Julius Evola Jobboldali fiatalok kézikönyve című művének részletében a valódi értékeket helyreállítani kívánó és a felforgató forradalmárok közötti ellentétet tárgyalja kiemelve, hogy a válságba jutott társadalmi struktúrák hullámait meglovagló baloldali mozgalmak alulról szerveződnek. Ezzel szemben az író a felülről jövő, arisztokratikus és igazi értékekre alapuló forradalom fontosságát, de a modern világban főként tapasztalható hiányát hangsúlyozza, ami egyértelműen összekapcsolható az 56-os fiatalok magasrendűségével és önfeláldozásával.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Az utóbbi idők egyik általános jellemzője a létező társadalmi és kulturális struktúrákra lentről és a lent függvényében gyakorolt sürgetés, nyomás és áttörési akció. Ez felel meg a „felforgatás” szó egyetlen voltaképpeni és legitim jelentésének.
Ennek a helyzetnek nyilvánvaló előfeltétele, hogy válságban legyen azon struktúrák összessége, amelyekről szó van; legyenek akár politikai-társadalmi, akár kulturális, akár intellektuális struktúrák. Ezért ez az akció a modern világ, a polgári társadalom és a kapitalizmus – egy kívülről összetartott, rendetlenséggé redukálódott rend – minden magasabb, emberi állapotból kiemelő, teremtő és (hogy egy olyan kifejezéssel éljünk, amellyel bizony abszolút mértékben visszaéltek) „elidegenítő” jelentéstől megfosztott folyamatához kapcsolódik.
Egy ilyen, számos problematikus aspektust mutató társadalom mindezen vetületei ellen való lázadás legitim lehet. Ám az utóbbi időket bármiféle felülről jövő kiigazító, felszabadító vagy helyreállító akció hiánya jellemzi. Hagyják, hogy a gyakran szükségképpeni áttörési akciók lentről induljanak ki- ahol a „lentet” akár az alsó társadalmi rétegek, akár az alacsonyabb rendű értékek vonatkozásában érthetjük. Ennek majdnem elkerülhetetlen következménye, hogy a gravitációs középpont olyan szintre süllyed, amely még a válságba jutott és vitális tartalmuktól megfosztott struktúrák gravitációs központjánál is lentebb van.
A politikai-társadalmi területen ez a jelenség olyan egyértelmű formákban jelentkezik, hogy majdnem felesleges foglalkoznunk vele. Senki nem olyan rövidlátó, hogy már most ne értené meg, voltaképpen mit jelent például a híres „társadalmi igazságosság”. Ez egyáltalán nem a valódi – a suum cuique [‘mindenkinek a magáét’] alapján osztó – igazságosság, amely az egyenlőtlenség elvén alapul, és amelyet – Arisztotelésztől és Cicerótól kezdve – már az ókori írók is védelmeztek. Ez az igazságosság pártos áligazságosság, amely a többi réteg kárára kizárólag a legalsó rétegeket, az úgynevezett „dolgozó osztályt” szolgálja – azoknak a mítoszoknak a jegyében, amelyek csak arra valók, hogy előkészítsék a terepet ahhoz, hogy a baloldali erők lassanként hatalmukba kerítsék az államot.
Mondottuk: ma már szinte senki sincs, aki erélyesen fel tudna lépni e lentről induló – immár nagyon szervezett, rendszeres és majdnem meggátolhatatlan – akció ellen, amely gyakran ahhoz a majdnem rousseau-i tévképzethez kapcsolódik, miszerint a természetes, egészséges, nagylelkű stb. ember csak az alsó rétegekben található, tehát a felforgató mozgalmak végső célja egyben egy új, hatékony „humanizmus”. Egyébként a reakció alapelvének ennek kellene lennie: hogy leleplezhessük a rendszer hibáit, hiányossá- gait és elfajulásait, például határozottan szembefordulhatunk a polgársággal és bizonyos kapitalizmussal, azonban olyan síkról, amely ezek felett, nem pedig alattuk van: nem szocialista – hogy ne mondjuk: proletár – jellegű, hanem minőségi, arisztokratikus és spirituális értékek nevében. Ezek egy még radikálisabb kiigazító akciónak is helyt adhatnak – ha volnának valóban a helyzet magaslatán álló, elegendő tekintéllyel és hatalommal rendelkező emberek és csoportok, amelyek egy felülről jövő forradalommal meg tudnának előzni vagy meg tudnának semmisíteni minden alulról jövő forradalmi szándékot vagy csírát. Egyébként „a felülről jövő forradalom” kifejezést már Bismarck használta, és részben meg is valósította („az egyetlen forradalom, amelyet ismerünk, a felülről jövő forradalom”).
Sajnos egyre világosabban látjuk, hogy kortársaink száműzik az ilyen perspektívákat intellektuális látókörükből. Megállapíthatjuk, hogy azok is, akik meggyőződésük szerint a modern világban kialakult „rendetlenség” ellen harcolnak, amikor jogos (de ma már közhelyszerű és csaknem idejétmúlt) vádakkal illetik a jelenlegi társadalmat és az úgynevezett „rendszert”, s még a személyiség és a kereszténység értékeit is előtérbe helyezik, nem rejtik el az alantas, az alantas követelései és a baloldali álhumanizmus iránt tanúsított rokonszenvüket; türelmetlenséget és értetlenséget mutatnak minden megoldással szemben, amely a magasabb tekintélyre, a szuverenitásra és a valódi igazságosságra támaszkodó rend keretei között lenne lehetséges. Jellegzetes példaként Mounier és Maritain nézeteire mutathatunk, de egy olyan tradicionalistáéira is, mint Leopold Ziegler.
Érdekes kiemelnünk a határozott benső összetartozást, amely ezen irányzatok és a sajátosan kulturális területen megjelenő irányzatok között fellelhető. Vajon az úgynevezett „neorealizmust” és más hasonló törekvéseket nem az jellemzi-e, hogy „reálisként” visszaélésszerűen csak a létezés legalacsonyabb, legszennyesebb, legkétesebb, sőt gyakran legocsmányabb és legközönségesebb vetületeit mutatják be?
A szóban forgó tendencia akciósugarának nagyságára mutató, még figyelemreméltóbb eset a pszichoanalízisé és a modern irracionalizmusé. Ezek az „értelem” fetisizmusának és az absztrakt intellektualizmusnak, a tudatos „én” felépítményeinek önmagában véve legitim kritikájából indultak ki. Ám erről az emberek nem a felfelé, hanem a lefelé történő megnyílására tértek át. A „racionálissal” szemben a puszta irracionálist, az „életet” hangoztatták; a tudatossal szemben a tudattalant, és csak ebben akarták megpillantani a lélek valódi mozgató erejét. Ezért az eredmény itt is a regresszió, az emberi lény gravitációs központjának lefelé való eltolódása volt. Ennek oka analóg azzal, amit politikai-társadalmi téren már meg- mutattunk: úgy csináltak, mintha a „racionálison” és a racionális esetleges hatásköri túllépésein kívül csak a racionális alatti (a tudattalan, a vitális, az ösztönös) létezne, a racionális feletti pedig nem: az a racionális feletti, amelyről mindaz tanúságot tesz, ami a civilizáció történetében az igazi nagysághoz kapcsolódik.
Analóg megfontolásokat végezhetnénk, hogy további kortárs kulturális jelenségekkel kapcsolatban más párhuzamokat is kimutassunk; például az egzisztencializmussal és az úgynevezett neospiritualizmus számos változatával kapcsolatban. Erre ebben az írás- ban nem tudunk kitérni. Megelégszünk azzal, hogy a jelenségek egész csoportjában kimutattunk egy azonos tendenciát, és azt, amit ezek – sajnos – jelenlétükkel (az idők arculatának jelzőfényével) mutatnak; vagyis azt, hogy manapság szinte senki sincs, aki tartaná az állásokat, és minden területen képes lenne nem alulról, hanem felülről hatni.
A harcos etika és a demokrácia örök ellentéte – Julius Evola gondolatai a militarizmusról (I.rész)
Az elsötétülés, avagy a Kali-Yuga – René Guénon az emberalattiság koráról (I.rész)
(Részlet Julius Evola: Jobboldali fiatalok kézikönyve 57-60. oldal)