“Joggal tekinthetjük a skythákat a turáni civilizáció formába öntőinek” – Turán legendája az iráni hagyományból ered, ahol az irániak és turániak közötti ősi konfliktus évszázadokon átívelt. A lovasnomád kultúra a ló háziasításával és a harci szekerek megjelenésével született meg, majd a szkíták, hunok és mongolok révén formálta Eurázsia történelmét. Ezek a népek nemcsak hadviselésükben, hanem kultúrájukban és életmódjukban is maradandó nyomot hagytak.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Jelen tudásunk szerint az eurázsiai vadlovat a Kr. e. IV. évezredben háziasították, és nagyjából ugyanerre az időszakra tehető a kerék és a kocsi megjelenése is, melyet kezdetben ökörrel vontattak. A legkorábbi adatok a ló háziasítására a késő rézkori, észak-kazahsztáni Botaj-kultúra (Kr. e. 3700–3100) területére és időszakára tehetőek, Kr. e. 3500 tájára. A késő rézkor – kora bronzkor időszakában létezett Jamnaja- vagy gödörsíros kultúra (Kr. e. 3300–2500) nagyállattartó sztyeppi népessége, mely a tömör kerekű kocsik használata révén vált kifejezetten mobilissá, a Kárpát-medencébe is eljutott a dél-orosz sztyepp vidékéről, ahol ekkor szintén mobil (nagy)állattartó életmódot folytató népesség, a Baden-kultúra (Kr. e. 3600–2800) élt. A jamnajákkal érkezett számos innováció, például a bronzműves mesterség, és egyes kutatók szerint az indoārya nyelvcsalád is. Időszakos településeiknek nem nagyon lehet meglelni a nyomát, de óriási halomsírjaikba lépten-nyomon belebotolhatunk, akár a Nagy Magyar Alföld területén. A kutatásban vita tárgyát képezi, hogy a jamnaja népességet tekinthetjük-e már valódi nomádoknak, de még az is felmerült, hogy már ők is meghatározott legeltetési rend szerint terelték állataikat. Egyes kutatók úgy vélik, hogy már a jamnaják is lovagoltak, de a lovaglásra utaló első biztos adatok csak a Kr. e. II. évezred végéről ismertek Belső-Ázsiából, a Tárim-medencéből.
A fentiekkel részben párhuzamosan létezett a Dél-Urál térségében, a kora bronzkor végén a Szin-tasta–Arkaim-kultúrkör (Kr. e. 2200–1800), amelyet a legkorábbi indoārya civilizációnak tekinthetünk, mi több, ők lehettek az Indiát meghódító āryák elődei. Erődített – sáncokkal és árkokkal körülvett –, nem ritkán az univerzum modelljére utaló, körkörös szerkezetű településeik (Szintasta, Arkaim3 stb.) hierarchikus társadalmi berendezkedésre utalnak. Innen származnak az első adatok a kocsik fogatolásával kapcsolatosan, ők fejlesztették ki a lóvontatású, küllős harci szekereket, melyek a korai indoāryák legfontosabb harci járművei lettek. A harci szekerek meghatározó szerepet töltöttek be a bronzkor további évszázadainak hadművészetében is, és lehanyatlásuk csupán a lovasság, a lovas csapatok megjelenésével párhuzamosan ment végbe, a Kr. e. XI. század környékén. A kultúra népe jelentőségükhöz mérten az elhunyt harcosokkal együtt sírba temette a lovaikat és harci szekereiket. A Szintasta-kultúra civilizációs vívmányait nyugat felé, a dél-orosz sztyepp területén a Szrubnaja-kultúra, kelet és dél felé, azaz Belső-Ázsia vidékén pedig a középső – késő bronzkori Andronovó-kultúra (Kr. e. 2000–1150) terjesztette el. A könnyűlovas harcmodor, illetve a hozzá kapcsolódó harcos elit megjelenése a vaskor hajnalára, a Kr. e. IX. századra és az Észak-Kaukázus térségére tehető. Az egyes kutatók szerint a mai csecsenek és ingusok elődjének tekinthető Koban-kultúra (Kr. e. 1200–400) elitjének tagjait fegyverekkel és felszerszámozott lovakkal (összetett fémzablák) együtt temették el. Ugyan a lovasnomád kultúra több újabb sajátossága felbukkant a sztyeppen a preskytha időszakban (Kr. e. X–VIII. század), de mindez csak a skytha korszakban (Kr. e. VII–III. század) teljesedett ki.
A skythákra azért érdemes különös hangsúlyt fektetnünk, mert náluk alakult ki teljes spektrumában az a lovasnomád műveltség, amely minden későbbi hasonló életmódot folytató nép számára mintául szolgált. Illetve fontos az is, hogy szinte minden későbbi eurázsiai lovasnomád nép ethnogenezise Skythiában, azaz korábbi skytha területeken ment végbe. Ezért joggal tekinthetjük a skythákat a turáni civilizáció formába öntőinek. A legkorábbi skytha típusú leletek Tuvában, a mai Oroszország Mongóliával határos területein bukkantak fel, az arzsani kurgánokban, illetve Kazahsztánban, a Kr. e. IX–VIII. század fordulóján, tehát a skytha kultúra bölcsője Belső-Ázsiában ringott. Ezt követően meglehetősen gyorsan, viszonylag egységes műveltségként terjedt el óriási területeken, a Fekete-tenger vidékétől egészen Mongóliáig: hasonló hitvilág, művészet (skytha állatstílus), társadalmi szerkezet, életmód, harcmodor, anyagi kultúra (lószerszámok, fegyverek), temetkezések jellemezték.
A skytha társadalom rendkívül tagolt volt, élén a görög források által basileusnak, tehát királynak nevezett nagyhatalmú főemberekkel. Kr. e. 600 környékén emelkedett fel egy királyi dinasztia, amely egy évszázadon keresztül uralkodott a skythákon, de örökletes hatalom állt a skythák felett a Kr. e. V–IV. században is. A Kr. e. IV. században Atéas egyeduralma a régészeti leletek alapján a skythák legnagyobb virágkorával esik egybe. A skythák nem mindegyike volt nomád, voltak megtelepedettek, kézművesek is, ismerünk kovács-, ötvös-, fazekasműhelyeket, lakóházakat: kerek, jurtához hasonló alaprajzú, de már szilárd épületek, fából, agyagból, kőből. Voltak földsánccal erődített településeik, városaik, melyek nem a görög mintát követték. A Dnyeper torkolatánál helyezkedett el az 1200 hektár területű Kamenszkoje gorodiscse, amely talán a főváros lehetett. A települést kettős földsánc és sáncárok övezte, délnyugati sarkában egy 30 hektáros, külön megerősített földvár helyezkedett el a vezető és a fegyveres kísérete számára. Az előkelők, a királyok temetkezései hatalmas tömegeket megmozgató, halotti torral egybekötött gyászünnepek voltak. Az elit gigantikus sírhalmaiban mesés kincseket halmoztak fel. A köznép temetkezései “kicsiben” hasonlítottak az elit temetkezéseihez.
A társadalom alapegységévé a nagycsaládok váltak, mivel ez a méretű közösség volt képes arra, hogy kezelje az állatállományt. (Az aulok, a Kaukázus és Belső-Ázsia jellegzetes erődített, nem a vérrokonság alapján szerveződő faluközösségei csak valamivel később jöttek létre.) A családok, nagycsaládok valós vagy mitikus vérségi kötelékeken alapuló nemzetségekbe tagozódtak. Ezek voltak a korszak legstabilabb társadalmi képződményei. A nemzetségeken belül, de azok között is hierarchikus rend uralkodott. A nemzetségek meglehetősen bomlékony törzsekbe tömörültek. A törzs élén a legerősebb nemzetség és annak nemzetségfője állt, saját katonai kísérettel. A törzsek törzsszövetségeket hoztak létre, melyek gyakorta azonosan voltak egy-egy néppel, azonos nyelven beszéltek, közös származástudattal rendelkeztek. A törzsszövetségek újabb és újabb törzseket gyűrtek maguk alá, így alakultak ki az olyan multietnikus nomád birodalmak, mint a hun, türk, avar, ujgur, kazár vagy a mongol. A nomád birodalmak élén korlátlan hatalmú uralkodó állt, aki a világmindenséget uraló istenség földi helytartója volt. A legelő egy-egy közösség (nagycsalád, nemzetség, törzs) tulajdonát képezte, az állatállomány pedig egy-egy nagycsalád tulajdonában volt, így a nomádok gazdagsága nem az ingatlanvagyonban, hanem az állatállományban állt, amelynek elvesztése katasztrofális következményekkel járt. Éppen ezért az állatállomány egyben tartása és védelme a közösség fontos feladata volt, ami ösztönözte egy katonáskodó réteg felemelkedését. A nomád haderő alapja a könnyűlovasság volt, legfontosabb fegyverei az íj (a legősibb, 2édeni”, királyi fegyver), a lándzsa, a kard és a tőr. Minden nomád nép eredendően harcos jellegű, kṣatriya volt, de az állatvagyon védelme miatt is jelentős katonai erővel rendelkezett minden nomád társadalom, amit aztán felhasználtak portyázásokra, hódításokra.
“A napfő kibukkant a bércek fölött, / S Turán népe harcolni kész szerfölött.”
– írja Firdausī. A nagy turáni királyok időről időre hatalmas győzelmeket arattak a korabeli birodalmak felett. Nagy Kyros a massagétákkal folytatott csatában vesztette életét, de I. Dareios és Alexandros sem bírt a skythákkal, ahogy Attila hunjai, Baján avarjai, Árpád magyarjai és Dzsingisz kán mongoljai is megrengették a korabeli Európát. Nomád csapatokat más államok is szívesen alkalmaztak zsoldosként. Sakā zsoldosok harcoltak a perzsa seregben, még Nagy Sándor idejében is. Sakā lovasok küzdöttek a Kr. e. 497-es plataiai ütközetben, a Kr. e. 490-es marathóni csatában pedig ők voltak, akik áttörték a görög arcvonal középét.
Bizonyos értelmezések szerint a nomadizálás az eredethez közelebbi életmód volna, amely az édeni állapotokhoz közvetlenül kapcsolódik. Ezzel a nézettel vitába kell szállnunk. Nem jelenthető ki, hogy az Aranykor életformája a nomadizmus lett volna, de azt sem, hogy a letelepedettség. E kettősség a történeti idők terméke, de mindkét életforma a princípiumokban gyökeredzik. Mások azt feltételezik, hogy a nomád élet alapját képező mobilitás a Paradicsomból való kiűzetéssel vette kezdetét. Ami azonban bizonyos, hogy a folyamatosan szolidifikálódó, mineralizálódó, egyre anyagibbá váló világunkban már jó ideje nincs hely a nomád népek számára, “a ciklus vége felé Káin valóban és véglegesen agyonüti Ábelt.” – írja Guénon. A tradicionális turáni civilizáció örökségét egy ellenturáni civilizáció, a Szovjetunió semmisítette meg végleg, ennek ellenére a mai Oroszország sok szempontból a turániság örökösének tekinthető.
Alexander Dugin a Turán fogalmat Eurázsia részleges analógiájaként használja. Turán alatt azt a civilizációt érti, amit az indoārya népek az eurázsiai sztyeppe övezetében hoztak létre, majd azt továbbadták más nomád népeknek. Szerinte bizonyos indoārya kultúrák, népek – a történelem előrehaladtával egyre többen – elveszítették ősi, axiális identitásukat, ugyanakkor egyes nem indoeurópai népek átvették azt, és kultúrájuk középpontjába helyezték. Eurázsia részének tekinti Turánt – mint az eurázsiai kontinens, indoārya, illetve a turko-mongol világ magját, középpontját, szívét – és a sztyepp perifériáján turáni hatás alatt kialakult kultúrák összességét. Szerinte a turáni apollónizmus elsősorban és legvilágosabban az indoeurópai nomád, harcos kultúrákban testesült meg: a militáns, patriarchális elv által uralt nomád népesség terjeszkedése olyan fejlett civilizációk létrejöttéhez kapcsolódott, mint Róma, Hellas, a Hettita Királyság, Mitanni vagy Urartu. A nomádok leigázták a letelepedett népeket, katonai arisztokráciát adtak az élükre, erődöket építettek. Dugin szerint többek között a következő jellegzetességek köthetőek a turáni szellemhez: vonzalom a fény és a kristálytisztaság felé; az anyagiságtól és testiségtől való megtisztulásra való törekvés, harcias szellem és hősiesség; a halál kihívása; virilitas (férfiasság); vágó és szúró fegyverek; leigázásra és az erőre épülő hierarchiák. Összességében pedig megállapítja, hogy a turáni szellemben Apollón logoszának túlsúlyával kell számolnunk.
DuoGladii Podcast: A turáni szellemről és a politikai tradicionalizmusról
(Részlet Duo Gladii III. évf. 6.szám)