Kevésbé ismert tény, de az Attila-vonal védelmében a Magyar Királyi Honvédség elit alakulatának, a Szent László hadosztálynak tagjai is részt vettek. Ezekre a harcokra emlékezik meg a HVIM szombaton, az Attila Védvonal Emlék- és Teljesítménytúra keretében, Alább Csarnai Márk történész írását közöljük.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
„Hazánknak a keleti veszedelemmel: a szovjet bolsevizmussal vívott élet-halál harcában, a még rendelkezésre álló emberanyag legjavából egy új, elithadosztályt, a Szent László hadosztályt állítom fel” – így hangzott vitéz csatai Csatay Lajos honvédelmi miniszter rendelete 1944. október 12-én.
Parancsnoka az első világháborúban Arany Vitézségi Érmet szerzett, valamint a Don menti harcokban is helytálló vitéz rimaszombati Szügyi Zoltán vezérkari ezredes lett.
A tekintélyes erőt képviselő „vitéz Bertalan Árpád” I. honvéd ejtőernyős zászlóaljat ezreddé alakítását követően a Szent László Hadosztályba tagolták. (Névadója, vitéz Bertalan Árpád őrnagy a magyar katonai ejtőernyőzés megteremtője volt. 1941. április 12-én halt hősi halált, amikor a délvidéki bevetésre indulva gépe lezuhant Jutaspusztán.) A tisztikart két zászlóalj megalakítása érdekében egyenlő arányban elosztották. A magyar királyi „vitéz Bertalan Árpád” 1. ejtőernyős ezred élére Pokorny László őrnagy került. Az 1/I. zászlóalj a kelenföldi Károly-laktanyában szerveződött, parancsnoka Tassonyi Edömér százados lett, akit 1945 februárjában a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremmel tüntettek ki. Az 1/II. zászlóalj Pápán szerveződött vitéz ábránfalvi Ugron István százados parancsnoksága alatt. A két zászlóalj úgy volt megszervezve, hogy önállóan is képes volt a harctevékenységre. Így kerültek bevetésre az Attila-vonal védelmében.
Az Attila-vonal kiépítése
Az Attila-vonal kiépítésére a Honvéd Vezérkar részét képező Fővezérség 1944. szeptember 11-én intézkedett. Funkciója az Északi-középhegység déli lejtőin húzódó Karola-vonal és a – Velencei-tó északi partja mentén a Balatonig, majd annak nyugati partjától délnyugati irányba haladó – Dunát (Érd térségét) a Drávával összekötő Margit-vonal közötti kapcsolat megteremtése, illetve a pesti hídfő védelme volt. A pesti hídfő stratégiai fontossággal bírt, ugyanis kiinduló bázisul szolgált egy tervezett ellentámadásnak, amely a szovjet csapatokat szorította volna vissza.
A munkálatok irányításával az első világháború orosz és olasz frontját is megjárt, valamint számos katonai éremmel kitüntetett Vidos Géza vezérőrnagyot bízták meg, aki 1944. szeptember 2-tól a magyar királyi I. honvéd hadtest műszaki parancsnoka volt Budapesten.
Az Attila-vonal három, Dunától Dunáig teljes félkört alkotó állásrendszerből állt. Külső védőöve (Attila I.) a Dunaharaszti–Vecsés–Ecser–Maglód–Valkó–Gödöllő–Szada–Veresegyház–Csomád–Alsógöd, a középső (Attila II.) a Soroksár–Soroksárpéteri–Pestszentimre–Rákosliget–Pécel–Isaszeg–Kerepes–Mogyoród–Fót–Dunakeszi íven húzódott, míg a belső vonal (Attila III.) a peremvárosok, Csepel–Pestszenterzsébet–Pestszentlőrinc–Rákoshegy–Rákoskeresztúr–Rákoscsaba–Cinkota–Rákosszentmihály–Rákospalota–Újpest szélén épült ki.
A vonalak kiépítésénél felhasználták azokat az első világháborús terveket is, amelyeket az orosz haderő uzsoki betörése nyomán dolgoztak ki. Az építésben és a földmunkálatokban a szlovák műszaki hadosztály 3 ezer katonája, a környék civil lakossága, a helyi leventék és munkaszolgálatosok vettek részt. A műszaki alakulatok a műszaki zár kiépítését és az aknák telepítését végezték. A magyar királyi 53. utászzászlóalj 3. százada Gödöllőnél végzett ilyen munkákat 1944. október 23-a után.
A műszaki záraknál gyakran alkalmazták a magyar fejlesztésű lövő tányéraknákat. A „lőtak” Misnay József hadiműszaki törzskari alezredes, okleveles mérnök, a Magyar Haditechnikai Intézet munkatársának fejlesztése volt. Az eszköz hatásosnak bizonyult a harckocsik megállításában.
A vonalak páncélvédelmi állásokból, gyalogsági árokrendszerekből, valamint megerősített tüzérségi és légvédelmi állásokból álltak. Az ellenséges csapatok előrenyomulásának sok esetben a legfőbb akadálya a harckocsiárok volt.
Az Attila-vonalon belül hat védőállást építettek ki. Az első Rákos vasútállomástól vált el az Attila III.-tól és a Rákos-patak déli partja mentén a Dunáig húzódott. A másodikat a külső körút vonalában építették ki. A harmadik a Józsefvárosi és a Keleti pályaudvar elágazásnál vált ki a másodikból, a Kerepesi útig a vasút, onnan az Aréna út, majd a Dráva utca vonalán húzódott a Dunáig. A negyedik félkörívben a belső kerületeket védte a Haller utcától a Csanády utcáig. Az ötödik és a hatodik pedig a nagykörút és a kiskörút mentén épült ki.
Védelemben a Soroksár-Dunaharaszti vonalon (1944. X. 25. – XI. 12.)
Az 1/I. ejtőernyős zászlóalj 1944 októberében vonult Budáról Soroksárra. Az arcvonal Dunaharasztin keresztül a Dunáig húzódott. Feladatuk a sietve kiásott Dunaharaszti-Soroksár védővonal megszállása volt a Kecskemét felől várható szovjet támadás feltartóztatására. Itt a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály alárendeltségébe kerültek.
November 2-án a sötétség beálltával a szovjetek mintegy negyven harckocsival támadást indítottak Soroksár és Dunaharaszti irányába, amelyet az ejtőernyősök – éjfél utánig tartó elszánt harcban – több harckocsit páncélököllel kilőve, elhárították. Másnap egy gyalogos támadást vertek vissza Dunaharasztinál, majd Dunaharaszti térségében – Tassonyi személyes vezetésével – közelharcban visszafoglalták a lovashadosztály Keitel-harccsoportjának korábban elvesztett állásait. A sikerért Karl-Heinz Keitel SS-Sturmbannführer (Wilhelm Keitel tábornagy fia) személyesen mondott köszönetet. Keitel SS-Sturmbannführer az I. osztályú Vaskereszt tulajdonosa a budapesti védelmi harcok idején kapta meg a Sebesülési jelvény fekete-, a Közelharcpánt bronz- és a Német Kereszt arany fokozatát.
A szovjetek november 4-én egy utolsó meddő harckocsitámadás után a szárnyakon próbálkoztak, hiába. Ez azonban az ejtőernyősök számára további véres veszteséggel járt. Pokorny őrnagy és Platthy György főhadnagy, századparancsnok egy a németekkel együtt indított ellentámadás során súlyosan megsebesült. Pokorny egy Nimród páncélgépágyún, aknarobbanástól vesztette el fél szemét, Platthy pedig tüdőlövést kapott.
A szovjetek a következő napokon már nem támadtak, de folyamatosan lőtték a védőállásokat, újabb véres veszteségeket okozva. Az 1/I. zászlóalj 11 nap leforgása alatt állománya 40 százalékát elvesztette, ugyanakkor 6 nap alatt kilőtt 14 szovjet páncélost.
Sebestyén Béla főhadnagy, a páncéltörő szakasz parancsnoka Dunaharasztinál halt hősi halált.
Az ejtőernyős alakulat óriási ellenséges fölény ellenére is hősiesen megállta a helyét. A 2. Ukrán Front alakulatai nem várt ellenállásba ütköztek.
A védelmi vonal külső övét 1944. november 2-án délről érték el a szovjet csapatok, azonban Budapest menetből történő elfoglalása – amelyre Sztálin utasította Malinovszkij marsallt, a 2. Ukrán Front parancsnokát – kudarcot vallott. Maga Sztálin is belátta, hogy november 7-ét a Magyarországon harcoló szovjet csapatok nem ünnepelhetik meg Budapesten. A szovjet hadvezetés ekkor döntött a főváros két oldalról történő bekerítéséről, ezért a támadásba bevonták Tolbuhin marsall 3. Ukrán Frontját.
Az ejtőernyős alakulatnál a bátor, halálfélelmet nem ismerő, a gyávaságot, a megfutamodást megbocsáthatatlan bűnnek tartó ember volt az eszménykép. Ezt a szellemet vitéz Bertalan Árpád őrnagy honosította meg. A magyar és német vonalon egyaránt elterjedt, hogy a Szent László Hadosztály „bemutatkozott”, a szovjetek pedig ettől kezdve csak „bárdos brigantiknak” nevezték azokat a honvédeket, akik meghiúsították a 2. Ukrán Front alakulatait abban, hogy menetből foglalják el a magyar fővárost.
A zászlóaljat ezt követően Isaszegre helyezték át.
Isaszeg védelmében (1944. XI. 12. – 22.)
Isaszegnél húzódott az Attila-vonal középső védőöve. Az 1/I. zászlóalj itt a német „Feldherrnhalle” hadosztály alárendeltségébe került, és már november 13-án megkapták a parancsot: Isaszegtől keletre foglalják el a védőállást.
A szovjet mesterlövészek már a felvonuláskor tevékenykedtek, két nap múlva pedig gyalogsági támadást kaptak az ejtőernyősök, amit egy közepes üteg rövidre lőtt tüzével hárítottak el. Négy halottba és három sebesültbe került a szovjetek sikertelen támadása.
A támadó szovjet harckocsik a páncélöklök látványától visszavonultak, ám a nappali mozgást lehetetlenné tették.
Az ejtőernyősök Isaszegnél estek első ízben fogságba (7 fő), amikor egy orosz páncélos lerohant egy fészket.
Bár már csak támpontszerű védekezésről lehetett szó, a honvédek – a német tüzérség támogatásával – még így is sikeres ellentámadást tudtak indítani.
A következő napon – orosz tüzérségi előkészítés után – a szovjet támadást csak úgy sikerült elhárítani, hogy Tassonyi a saját vonalra kért német tüzérségi tüzet. Az ellenséges támadás így 7 saját halott árán összeomlott. Tassonyi Edömér egyszerre kapta meg a II. és I. osztályú Vaskeresztet. A II. osztályú Vaskeresztet átadta Kökény Józsefnek, a géppuskás század főhadnagyának, az I. osztályút pedig akkor tűzte fel – a nagyobb hatás kedvéért –, ha németekkel tárgyalt, mint például 1945. január elején, a garami harcok időszakában.
A további napokon a szovjet beszivárgás egyre nagyobb méreteket öltött és bekerítés is fenyegetett. Már a hátul telepített aknavetősök is géppuskatüzet kaptak. Kökény főhadnagy parancsnoksága alatt egy szakasz ellentámadást indított, ám egy fejlövés következtében hősi halált halt. 22-én éjjel Tassonyi az alakulatot, parancsra visszavonta.
November 23-án a zászlóalját kivonták Isaszegről, amely felháborodást váltott ki a „Feldherrnhalle” hadosztálynál, mert „még sosem volt dolguk ilyen vagányokkal”. Az ejtőernyősök mind a Soroksár-Dunaharaszti vonalon, mind pedig Isaszegnél kivívták németek elismerését.
Az isaszegi harcokban az 1/I. zászlóaljból 38 fő halt hősi halált és 24-en tűntek el.
A román gyaloghadosztály csak december 8-án érte el Isaszeg déli részét. Megjegyzendő, hogy a szovjetek nem tartották megbízhatónak a románokat és a harci moráljukkal is elégedetlenek voltak – 1944 októbere és decembere között a 36.348 fős hadtestből 9.000 főt vesztettek –, ezért Malinovszkij az NKVD kötelékéhez tartozó osztagokat küldött a román csapatok mögé. November 18-án Valkó irányába indult támadásukat a magyar-német védelem sikeresen elhárította. A települést csak komoly nehézségek árán és szovjet tüzérségi támogatással tudták csak elfoglalni. November 20-án pedig Valkótól délnyugatra indított támadást a román 2. gyaloghadosztály, amely szintén hamar elakadt a védők gyors reakciója miatt.
Védelmi harcok Csepelen (1944. XII. 1. – 12.)
Az Attila-vonal belső gyűrűje Csepel peremén épült ki.
Az 1/II. zászlóaljat 1944. november 27-én riadóztatták és Pápáról Csepelre indultak, hogy leváltsák az 1. huszárhadosztály védelemben levő alakulatait a Lakihegy-Királyerdő vonalon.
A II. ejtőernyős zászlóalj legénységét besorozott 1923-as születésűek és az önként jelentkező ejtőernyős leventék szolgáltatták. Az 5. és 6. század parancsnoka, Sanna Henrik és vitéz Kövesdy Dezső főhadnagy, illetve a zászlóalj parancsnoka, Ugron százados egyetértettek abban, hogy a zászlóalj legénységével kiváló emberanyaghoz jutottak. A leventék eleve testileg és lelkileg válogatott, táborozásokon előképzett fiatalok voltak.
Ugron István százados Csepelen három nap kiképzési időt kért az új fegyverek használatának elsajátítására. Ebben 40 német kiképző altiszt segítette az ejtőernyősöket. A szomszédos Szigetszentmiklós ekkor már a szovjetek kezén volt. A település elvesztése érzékeny veszteség volt a Csepel-szigetet védő magyar és német erők számára. November 22-én német alakulatok és a 4. huszárezred részei 10 páncélos támogatásával megpróbálták visszafoglalni Szigetszentmiklóst, azonban a kezdeti térnyerés után az ellentámadás elakadt.
Az ejtőernyősök december 4-ről 5-re virradó éjjel sikeresen rövidítették le az arcvonal hosszát. Másnap, december 6-án tüzérségi támogatással sikeresen vertek vissza egy szovjet támadást, és ők vigyáztak a Csepelt Pestszenterzsébettel összekötő Gubacsi hídra is.
Az 1/II. zászlóalj december 12-ig volt Csepelen. Másnap hajnalban német gyalogság váltotta fel őket és két lépcsőben, személyszállító autóbuszokkal indultak Fótra.
Csepelt 1945. január 9-én szállták meg a szovjet csapatok, azonban a gyártelep területén a hungarista harccsoport másnapig kitartott.
Bevetés Fóton (1944. XII. 13. – 19.)
December 13-án a front legveszélyesebb helye Fót volt. Itt az 1/II. zászlóalj 6. százada vívott véres harcot a Somlyó-hegyen.
Kövesdy főhadnagy a Somlyó emelkedésére feljutva keveredett tűzharcba a közeledő szovjetekkel. Százada ellentámadása azonban azonban a távolság miatt csak két órával később érkezett be. Ez alatt az oroszok feljutottak a domb pereméig, beásták magukat, és jó kilövési lehetőségükkel kedvezőbb helyzetbe kerültek. Kövesdy az ellenség megrohamozását már szürkületben rendelte el. A tüzérségi előkészítés nélkül indított támadás nagy veszteséggel járt. Este a 6. századot négy darab T-34 típusú harckocsi támadta meg. Közülük Rátz Olivér ejtőernyős őrvezető kilőtt egyet, a többi pedig elmenekült.
Másnap, december 14-én a töredékére zsugorodott 6. század a Fót délkeleti oldalán lévő szőlőkben foglalt tüzelőállást. Az l/II. zászlóalj többi százada a községben harcolt. Ugron István százados ezen a napon súlyosan megsebesült. A zászlóalj vezetését ekkor a rangidős Sanna Henrik főhadnagy vette át. Ugron századosnak – mielőtt elszállították volna – Günther Pape vezérőrnagy, a „Feldherrnhalle” páncéloshadosztály parancsnoka személyesen adta át a II. osztályú Vaskeresztet.
December 18-án a szovjetek befészkelték magukat a fóti templom tornyába, ahonnét aknagránáttüzet zúdítottak a magyar állásokra. Aznap az arcvonal Fót-északról Fót-délre tevődött át, így a községet fel kellett adni.
A német hadsereg főparancsnokság az ejtőernyős-zászlóaljat a Fót térségében történt harcokban való vitéz magatartásáért „külön parancsban” (Sonderbefehl) dicsérte meg, amelynek külön nyomatát egy német tiszti küldöttség kézbesítette Ugron századosnak a kórházba.
December 19-ről 20-ra virradóra a zászlóalj honvédjeit autóbuszokkal Budapesten át, Esztergomba szállították.
A Szent László Hadosztály harcairól olvasva sokakban felmerül a kérdés: Volt-e értelme a harc folyatásának akkor, amikor amikor a szovjet csapatok már Budapest előterében álltak, vagy a magyar fővárost ostromolták?
A véleményalkotást rábízom az olvasóra, én csupán tényeket közlök a kordokumentumok felhasználásával, azok szó szerinti idézésével.
Nemes tomkaházi és folkusfalvi Tomka Emil alezredes 1944-45-ben lejegyzett harctéri naplójában az alábbiak olvashatóak:
„Reggel közölte a rádió Szálasi hadparancsát, aki a hatalmat átvette. Végre irányt szabtak mindenki további működésének.
Mi nem is tudtuk ezt másképpen elképzelni. Sok vád hangzott el azóta, hogy a honvédség egységesen a fegyverszünet ellen foglalt állást és Szálasi mögé állt. Minket nem Szálasi pártjához való hűség vezetett, mi nem párt, hanem az egész nemzet hadserege voltunk, de a bekövetkezett válságos időben, szükségét éreztük a szilárd vezetésnek és ezt Szálasi személyében megtalálni véltük.
Ha egyszer évtizedek múltával el fogják olvasni ezt az írást, az akkori generáció nehezen fogja megérteni lelkiállapotunkat, amiben mi 1944 őszén éltünk.
Ez természetes is, mivel a háború utáni nemzedék szeme elől eltakarták a valóság legnagyobb részét és amit megmutattak, mindig erősen tendenciózusos formában adták elő. […] a lakott területeink szőnyegbombázásairól, a katyni tömegsírokról, no meg az orosz táborokban sínylődő sok ezer magyar szenvedéséről, éhhaláláról – a feldúlt sok magyar családi tűzhelyről, a férj karjaiból kitépett feleség – és a harctéren küzdő katona otthon maradt arájának meggyalázásáról némán hallgat a krónika. Pedig a mi lelkiállapotunkat éppen ezeknek a cselekedeteknek a közvetlen szemlélete hangolta, és mivel ezeknek a cselekményeknek hajtórugóját is a mienkével összeegyeztethetetlen világnézet termelte, megszilárdult bennünk a meggyőződés, hogy „itt két világ ütközött össze egymással. Magyar és orosz között nem lehetett kiegyezés, nem csak, mert a magyar az orosszal barátságra lépve sem nemzetiségét, sem vallását, sem vagyonát nem tarthatta meg, hanem elsősorban azért, mert az oroszhoz pártolva, olyan életmódba kerül, amely az ő “keresztény európai felfogásához képest, nélkülözi az emberi életmód ismérveit.” (…) Ez a szellem adott újabb erkölcsi erőt arra, hogy Istennek tett eskünkhöz híven, az ősi magyar címerrel díszített zászlók alatt, az utolsó lövedékig védjük ezt a vérrel áztatott magyar hazánkat.
Azzal is vádolnak, hogy a háború meghosszabbításáért mi vagyunk felelősek! De ugyanakkor elfelejtik, hogy akkor az a szó, hogy „fegyverszünet”, semmiképp sem jelentette volna a fegyverek elnémulását. Ellenkezőleg! Az oroszok azt kívánták, hogy a magyar honvédség csináljon „Hátra arc!”-ot és folytassa a háborút az oroszok oldalán, a németek ellen. Tehát Magyarország nagyobbik részét dobjuk oda a német bosszúnak és cserébe, kényre-kedvre szolgáltassuk ki magunkat az orosz impériumnak. Ha mindezt valaki el tudja gondolni, amit emlékeim tárából hirtelenül ide vázoltam, könnyen megértheti, hogy akkor magatartásunk nagyon természetes volt.”
https://szentkoronaradio.com/blog/2024/09/19/fegyverbe-attila-vedvonal-tura-es-i-harci-verseny-most-szombaton-az-utolso-eligazitas-fontos-reszletek/
Attila Védvonal: Tassonyi Edömér százados visszaemlékezései a Soroksár-Dunaharaszti csatáról
A hősök emléke kötelez – beszélgetés a XI. Attila Védvonal Emléktúráról
(Csarnai Márk – Történelem blog nyomán Szent Korona Rádió)