútumban való megvalósulás immanens lehetőségét az ember számára (ez az a fundamentális sajátosságbeli különbség, amely elválasztja a vallásos tudat dualizmusától és teremtményelvűségétől, miszerint Isten és Én között visszavezethetetlen különbség van) az következik, hogy nem egy egyesülési, megismerési, azonosulási vagy szeretetszerű állapot az, amiről beszélnünk kell, hanem mindannak saját bensőmben való gyökerestül-kitépése, erőszakos áthágása és felégetése, ami törvényszerű szükség, forma vagy érték – bármilyen is legyen: “emberi” vagy “isteni”, “erkölcsi” vagy “racionális”, “anyagi” vagy “szellemi” -, így hát annak abszolút hajlékonyságának vagy változékonyságságának a megvalósítása, aki minden, amennyiben mindent megtehet (vagy minden lehet – a szabadnak lenni kettős értelmében = dürfen és konkrétan tenni tudni: können); ez az, ami annak útját vezeti, aki igazán a véges és függő létállapoton túli beteljesülés felé halad. Ez a középponti Dionüszosz megértésében.
Folytatjuk…
A vadászat valódi szellemisége, avagy túl a természet szeretetén – Baranyi Tibor Imre (I.rész)
A halál, mint beteljesedés – Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen (II.rész)
(Részlet Julius Evola: Az individuum és a világ létesülése c. könyve 45-50. oldal)