1944 december 22-én adta ki a Vörös Hadsereg a parancsot, hogy hurcoljanak el civileket a Szovjetunió területére. Ez volt a málenkij robot, amiben több tízezer honfitársunk veszítette életét.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
A moszkvai vezetés már a második világháború alatt terveket dolgozott ki arra, hogy a Szovjetuniót megtámadó országok hogyan téríthetik meg az általuk okozott károkat. Ezek között az is szerepelt, hogy a legyőzöttek munkaerejükkel is vegyenek részt a Szovjetunió újjáépítésében. A Vörös Hadsereg, amely 1944 szeptemberében lépett a trianoni Magyarország területére, december 22-én adta ki 0060 számú parancsát, amely elrendelte a 17-45 év közötti munkaképes német származású férfiak és a 18-30 év közötti munkaképes német származású nők mozgósítását. A magukat a mozgósítás alól kivonók hadbíróság elé kerülnek és családtagjaikra, „bűntársaikra” is szigorú megtorlás vár. Az utasítást végrehajtó szovjet belügyi katonák – bár a létszámot kizárólag német nemzetiségűekkel kellett volna feltölteniük – válogatás nélkül elvittek mindenkit, mert számukra csak az volt fontos, hogy meglegyen a meghatározott számú kényszermunkás.
Németek és magyarok tízezreit deportálták
Az események leírásakor a történészek sokszor csak az egyre fogyatkozó számú túlélők legendává szövődő visszaemlékezéseire hagyatkozhatnak. A szájhagyomány szerint a katonák megnyugtatásul azt ismételgették: „malenkaja rabota”, azaz kis munka, amit az oroszul nem tudók „málenkij robotnak” értettek, s a kifejezés így honosodott meg.
A kommunista katonák nemegyszer igazoltatás címén az utcán állították meg a járókelőket, akiket teherautókra ültettek és elvittek, sorsukról hozzátartozóik semmit sem tudtak meg.
Jóllehet ekkoriban még a budapesti utcán sem érezhette magát senki biztonságban, a legrosszabbul a svábok és a kárpátaljai magyarok jártak. A magyarországi németek közül már 1944-45 fordulóján, néhány hét alatt mintegy 32 ezer embert deportáltak, Kárpátalján 1944 novemberétől több mint tízezer magyar és német férfit hívtak be jóvátételi munkára. Ők a szolyvai gyűjtőtáborból kerültek a Gulag munkatáboraiba, a kevés túlélőt a Szovjetunióban háborús bűnösnek tekintették.
Ezrek haltak meg a táborokban a rossz körülmények között
A „kis munka” évekig tartó kényszermunka – romeltakarítás, építkezés, bányászat stb. – lett a Szovjetunióban. A foglyok, akiktől minden használható tárgyat elvettek, a zömmel a vasúti csomópontok közelében felállított gyűjtőtáborokba kerültek. A zsúfoltság, a hideg, a járványok, az éhezés már itt megtizedelte őket, a szovjet táborokban aztán még többen haltak meg. A magyar foglyok zöme a donyeci iparvidéken, a Krím-félszigeten és az Uralban végzett kényszermunkát, de sokakat irányítottak Grúziába és Azerbajdzsánba, illetve Dél-Szibériába.
Az elhurcoltak legalább egyharmada odaveszett, a többség 1949-re térhetett haza, több ezren már nem is Magyarország területére, mivel otthonuk a szomszédos országok valamelyikéhez került. A kommunista kelet-európai kormányoktól segítséget nem kaptak, a magyar hivatalos szervek a kényszermunkát „hadifogolyügyként” kezelték.
Különösen tragikus sors jutott a politikai elítélteknek, akik 1949-től a Gulagon belül a politikai elítéltek akkor létrehozott koncentrációs táboraiba kerültek. Az itt raboskodó mintegy 85 ezer magyar közül csak öt-hatezer szabadult, ők zömmel 1953-ban kerültek haza, de a szovjet rehabilitációig itthon is politikai ellenségként kezelték őket. Az elbocsátó szovjet és a magyar állambiztonsági hatóság is nyilatkozatot íratott alá velük, e szerint a letartóztatásuk és szabadlábra helyezésük között történtek államtitoknak minősültek, a tragédiáról évtizedeken át beszélni sem lehetett.
Félmillió fölött volt a magyar foglyok száma
Az elhurcoltak növekvő száma miatt az Ideiglenes Nemzeti Kormányhoz érkezett kérelmek hatására a szovjet vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottság már 1945. március 18-án rendeletet adott ki a „Vörös Hadsereg által elszállított” emberek összeírására. A foglyok szabadon bocsátását azonban csak akkor lehetett volna kezdeményezni, ha megadják a fogoly pontos címét a Szovjetunióban, ami egyenlő volt a lehetetlennel.
A szovjet Belügyi Népbiztosság Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatóságának 1949. december 20-i összefoglaló jelentése a magyar foglyok számát 534 539 főben adta meg, akiknek egyharmada volt civil.
Mivel nyilvántartásba vételükre a szovjet táborokban került sor, ebben nincsenek benne azok, akik még a gyűjtő- és tranzittáborokban, valamint a kiszállítás közben haltak meg, miként a Don mentén 1943 januárjában fogságba esett és elpusztult több tízezer magyar katona sem. A foglyok száma így 600-700 ezer lehetett, más becslések szerint elérhette akár a 900 ezret is; a kivégzettek, az elhunytak száma mintegy 200 ezerre tehető. A túlélők zöme betegen tért haza, sokan munkaképtelenné váltak, s a nyolcvanas évek végéig szót sem ejthettek megpróbáltatásaikról. A túlélő egykori kényszermunkásokat az 1997 júniusában hatályba lépő személyi kárpótlási törvény juttatta nyugdíj-kiegészítéshez.
Ma már lehet emlékezni a magyarság egyik legnagyobb XX. századi tragédiájára
Az Országgyűlés 2012. május 21-én úgy határozott, hogy november 25. legyen a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja, az időpont arra emlékeztet, hogy 1953-ban ezen a napon 1500 politikai elítélt érkezett haza a Szovjetunióból. 1993-tól áll Budapesten, az V. kerületi Honvéd téren a Gulag áldozatainak emlékműve, 2017-ben a ferencvárosi pályaudvarnál – ahonnan a foglyokat a Gulagra szállító szerelvények indultak – Málenkij robot-emlékhelyet avattak. 2018-ban adták át Óbudán, az Árpád fejedelem útján a szovjet megszállás áldozatainak emlékművét. A határon túl is több helyütt alakítottak ki emlékhelyet: Kárpátalján az egykori gyűjtőtábor tömegsírjának közelében építették fel a Szolyvai Emlékparkot, Kolozsvárott a Házsongárdi temetőben emléktáblát avattak. A témában 2018-ban forgatta Szász Attila Örök tél című játékfilmjét.
(Magyar Jelen nyomán Szent Korona Rádió)