„Semmi nem történhet Isten akarata ellenére, és ha valami történik, akkor az azt jelenti, hogy Isten „akarta azt”” – írja Frithjof Schuon A kereszténységről című művében. Az alábbi részletben fény derül arra, miért érthetetlenek sokszor a szent iratok a földi ember számára, miért van a sok metafora, szimbólum és miért történik a Földön annyi rossz, ha létezik az isteni gondviselés?
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
A szentiratok okfejtése annyira szintetikus is lehet, hogy túltelített és emiatt „inkoherens” lesz, ami a bennük rejlő gazdagság velejárója. Egy hindu szöveg szerint „az istenek a homályos nyelvezetet kedvelik”, ami nem azt jelenti, hogy amikor indokolt az égi erők szembeszegülnek a világos kifejezéssel, hiszen az igazságnak mindig megvannak a maga jogai; de szükséges, hogy minden a természet által kijelölt helyen maradjon. Az isteni Lehetőség misztériumai – amelyek bonyolultak az átlagos földi halandó számára nem a köztérre valók, ez azonban nem jelenti azt, hogy áthatolhatatlan fal van a rendes teológia és az integrális metafizika között, a természet – és misszióbeli különbségek ellenére. A szakrális nyelv nagy gondja, hogy mély és összetett igazságokat köteles vagy kívánatos sugalmaznia történetek és erkölcsi parancsok formájában; mindazonáltal „a kezdet és a vég összekapcsolódnak”[1], és ugyanez vonatkozik a „kintre” és a „bentre”.
Az Utolsó Vacsoráról szólván, az Evangélium elmesél egy rejtélyes, sőt talán érthetetlen esetet: Krisztus egy darab kenyeret ad Júdásnak, hogy egye meg, és azt mondja neki: „Amit teszel, tedd meg gyorsan”, és abban a pillanatban a sátán belészáll Júdásba, aki azonnal kimegy a helyiségből. Ez azt a benyomást kelti, mintha Krisztus magára venné az árulás felelősségét, amiről persze szó sem lehet.
A rejtély megfejtése a következő:
semmi nem történhet Isten akarata ellenére, és ha valami történik, akkor az azt jelenti, hogy Isten „akarta azt”.
Mármost Isten nem akarhat kifejezetten egy részleges rosszat, ám bizonyos értelemben el kell tűrnie a rosszat mint olyat, mivel az isteni minden-lehetőség – részben paradox – határtalansága ezt is tartalmazza. Ezen okból Isten nem teheti meg, hogy ne engedje meg valamennyi partikuláris rosszat, ám el kell mondani, hogy „megengedi” ezt és nem „akarja”. És nem annyiban engedi meg, amennyiben ez rossz, hanem amennyiben a jóhoz való közvetett és elkerülhetetlen hozzájárulás. Krisztus bizonyosan nem magát az árulást akarta, hanem a megváltást.[2]
De meg kell még érteni, hogy Krisztus miért cselekedett úgy, ahogyan mondtuk, hiszen a rossz elfogadása a részéről csendben is történhetett volna. Vagy legalábbis így lehetett volna elvben, de nem ténylegesen, és ez képezi a probléma gyökerét. Szükséges volt megmutatni a világnak, hogy az ördögnek nincs hatalma Isten felett, hogy csak látszólag és az isteni akarat által helyezkedhet szembe Istennel; hogy semmit sem lehet tenni a legfőbb jó akaratán kívül; hogy ha a gonosz hatalmai ellenállnak – vagy azt hiszik, hogy ellen képesek állni – az Istenségnek, akkor ez csak egy isteni döntés értelmében lehetséges; és innen van a felszólítás: „Amit teszel, tedd meg gyorsan”. Így aztán, metafizikailag szólva,
az isteni okozatiság nélkül az ördögnek még hatalma sincs az áruláshoz;
az evangéliumi történetben ez a hatalom kicsúszik a kezéből, ezért nem tud győzedelmeskedni. És ha ebben az elbeszélésben az ördög beleszáll Júdásba, akkor az azért van, mert megkapta ehhez a szabadságot – az okozatiságok szubtilis összegubancolódása ez, amely azonban ontológiailag elfogadható. A kereszténység üdvdrámájában az „hangzik rosszul”, hogy a megváltás látszólag egy árulótól függ; az ellenséget meg kellett fosztani ettől az elégtételtől.
Bárhogy legyen is, az a tény, hogy a kereszténységnek szüksége volt Júdásra, azt foglalja magában – és ez tűnik a paradoxon csúcsának, hogy ez az áruló nem lehetett alapvetően olyan rossz ember, amilyennek a közhiedelem tartja; és valóban nem is volt, ahogyan ezt megbánása és végső kétségbeesése bizonyítja.[3] A másik két hibáztatott, Kajafás és Pilátus sem voltak annyira sötét alakok, amilyennek lefestik őket, hiszen Kajafásnál ortodoxiája volt az enyhítő körülmény, Pilátusnál pedig a jóakarat. Akár azt is állíthatnók, hogy a megváltáshoz szükséges együttműködésükből következően végül mindhárman bocsánatot nyertek. Úgy tűnik, csak ez az értelmezés védheti meg a kereszténységet attól a lehetséges vádtól, hogy bűnös okoktól függ és úgyszólván ezekre alapul, legalábbis materiálisan. És itt Krisztusnak arra az imájára gondolunk:
„Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják, mit cselekesznek” [Lk 23,34];
mármost helyes logikával élve lehetetlen azt feltételezni, hogy Krisztus valamely imája nem talált volna meghallgatásra.
Egyfajta győzelem lett volna, ha az Egyház bevezette volna a „három nagy megbocsátás ünnepét”, ám morális okokból „nem engedhette meg magának ezt a fényűzést”, mert ez – természetesen de facto, és nem de jure – szabad utat nyitott volna mindenféle gonosztevő számára. Ezért mondta azt Krisztus Júdásról szólva, hogy „jobb volna annak az embernek, ha nem született volna” [Mt 26,24]; ez nem azt jelenti, hogy Júdás a keresztény teológia által elképzelt örök pokolban van, hanem azt jelentheti, hogy Júdás nincs ugyan végleg elátkozva, ám a purgatóriumban kell maradnia a világ végéig.
Kajafást azért lehetne hibáztatni, mert nem volt fogékony Krisztus isteni természetére, sem tanításának mélységes szándékaira, ám mózesi ortodoxiája mellett enyhítő körülmény volt számára az is, hogy Krisztus soha nem törődött azzal, hogy megértesse magát. Ráadásul Krisztust nem érdekelték az „emberi parancsolatok” még akkor sem, ha azok rugalmasak voltak; neki kizárólag Isten felé érzett szeretetünk őszintesége számított. Ez nem éppen Mózes szemlélete, és a farizeusokat nem lehet jobban hibáztatni azért, hogy saját szintjükből adódóan nem csatlakoztak hozzá, mint amennyire a brahmanizmus képviselőit lehet amiatt, hogy nem tértek át a Buddha szemléletére.
Lehetne azzal érvelni, hogy a zsidóknak Júdás és Kajafás örököseiként szenvedniük kell, de ugyanígy azt is lehetne állítani, hogy a keresztényeknek Pilátus örököseiként[4] kellett – a reneszánsz korban – és kell ma is szenvedniük azáltal, hogy átélik azon „humanista”, de lényegében mélységesen „inhumánus”, vagyis embertelen világ következményeit, amelyet ők teremtettek a Borgiák idejében és továbbra is teremtenek napjainkban.[5] A reneszánsz tagadhatatlanul árulás volt, habár tartalmazott néhány pozitív elemet is, ám ezek nem ellensúlyozhatták mélységes hibáit.
Annak érdekében, hogy megértsük Krisztus magatartását az „írástudók és farizeusok” irányában, szem előtt kell tartani a következőket: abban az időben a judaizmus egy „becsontosodási” fázison ment keresztül, ami hasonló volt ahhoz, ami a brahmanizmussal történt a Buddha idejében, és ez gondviselésszerű volt mindkét esetben. Az emberiség története līlā, ‘isteni színjáték’: minden lehetőségnek rendben meg kell nyilvánulnia és ki kell merülnie. Akárhogyan is, Kajafást és társait azért lehet hibáztatni, mert nem akarták felismerni környezetük hanyatlását, ami vitathatatlan volt, különben Krisztus nem ítélte volna el; és bizonyosan nem először fordult elő Izrael életében, hogy egy próféta haragos villámokat szórt romlott és képmutató elöljáróira.
Al-Hallajhoz hasonlóan – aki „krisztusi” megnyilvánulás volt az iszlámban – Krisztus is úgy nyilvánította meg égi természetét, hogy nem törődött az érthetővé tételével; felvette sorsát, és az kívánt lenni, aminek lennie kellett a vallási és misztikus lehetőségek összjátékában. Egy vallásalapító spirituális szemléletet és üdvözülési utat személyesít meg; közvetlen és kvázi-abszolút módon fejezi ki magát, és nem kell azokat a magyarázatokat felkínálnia, amelyekről később fognak gondoskodni a teológusok és bölcs emberek.
„És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt” [Jn 1,5].
Ez nemcsak a zsidókat és a pogányokat érinti, hanem a keresztényeket is, ahogyan ezt a történelem bizonyítja.[6] Krisztus, ahogyan Mózes, Istent az ember fölé helyezte; a reneszánsz, miként Tiberius, az embert tette Isten helyébe; a keresztények pedig azt mondták: „Jöjjön el a Te királyságod”.
[1] Vö. német közmondás: „Anfang und Ende reichen sich die Hände”.
[2] Itt felidézhetjük azt, hogy Ádám és Éva bűnéről beszélve Szent Ágoston így kiáltott fel: felix culpal, mivel azt gondolta, hogy ez a bűn volt a megváltás oka.
[3] Ha Júdás az lett volna, aminek gondolják, akkor ezzel ellentétben büszke lett volna büntettére. Jézus az árulás pillanatában is „barátomnak” nevezte őt; ebben a kifejezésben talán az isteni megbocsátás szikrája volt.
[4] Pilátus Tiberius képviselője volt, akinek mind Nagy Károly, mind Konstantin örökösei voltak; érdemes megemlíteni, hogy a muszlimok számára a keresztény rümi, azaz ‘római’.
[5] Ellenvethető, hogy a Keleti Egyház nem volt felelős a reneszánszért, ami igaz is, viszont Nagy Péter cár az ortodox országokat is bevonta ennek hatása alá. Valójában Kelet-Európa a modern világ része úgy mentálisan, mint materiálisan; a törökök kivonulása után Görögország is gyorsan „felzárkózott”.
[6] Megemlíthető, hogy vannak olyan ortodox zsidók, akik – elutasítva a kereszténységet és szöges ellentétben a Talmuddal – elismerik, hogy Jézus éliási és esszénus típusú félreértett próféta volt.
“Aki részesül belőle, átéli azt” – Schuon a szent ereklyék kultuszáról
(Részlet: Frithjof Schuon: A kereszténységről – az örökérvényű bölcsesség fényében c. művéből 166-170. oldal)