Julius Evola Emberek és romok című művének részletében az író a harcosi idea, a belső fegyelem és önkontroll összefonódásáról ír, amely a legjobb harci hagyományokban is visszatér. Ez nem csupán a fizikai erő kiteljesedését jelenti, hanem a becsület és kötelesség szellemében a magasabb céloknak való alárendelést is. A harcosi eszmék a társadalom minden szintjén jelen vannak, beleértve a gazdasági szektort is. A háborúra való felkészülés szükségessége újraértékeli a béke és háború közötti határokat, hangsúlyozva a katonai hierarchiák jelentőségét a társadalmi stabilitás fenntartásában.
Ebből az következik, hogy a harcosi idea összefonódik egy bizonyos „aszkézis”, a belső fegyelem és egy olyan önmagunkkal szembeni magasabbrendűség vagy önkontroll ideájával, amely különböző fokban visszatér a legjobb harcosi tradíciókban, és amely megtalálható a szűkebb értelemben vett katonai síkon is – mint hiteles kultúra, mégpedig önmagunk alakításának és birtoklásának antiintellektuális értelmében. Szemben azzal, amit a polgári és liberális polémia állít, a harcosi idea nem redukálódik materializmusra, nem az erő durva alkalmazásának és a pusztító erőszak magasztalásának a szinonimája. Ellenkezőleg: a belső lény és a magatartás higgadt, tudatos, uralt alakítása, a távolság, a hierarchia, a rend szeretete, az a képesség, hogy saját szenvedélyes és individualista elemeinket – elsősorban a becsület és a kötelesség jegyében – magasabb princípiumoknak és céloknak rendeljük alá, a harcosi idea lényeges elemei, és egy olyan „stílus” alapjai, amely nagymértékben elveszett, amikor a „militaristának” tekintett államok helyébe – ahol mindez egy régi, szigorú, szinte kaszttradíciónak felelt meg – a demokratikus és nacionalista államok léptek, amelyekben a kötelező fegyveres szolgálat váltotta fel a fegyveres szolgálat jogát. Ezért az ellentét nem egyrészt a „spirituális értékek” és a „kultúra”, másrészt a „militarista materializmus” között van. Az ellentét ama két felfogás között van, hogy mi a szellem és a kultúra; és itt határozottan szembe kell szállnunk a tizenkilencedik század demokratikus, polgári és humanista felfogásával, amely – az alacsonyabbrendű ember eljövetelének megfelelően – csak a saját interpretációját szerette volna legitimnek és kifogásolhatatlannak beállítani.
Valójában – és ezt is el akarjuk mondani – a civilizációk egész ciklusa létezett, főként az indoeurópai területen, amelyeket a létezés minden tartományában – egészen a családi és nemzetségi jogig – hasonlóképpen harcosi típusú elemek, érzelmek és struktúrák határoztak meg; viszont a természeti, szentimentális és gazdasági jellegű tényezők háttérbe szorultak bennük. A hierarchikus eszme minden bizonnyal nem merül ki a katonai és harcosi hierarchiában. A hierarchia legeredetibb formáját lényegében spirituális értékek határozták meg – etimológiailag a „hierarchia” egyszerűen azt jelenti, hogy a „szent (hierosz) uralma”. Mindazonáltal tekintetbe kell vennünk, hogy számos civilizációban a spirituális hierarchiák olyan hierarchiákra támaszkodtak, amelyek többé-kevésbé hasonlóak voltak a férfiúi és harcosi hierarchiákhoz, vagy pedig külsőleg annak formáját öltötték fel. Így amikor az eredeti spirituális színvonal immár nem volt fenntartható, éppen a harcosi típusú hierarchikus struktúrák formálták a nagyobb államok vázát, kiváltképpen Nyugaton. A demokráciák számára annyira elviselhetetlen poroszság ezért nem tekinthető egy adott nép anomáliájának. Ellenkezőleg: benne ugyanazt a stílust kell megpillantanunk, amely a civilizáció és a kultúra általános ideáljának alapján többé-kevésbé jelen volt másutt is, ám a kedvező körülmények összjátéka következtében a német nyelvű országokban egészen a legutóbbi időkig fenn tudott maradni – korunk progresszista képviselői szerint mint „elviselhetetlen obskurantista csökevény”. És annak megerősítéseképpen, amit fentebb mondottunk, hangsúlyoznunk kell, hogy a poroszság mint stílus nemcsak a katonai szférára vonatkozott. Fridericizmusként Európa egyik legszigorúbb és legarisztokratikusabb katonai tradícióját alakította ki, de ugyanakkor mindenben kinyilatkoztatta a maga befolyását, ami az állam szolgálata, ami a lojalitás és antiindividualizmus; kinevelte a köztisztviselők osztályát, akik nagyon különböztek a puszta bürokratáktól: akiknek a mentalitása nagyon különbözött a kishivatalnoki mentalitástól, a közügyek fásult és felelőtlen intézésétől. Sőt, ez a stílus gyakran még a gazdasági szektorban is működött, és az ipari korszak beköszöntével ez biztosította a nagy ipari komplexumok belső kohézióját. Ezeket vállalkozói dinasztiák vezették, akiket a munkások szinte katonai hűséggel és szolidaritással tiszteltek és követtek.
Így a harcosi és katonai elem jelentőségéről folytatott vitában két korszak közötti ellentét tükröződik; de ezen túlmenően a kollektív organizmus két része – a társadalmi és a politikai – közötti vita is megjelenik. Az antimilitarista demokrácia a „társadalom” kifejeződése, amely a béke és legfeljebb a békéért vívott védekező háború fizikai ideáljait magáénak vallva szembehelyezkedik a politikai principiummal, a „férfiszövetség” princípiumával, az állam formáló erejével, amely mindig egy harcosi vagy katonai
elemre támaszkodik, mivel más ideálok a sajátjai. Ezek nem fizikaiak, hanem a becsület és magasabbrendűség ideáljai. Ez tehát az általunk már tanulmányozott regresszív jelenségeknek és az alacsonyabbrendű agresszív felbukkanásának még egy aspektusa, amely a két világháborúban mozgósított demokratikus ideológiaként a nemzetközi síkon konkretizálódott.
Ettől eltekintve gyakorlati szempontból nézve fel kell ismernünk, hogy a modern időkben – mivel a nyugati népeknek a tisztán spirituális értékek és méltóság iránti érzékenysége nagyon elsorvadt (a spirituális tradicionálisan egyáltalán nem azt jelenti, hogy „intellektuális” vagy „kulturális””) – a katonai hierarchia modellje (noha-ahogyan mondottuk – egyáltalán nem a legmagasabb és legeredetibb modell) szinte az egyetlen, amely még alapjául szolgálhat az általános tradicionális értékeknek, és kihangsúlyozhatja azokat, és így – sokszor – mentheti a menthetőt. Ez a modell még mindig őriz egy bizonyos presztízst, még mindig vonz minden olyan embertípust, amely nincs teljesen széthullva és „szocializálva”. Hiszen-minden antimilitarista propaganda ellenére, amely a jelenlegi mocskos, gerinctelen „lelkiismereti szolgálatmegtagadókban” kulminál – a nyugati léleknek van egy heroikus gyökere, amelyet nem lehet teljesen kiirtani. Egy adekvát életszemlélettel ezt talán még meg lehet mozgatni.
Ezzel kapcsolatban egy további megfontolás egy általános magatartást és egy bizonyos feszültségszínvonalat vesz tekintetbe, amelyekre a jelenkori élet sok szektorában szükség van. Ennek az a hatása, hogy a békebeli és a háborús élet közötti megkülönböztetés relativizálódik. Nem a pártpolitikai küzdelmekre célzunk – ezek a jelenségek csak a hanyatlásnak és az állameszme hiányának időszakában válnak fontossá. Sokkal inkább a modern életvitel azon aspektusairól van szó, amelyek – ha kézben akarjuk tartani őket, hogy ne gyakoroljanak romboló hatást az egyénre- saját helyzetünk teljes megértését követelik meg: egy olyan készenlétet, mint a katonai készenlét, amely nem riad vissza a kockázatvállalástól és a fegyelemtől – létmódjának integráns részétől. Itt is egy olyan magatartásról van szó, amely ellentétes a polgár magatartásával. Minden bizonnyal nem követelhető meg, hogy a feszültség e légköre állandósuljon, és az sem, hogy mindenkinél azonos mértékben meglegyen. Mindazonáltal jelenleg bizonyos esetekben nincs más választás, és éppenséggel amiatt, hogy az egyének különböző mértékben képesek alkalmazkodni ehhez a légkörhöz és különböző mértékben képesek szeretni ezt a légkört, jöhet létre minden területen új kiválasztódás és hierarchia: reális, exisztenciális hierarchia, amelyet minden egészséges emberi lény elismer.
Kézenfekvő továbbá, hogy azok a nemzetek a legfelkészültebbek a háborúra, ahol ezek az előfeltételek megfelelő módon realizálódtak, sőt ezek lesznek azok, akik számára a háborúnak magasabb jelentése lesz. Ez az első pontot illetően – megegyezik azzal, ami az anyagi síkon érvényes, ahol egy nemzet háborús felkészültségét az a virtuális lehetőség határozza meg, hogy a békebeli ipar és gazdaság hirtelen át tud-e állni a hadigazdálkodásra. Vagyis létezik-e a szellem és a magatartás folyamatossága, egy békében és háborúban egyaránt érvényesülő morális közös nevező, amely megkönnyíti az egyik állapotból a másikba való átmenetet? Helyes az a megállapítás, miszerint a háború megmutatja egy nemzetnek azt, hogy mit jelentett számára a béke. A szellem „katonai” formájának értéke független a „militarizmustól” és a háborútól; azonban megteremti az ahhoz szükséges potenciált, hogy ha egy háború kitör, a nemzet fel legyen rá készülve, és annak megvívásához elegendő olyan ember bukkanjon fel, akik új alakban inkább a harcost reprodukálják, mintsem a „zsoldost”. (Erről az új alakról hamarosan szólunk.)
Mindezeket az eddig bemutatott ideákat a „militarizmus” elleni polémia tehát nem vette tudomásul vagy meghamisította. Tudjuk, hogy-mint más esetekben, és a „totalitarizmus” esetében is – a „militarizmus” ebben a vitában csupán megtévesztő cél. Valójában arra a világra akarnak lesújtani és azt a világot akarják diszkreditálni, amelytől a kereskedő és a polgár borzad, amelyet gyűlöl, amelyet elviselhetetlennek érez – még akkor is, ha nem fenyegeti közvetlenül a demokráciát. Ezért kényelmes arra irányítani a figyelmet, ami a militarizmusnak csupán az elfajzott változata – vagyis azokra az esetekre, amikor korlátolt mentalitású és kompetenciájú hivatásos katonák bizonyos csoportja természetellenes befolyást gyakorol egy nemzet politikájára, és egy követ fújva azokkal, akiket háborús uszítóknak szoktak nevezni, a nemzetet háborús vállalkozásokba sodorja. Ezeket az eseteket minden további nélkül kárhoztathatjuk, anélkül hogy ez csökkentené a fentebb bemutatott harcosi koncepció értékét. De mindez még kevésbé jelenti azt, hogy kövessük a demokráciákat az elméleti pacifizmus területén, és osszuk a háború jelenségével és harc jelentőségével kapcsolatos egyoldalúan negatív ítéletüket.
Folytatjuk…
A harcos etika és a demokrácia örök ellentéte – Julius Evola gondolatai a militarizmusról (I.rész)
Az elsötétülés, avagy a Kali-Yuga – René Guénon az emberalattiság koráról (I.rész)
(Részlet Julius Evola Ember és romok c. művéből 134-139.oldal)