Meister Echart következő írása arra hív, hogy új nézőpontból szemléljük a belső harmónia és Isten jelenlétének kérdését. Felfedi, hogy a valódi béke nem helyekhez vagy körülményekhez kötött, hanem a belső állapotunktól függ. Ennek a felfogására sajnos a modern ember teljesen képtelen és mindenért a körülményeket okolja, ahelyett, hogy először magában tenne rendet. Ha Isten valóban bennünk lakozik, akkor semmi és senki sem zavarhat meg minket – sem a tömeg, sem a zaj, sem az élet változatossága.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Ezt kérdezték tőlem: némelyek az emberektől elvonultan élnek, és szeretnek egyedül lenni, és ebben rejlik békességük, valamint abban, hogy templomban vannak – vajon nem ez lenne a legjobb? Azt feleltem erre: Nem! Figyeljetek, hogy miért!
Aki igaz, bizony, annak akárhol és akárkikkel is van, jó.
Aki nem igaz, annak akárhol és akárkikkel is van, rossz. Aki igazságban áll, annál az Isten igazságban lakozik; és akinél Isten igaz módon az igazságban van, annál mindenütt ott van, az utcán és az emberek között éppúgy, mint a templomban, a pusztaságban vagy a cellában. Ha egyébként igazán és csakis Ő lakozik nála, akkor az ilyen embert senki sem hátráltathatja.
Miért?
Mert benne egyedül Isten lakozik, mindenben Istenre irányul, és minden dolog Istenné válik számára. Az ilyen ember Istent hordozza minden munkájában és mindenütt, és az ilyen ember minden munkáját Isten végzi. Mert aki a munka okozója, ahhoz a munka lényegibben és valóságosabban tartozik, mint ahhoz, aki elvégzi. Ha tisztán és kizárólag Isten van a szemünk előtt, bizony, akkor neki kell munkáinkat végeznie. Őt pedig, bármin dolgozik is, nem képes senki sem hátráltatni, semmiféle sokaság vagy hely. Ezért egy ilyen embert senki sem tud hátráltatni, mert nem nyerészkedik, és nem keres semmit, és nem ízlik neki semmi más, csak Isten. Mert Ő az ilyen emberrel, minden igyekezetében egyesülni fog. És ahogy Istent semmiféle sokféleség nem tudja szétszórni, így ezt az embert sem tudja semmi sem szétszórni vagy megosztani, mert ő egy abban az Egyben, akiben minden sokféleség egy és aki a nem-sokféleség maga.
Az embernek Istent kell minden dologban megragadnia, és lelkületét ahhoz szoktatnia, hogy Isten mindig jelenvaló legyen bensőjében, igyekezetében és szeretetében. Ügyelj arra, hogy hogyan fordulsz Istened felé, mikor a templomban vagy a celládban vagy: ugyanezt a hozzáállást tartsd meg és vidd a sokaságba, a nyugtalanságba és a másságba. És – mint már sokszor mondottam – ha azonosságról beszélünk, nem azt értjük azon, hogy az ember minden munkát, vagy éppen minden helyet és minden embert egyenlőnek tekintsen. Ez egyáltalán nem lenne helyes, mert imádkozni jobb, mint fonni, és a templom egy méltóbb hely, mint az utca. De tartsd meg minden munkádban ugyanazt a lelkületet, ugyanazt a bizalmat és szeretetet Istened felé, és a változatlan komolyságot. Bízzál, ha ebben megmaradsz, senki sem akadályozhat meg abban, hogy Istened jelenlétét élvezd.
De akiben Isten nem ilyen valóságosan lakozik, akinek Istent örökösen ebben vagy abban kívülről kell behoznia, és aki Istent váltakozó módon keresi, egyszer a munkálkodásban másszor az emberek között vagy különböző helyeken, az nem birtokolja Istent. És könnyen lehet, hogy az ilyen embert, valami akadályozza, hiszen Isten nem lakozik nála, nem egyedül Őt keresi, s nem is egyedül Őt szereti, és nem is egyedül feléje igyekszik. És ezért nemcsak a rossz társaság hátráltatja, hanem a jó is, és nemcsak az utca, hanem a templom is, és nemcsak a gonosz szavak vagy tettek, hanem a jó szavak és tettek is. Mert az akadály őbenne, magában van, mert benne Isten még nem lett mindenné. Mert ha így lenne, akkor mindenütt és minden emberrel jól lenne, és jól érezné magát; mivel Isten lakozik nála, és ezt nem vehetné el tőle senki, és nem is hátráltathatná munkájában senki.
De mitől függ az, hogy Isten valakinél igazán lakozik-e, az, hogy valaki Őt igazán birtokolja-e?
Ez az igazi Isten-birtoklás a lelkülettől és egy bensőséges szellemi Istenhez fordulástól és az Isten felé való igyekezettől függ, és nem attól, hogy az ember állandóan és folyamatosan Rá gondol-e. Hiszen a természetünk számára lehetetlen lenne ezt elérni, nehéz is lenne, és amellett nem is lenne a legjobb. Az ember ne elégedjen meg egy gondolt Istennel, mert ha a gondolat elmúlik, Isten is elmegy. Sokkal inkább legyen az embernek egy valószerű Istene, aki messze az ember és a teremtmények gondolatai fölött áll. Az ilyen Isten nem hagyja el az embert, csak ha az ember akarattal elfordul tőle.
Aki Istent így, létében birtokolja, az Istent istenként veszi, és annak Ő minden dologban felragyog; minden dologból Istent ízleli és mindenben Isten képe lesz láthatóvá számára. Benne Isten mindig fénylik, és benne beteljesedik a világtól való eloldozott elfordulás, belé vésődik szeretett Istenének jelenléte. Valahogy olyan ez, mintha valaki, amikor nagy szomjúság égeti, tehet ivás helyett bármi mást, vagy gondolhat más dolgokra is; de bármit tesz is és bárkinél is időzik, legyen bár bármilyen igyekezettel, vagy gondolattal vagy tettel elfoglalva, akkor sem szűnik meg benne az ivás képzete, ameddig a szomjúsága tart. És minél nagyobb a szomjúság, annál erősebb a szomjúság és annál erősebb, mélyrehatóbb, jelenvalóbb és állandóbb az ital képzete. Vagy ha valaki valamit forrón és teljes szenvedéllyel úgy szeret, hogy semmi más nem teszik neki, és nem jut el szívéig, mint éppen ez, és csakis erre vágyik és semmi másra: bizony bárhol is vagy bárkinél is legyen ez az ember, bármit is kezd el vagy csinál, soha nem alszik ki benne annak képe, amit így szeret. És minden dologban éppen annak a dolognak a képét találja, és annál jelenvalóbb lesz számára, minél erősebb és erősebb lesz benne a szeretet. Ez az ember nem keres nyugalmat, mert nem akadályozza semmiféle nyugtalanság.
Az ilyen ember igen nagy dicséretben részesül Istennél, mert minden dolgot isteniként fog fel és többre tart, mint azok magukban lennének. Bizony, ehhez buzgóság és elszántság kell és egy pontos odafigyelés az ember belső életére, és egy éber, igaz, megfontolt és valóságos tudás arról, hogy a lelkület a dolgok és az emberek között mire van beállítva. Ezt az ember
nem az elmenekülés révén tanulja meg, akkor, ha a dolgok elől elfut, és külsőleg a magányba húzódik vissza.
Ellenkezőleg egy belső magányt kell megtanulnia, akárhol és akárkinél legyen is. Meg kell tanulnia, hogy a dolgokat áttörje, hogy bennük Istenét megragadja, hogy ezáltal Isten erőteljesen és valószerűen ő belé formálódhasson. Hasonlóan ahhoz, aki az írást akarja megtanulni. Bizony, ha ezt a művészetet el akarja sajátítani, sokat és sűrűn kell ezt a tevékenységet gyakorolnia, bármilyen keserű és nehéz, sőt ha lehetetlennek tűnik is: de ha szorgalmasan és sűrűn gyakorolja, akkor csak megtanulja és magáévá teszi ezt a művészetet. Bizony: először még minden betűn külön kell gondolkoznia és egyenként megtanulnia. Később, ha már ezt a művészetet uralja, nincs szüksége arra, hogy elképzelje és megfontolja a betűket, akkor már szabadon és kötetlenül ír. És éppen így van ez a hegedülésnél és minden cselekvésnél, amelynél a képesség igen fontos. Számára teljesen elég, ha tudja, hogy művészetét akarja gyakorolni, és ha nincs is állandóan ennek tudatában, cselekedeteit képessége alapján végzi, bármire is gondol ez idő alatt.
Éppen így kell, hogy az embert az isteni jelenlét áthassa, szeretett Istenének formája átformálja, benne kiteljesedjék, olyannyira, hogy számára Isten jelenvalósága erőfeszítés nélkül ragyogjon. Azért, hogy ezen túlmenően, minden dologban kötetlenül állhasson és a dolgokkal szemben szabad maradhasson. Kezdetben ehhez szükségképpen megfontolás és figyelmes beletanulás tartozik, mint ahogy a művészethez is annak, aki meg akarja tanulni.
(Részlet Meister Echart Tizenöt német beszéd c. művéből, 41-45. oldal)