A keresztény hagyományok nagy része Jézus életéhez kapcsolódik, ugyanakkor rengeteg más vallásokból származó ünnep és hagyomány ivódott a kereszténységbe népi hiedelmek, babonák, és hagyományok útján, illetve a kereszténység előtt fennálló pogányság is számos örökséget hagyott maga után. Honnan fakad a hozzáállás a lovagsághoz, a királysághoz, az egyházi vezetéshez és még sorolhatnánk…
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
A germán törzsek legtöbbje számára a királyság szent eredetű és jellegű volt: a dinasztiák megalapítói az istenektől, főképpen Wodantól származtak. A király “jószerencséje” szent természetének legkifejezettebb bizonyítéka volt. Az uralkodó maga mutatta be az áldozatokat a termésért és a hadi sikerekért; kharizmatikus közvetítő volt a nép és az istenség között. Ha a “szerencse”, vagyis az istenek elhagyták, a királyt leválthatták, sőt meg is ölhették, amint ez Svédországban Domaldrral történt, egy sor ínséges termés után. Az uralkodók leszármazása- vagyis Wodan ivadékaihoz tartozásuk még a kereszténységre térés után is nagy jelentőségű maradt.
Az egyházi vezetés, mint mindenütt, iparkodott beilleszteni ezeket a hiedelmeket a kereszténység szent történetébe. Így egyes királyi genealógiák Wodant Noé fiának jelentették ki, aki a bárkán született, vagy pedig a Szent Szűz egyik unokatestvérétől származtatták. A csatamezőn elesett királyokat – még a pogány királyokat is – a szent vértanúkhoz hasonlították. A keresztény uralkodók legalábbis részben megőrizték őseik mágikus-vallásos varázserejét: kézrátétellel illették a vetőmagot éppúgy, mint a betegeket és gyerekeket. A királysírok tiszteletét elkerülendő, az uralkodókat a templomokban temették el.
A pogány örökség legeredetibb átértékelése azonban a király Christus Dominivá, “az Úr Felkentjévé” történt előléptetése volt. A király ezáltal sérthetetlen lett; bármiféle személye elleni összeesküvést szentséggyalázásnak tekintenek. Ettől fogva az uralkodó vallási tekintélye nem isteni eredetéből, hanem szentségéből ered, ami az Úr Felkentjévé teszi. “A keresztény király Krisztus küldötte népe körében”, jelenti ki egy XI. századi szerző. “Egy király bölcsessége által a nép boldoggá (gesaelig), gazdaggá és győzedelmessé lesz”; az Úr Felkentjének olyan magasztalása ez, amelyben felismerhetjük az ősi pogány hiedelmet. A király azonban nem több, mint népe és az egyház fölszentelt védelmezője; az emberek és az istenség közöti közvetítő szerepkört ezentúl már az egyházi hierarchia gyakorolja.
Hatások és szimbiózis ugyanilyen folyamata figyelhető meg a lovagságnál. Tacitus röviden beszámol a katonai avatásról a régi germánoknál: a főnökök egyike vagy az apa az összegyűlt fegyveres harcosok gyűrűjében átadja az ifjúnak a pajzsot és a dárdát. A gyerek serdülőkora óta gyakorlatozott egy vezér (princeps) kísérőivel (comites), de csak e szertartást követően ismerik el harcosnak, és a törzs tagjának. A csatamezőn, teszi hozzá Tacitus, nagy szégyen egy vezér számára, ha bátorságban fölébe kerekednek – kísérői számára pedig, ha nem olyan bátrak, mint ő maga. Azzal, aki a princepset túléli és visszatér a harctérről, mostohán bánt a sors. A vezér védelmezése minden társ szent kötelessége. “A vezér a győzelemért harcol; a társak a vezérért. Visszatérve a vezér megvendégeli őket, hadifelszerelést kapnak, és részt a zsákmányból.
Ez az intézmény a germán törzsek kereszténységre térése után is fennmaradt; a feudalizmus és a lovagság alapja lett. 791-ben Lajos, Nagy Károly fia, aki ekkor csak tizenhárom éves volt, megkapta apjától a harci lándzsát. Negyvenhét esztendővel később Lajos kitünteti tizenöt éves fiát , a férfi fegyvereivel, a lándzsával. Ez a lovagságra sajátosan jellemző avatási szertartás, a lovaggá ütéskor történő felfegyverzés eredete.
Nehéz pontosan megmondani, mikor is jött létre ez az intézmény, amely jelentős szerepet játszott a Nyugat had-, társadalom-, vallás- és kultúrtörténetében. A lovagság mindenesetre csak azután nyerhette el “klasszikus” formáját, miután a IX. században bekerültek Franciaországba azok a nagy testű és izmos lovak, amelyek elbírták a vértbe öltözött lovagokat (cathafracti). Bár a lovag legfőbb erénye kezdettől az ura iránti legteljesebb odaadás volt, minden lovagnak kötelessége volt a szegények, de főként az egyház oltalmazása. A lovaggá ütés szertartása magában foglalta a fegyverek megáldását (a lándzsát az oltárra helyezték stb.). Azonban, mint látni fogjuk, az egyház befolyása főként a XII. századtól válik igazán fontossá.
A lovaggá ütésre többé-kevésbé hosszú tanulóidő és különféle próbatételek után került sor. A hűbérúr rituálisan átadta a lovagnak a fegyvereket: kardot, lándzsát, sarkantyút, páncélinget és pajzsot. A lovag megált pártfogója előtt, összekulcsolt kézzel, olykor térden, lehajtott fejjel. A végén ura ököllel vagy tenyérrel erőteljes csapást mért a vállára vagy a nyakára. E rítus – az “üités” – eredete és jelentése még vitatott.
A lovagság a XI. században és a XII. század első felében jut tökéletes kifejeződésre. A hanyatlás a XIII. században kezdődik, és a XV. századtól kezdve a lovagság már csupán ceremónia és nemesi cím. Paradox módon éppen a hervadás és teljes hanyatlás korában vált számos kulturális alkotás tárgyává. Ezek eredetét és vallásos jelentését könnyű megfejteni.
Annak az intézménynek, amelyet Tacitus leír, bizonnyal voltak vallási dimenziói: az ifjú előléptetése katonai avatásának befejeztét jelezte; a vezér iránti feltétlen hűség valójában vallásos viselkedés volt. A kereszténységre térés az ősi hagyományok sokféle átértelmezésére és átértékelésére adott alkalmat; de soha nem tudta volna eltörölni a pogány örökséget. Az egyház háromszáz éven át beérte egy meglehetősen szerény szereppel a lovagok fölszentelésekor. A XII. századtól kezdve azonban a szertartás, legalábbis látszatra, egyházi ellenőrzés alatt zajlott. Az avatandó lovag, miután meggyónt, az éjszakát egy templomban imádkozva töltötte. Reggel a szentségek színe alatt áldozott, és amikor átvette fegyvereit, nemcsak a lovagi törvények tiszteletben tartására esküdött, hanem imát is mondott.
Az első keresztes hadjárat után a Szentföldön két katonai jellegű szerzetesrend alakult a zarándokok védelmére és a betegek ápolására: a templomosok és az irgalmasok rendje. Ettől kezdve egyes szerzetesek vallásos neveltetése lovagi típusú katonai tanulmányokkal is kiegészült. A katonai-vallási rendek előképét föllelhetjük a muszlimok „szent háborújában” (dzsihád) (265. §), Mithras misztériumainak beavatásaiban (217. §), valamint azoknak a keresztény aszkétáknak nyelvezetében és metaforáiban, akik egy militia sacra katonáinak tekintették magukat. Nemkülönben számolnunk kell azonban a háború vallási jelentésével a régi germánoknál (175. §)27.
Krisztus követése: “Erre a sziklára építem az egyházat” (videó)
Szent Mihály serege – A valódi harcos keresztény hozzáállásról
(Részlet Jean Hani Isten mesterségei c. művéből 41-46)