A cár értetlenkedett, felesége és leányai keresztet vetettek, a trónörökös megdermedt a félelemtől, amikor közölték velük, mi vár rájuk. A megbízott kivégzőparancsnok foglalkozását tekintve egy egyszerű órásmester volt, keveset tudott a fegyverekről, így a Romanovok pincében történő, rosszul megszervezett likvidálása vérfürdővé fajult és tíz hosszú percen át tartott. Elképzelni sem lehet azt a káoszt, amely kitört, amikor 11 ember egy kis helyiségben tüzet nyitott.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Az ítélet: halál
Az első világháború Oroszország számára katasztrofális következményekkel járt. Odaveszett 3,3 millió katona, illetve civil, és újabb milliókat fenyegetett az éhhalál veszélye a megszakadt ételutánpótlás miatt. Az ország széthullott, Miklós cárt 1917. március 15-én lemondatták és Szibériába szállították. Lenin nyolc hónappal későbbi hatalomra kerülését követően házi őrizet alá helyezték a világ leggazdagabb dinasztiájának tartott, az orosz trónon 304 év óta ülő Romanov-családot.
Miután a kitört polgárháborúban a cárhoz hű, franciák, angolok és amerikaiak által is támogatott seregek egyre nagyobb területeket foglaltak el, a bolsevikok úgy döntöttek, hogy a Romanovokat biztosabb helyre, az Urálon túli Jekatyerinburgba vitetik. 1918 nyarára a „fehérek” mintegy ötven kilométerre közelítették meg a „cári rezidenciát”, ezzel a lépéssel azonban önkéntelenül is halálos veszélybe sodorták az uralkodót és családját.
Az Uráli Szovjet tagjai, akik Miklós cárért és családjáért feleltek, nem hittek abban, hogy Jekatyerinburg városa sokáig tartható volna. Aznap egyetlen kérdés volt napirenden: határozni kell a cár sorsáról. Az ellenforradalmárok semmiképp sem szabadíthatták ki a bolsevikok első számú osztályellenségét, mert akkor könnyen hős vált volna belőle. Úgy vélték, a családot és azokat a szolgákat, akik úgy döntöttek, hogy velük maradnak, ki kell végezni.
E döntéssel 11 embert ítéltek halálra: a cárt, a cárnét, Alekszej koronaherceget, a négy, 17 és 22 év közötti hercegnőt, az udvari orvost, a szakácsot, egy írnokot és a cselédlányt. Filip Goloscsokin hadügyi komisszár azonnal Moszkvába utazott, hogy Lenin jóváhagyását kérje. A szovjet vezérnek azonban nem volt ideje arra, hogy a Romanovok sorsáról töprengjen, ugyanis egy közelgő moszkvai felkelés kitörését próbálta megakadályozni. Goloscsokin július 3-án este érkezett meg Moszkvába, és arra számított, hogy – az ügy komolysága okán – rögtön bebocsátást nyer Leninhez. Nem így történt.
Négy nappal később a komisszár kénytelen volt beletörődni, hogy dolgavégezetlenül kell hazatérnie. Nem találkozott Leninnel, aki továbbra sem volt hajlandó jóváhagyni az Uráli Szovjet döntését és egyre csak a peres eljárásról üzengetett. Már épp indult volna, mikor valami váratlan dolog történt: Jakov Szverdlov, Lenin jobb keze hívatta magához.
A találkozó rövid ideig tartott. Szverdlov higgadt maradt, és kimondta a kimondhatatlant: ha Jekatyerinburg elesik, a cárnak meg kell halnia. Szomorú szemekkel nézett Goloscsokinra, és így szólt: „Elvtárs, ha képes megszervezni egy pert, legyen. Ha nem, nos, tudja jól, az mit jelent.” Ezekkel a szavakkal utazott Goloscsokin vissza Jekatyerinburgba. Pontosan értette a célzást.
Itt az idő
Jákob Jurovszkij, a cár börtöneként szolgáló épület, az Ipatyev-ház mindössze két hete kinevezett parancsnoka 1918. július 17-én hajnali fél kettőkor bekopogott az udvari orvos, Jevgenyij Botkin szobájának ajtaján és hangosan ezt mondta: „A városban zavargások törtek ki. Mindenkit egy biztonságosabb helyre viszünk.”
Az orvos felébresztette a cári családot és szólt, hogy öltözzenek fel. A foglalkozását tekintve órásmester Jurovszkij, aki tapasztalatlan volt a kivégzések terén, úgy vélte, alaposan előkészítette és jól átgondolta az akciót. Mivel a kivégzésnek titokban kellett lezajlania, a ház pincéje tűnt a legalkalmasabb helyszínnek ehhez. A kertet semmiképp nem használhatták, hiszen akkor a lakosok láthatták volna a borzalmakat.
„A likvidálásnak gyorsnak és hatékonynak kell lennie” – hangsúlyozta az eligazításkor a kivégzőosztagnak, amelynek minden tagjához egy-egy áldozatot rendelt. Így a 11 fogolyra épp 11 hóhér jutott. Az osztag vezetője egy sor revolvert és pisztolyt pakolt ki egy asztalra: Mausert, Browningot, orosz Nagantot, és egy pár Smith & Wessont.
A cári családból, illetve a hű szolgáikból senkin sem látszódott aggodalom, amikor hajnali negyed háromkor lementek a lépcsőkön. A cár ment legelöl, karjában Alekszejjel. Jurovszkij a pincébe kalauzolta a kis csapatot, a többiek engedelmesen követték.
A parancsnok kinyitotta az ajtót az alagsori folyosó végén, amely egy boltozatos, 7×8 méteres helyiségbe vezetett. Alekszandra cárné körülnézett, amikor belépett a teljesen üres szobába. „Miért nincsenek itt székek? Hát már leülni is tilos?” – fakadt ki dühösen. Erre Jurovszkij hozatott két széket, hogy a cárné és a beteges kisfiú leülhessenek.
Rémálommá váló káosz
A parancsnok kitárt egy kétszárnyú ajtót a szobának azon az oldalán, ahol a cári család várakozott, és beengedte az embereit, akik két sorba rendeződtek. Az elülsők féltérdre ereszkedtek. A cár, a cárné és Botkin doktor megriadtak a férfiak láttán, Alekszej herceg pedig a félelemtől dermedten ült a székében. Jurovszkij ráparancsolt a foglyokra, hogy álljanak fel. A cárné vad tekintettel nézett rá, de megtette, amire utasították.
Jurovszkij a cár felé fordulva elkezdte felolvasni a kezében lévő, vékony, gyűrött papírt: „Az Uráli Szovjet úgy határozott, hogy Önöket halálra ítéli azon okból, hogy szövetségeseik egyre csak folytatják támadásaikat a Szovjet Oroszország ellen.”
„Istenem! Ó, Istenem! Ez meg mi?” – kiáltott fel rettegve a cár. „Akkor nem szállítanak át minket sehova?” – kérdezte a doktor. „Nem hiszek magának! Olvassa fel még egyszer!” – kiabált a cár Jurovszkijjal. A parancsnok így is tett. A cárné és a legidősebb lány, Olga megértették, mit jelentenek e szavak. Keresztet vetettek, miközben a cár egyre csak kiabált: „Hogy?! Mi folyik itt!?” „Ez” – vágta rá Jurovszkij pisztolyt rántva, és egy dördülés visszhangzott az üres alagsorban. Az első lövés mellkason találta és hanyatt vetette a cárt. Ekkor nyitott az osztag is tüzet, de ahelyett, hogy saját célpontjaikra lőttek volna, mind a cárt vették célba.
Miután a cár zöld inge vörössé vált, a hóhérok hozzáláttak a hozzájuk rendelt áldozatok kivégzéséhez, amire a kis pincehelyiség távolról sem volt alkalmas. A golyók visszapattantak a falakról, átsüvítettek a szobán – így maguk a kivégzők is egy szempillantás alatt saját lövedékeik áldozatává váltak. Kitört a káosz. „Állj! Tüzet szüntess! Állj!” – ordított Jurovszkij, de senki nem hallotta.
Botkint, az udvari orvost, Haritonovot, a szakácsot és Truppot, a lakájt találat érte. Mikor Trupp térdre rogyott, az egyik hóhér fejbe lőtte. A nők a szoba egyik oldalán álltak. A részeges Pjotr Jermakov, az épület előző parancsnoka észrevette a tőle két méterre álló cárnét. Célzott, kissé elfordult és a golyó Alekszandra fejét találta el. A cárné azonnal életét vesztette.
Három hercegnő az egyik sarokba mászott, miközben a 19 éves Mária – akit néhány héttel ezelőtt még egy fiatal gárdistával kaptak rajta – a kamra ajtaja felé rohant. Teljes erejéből rántotta meg a kilincset, de az ajtó nem nyílt. Ekkor csípőn találta egy golyó, s a földre zuhant. A cselédlány, Anna Gyemidova fejvesztve fel és alá szaladgált a fal mentén. Valaki rálőtt, és a lány Marijára rogyott a fájdalomtól. A puskapor füstje ekkor már olyan nagy volt, hogy a mennyezetről lógó, egyetlen villanykörtét is alig lehetett látni.
„Tüzet szüntess, a fenébe is, állj!” – ordított ismét Jurovszkij, akinek végre engedelmeskedtek az emberei, és köhögve-köpködve tántorogtak ki a pincefolyosóra. A hátrahagyott szoba tele volt sebesült, nyöszörgő áldozatokkal. Nem egy kivégző fordult okádva a falhoz.
Vissza a pokolba
Időközben a füst egy része a folyosóra dőlt és a pinceszoba levegője kissé kitisztult. „Vissza kell mennünk! Be kell fejeznünk a munkát!” – kiabált Jurovszkij. A férfiak összeszedték magukat és visszatértek a szobába. Egyikük pisztolyt szorított az orvos fejéhez és végzett vele. A helyiség közepén ült a koronaherceg, dermedten, apja vérével borítva. A hóhérok egyike remegő kézzel öt lövést eresztett a kisfiúba, aki lefordult a székről, de nem halt meg. Jermakov elővette a bajonettet és többször a fiúba döfte. A gyerek még mindig nyöszörgött. A férfiak nem értették, hogy lehetett a gyenge kisfiú még mindig életben.
A magyarázatra csak később derült fény: a cárné a gyermek ruhájába aranyat és drágaköveket varrt azért, hogy ha sikerül Oroszországból kijutniuk, a család új életet kezdhessen valahol máshol. A kincsek részben megvédték Alekszejt a golyók és a bajonett találataitól, így a gyors halál helyett hosszú, fájdalmas agónia várt rá.
Jurovszkij kétségbeesetten próbált véget vetni a fiú szenvedéseinek. Félrelökve Jermakovot, előrántott egy Coltot és két golyót eresztett Alekszejbe. A herceg többé már nem adott életjelet. A szoba újra megtelt füsttel, a padló pedig csupa vér volt. Az egyik sarokban Olga és Tatjána ölelte szorosan egymást. Jurovszkij és Jermakov a holttesteken átlépve indult feléjük. A két nő rettegve kapaszkodott össze. Jurovszkij Tatjána mögé lépett és tarkón lőtte. Jermakov brutálisan belerúgott Olgába, majd őt is fejbe lőtte.
A csípőn lőtt Mária Anasztáziával együtt a halott cselédlány holtteste mögött próbáltak elbújni. Jermakov meghallotta sírásukat, odament hozzájuk, kezében a véres bajonettel és Máriát újra és újra mellkason döfte vele. A bajonett nem ért elég mélyre ahhoz, hogy megölje a lányt, ezért Jermakov őt is fejbe lőtte. Anasztázia már egy másik sarokban lapult, de Jermakov itt is rátalált. A vérszomjtól megvadult férfi a levegőben lóbálta a bajonettet. Őt is többször mellbe szúrta, de a lány csak akkor rogyott össze, mikor fejbe lőtte.
Végül elcsendesedett a pincehelyiség. Jermakov megrészegülten fel és alá kacsázott a szobában, a bajonettel találomra beledöfködött a földön heverő holttestekbe, egész addig, amíg rá nem unt. Jurovszkij és Kudrin, az osztag egyik tagja körbejárt és az áldozatok pulzusát ellenőrizte. A mészárlás közel tíz rettenetes percig tartott. A ház őreinek kellett a testeket kivonszolniuk és egy teherautóra pakolniuk. Ahogy megérintették az egyik lányt, az sikoltozni kezdett és kezeivel a saját arcát csapkodta. Egy másik hercegnő is életjeleket mutatott.
A túlélők a legfiatalabb lányok: Mária és Anasztázia voltak. Jermakov megragadott egy szuronyos puskát és őrült módjára kezdett döfködni vele. Látva, hogy még mindig élnek, megfordította a fegyvert és a puskatussal addig ütötte őket, míg többé már nem mozdultak. „Gyalázat volt, hogy ilyen hosszú és rettenetes szenvedésre kárhoztattuk őket” – írta később az egyik kivégző, Pjotr Vojkov. A bolsevik vezetők a külvilágnak csak Miklós cár halálát jelentették be. Nyolc évnek kellett eltelnie, mire kimondták: az egész család halott.
Jurovszkij úgy tervezte, hogy a holttesteket egy tárnába dobatja, de útközben a súlyosan felpakolt teherautó elakadt a sárban a Koptyaki erdő egyik tisztásán, 16 kilométerre Jekatyerinburgtól. A parancsnok ekkor úgy döntött, hogy ott helyben földelteti el a tetemeket. Míg emberei a tömegsírt ásták, ő maga megpróbálta elégetni Mária és Alekszej holttestét, de ez csak félig sikerült. A 11 holttest arcát puskatussal, ásóval és kénsavval tették felismerhetetlenné. A sírokat csak 1991-ben tárták fel.
(mult-kor.hu nyomán Szent Korona Rádió)