Ma ismét megrendezésre kerül a Budapest Pride nevezetű deviáns vonaglás, és mi is lehetne aktuálisabb, mint a homoszexualitás hátteréről és eredetéről beszélgetni. Az alábbi cikkben Julius Evola gondolatait olvashatják A szexus metafizikája c. művéből, ahol kifejti, mi is a probléma az egyre terjedő devianciával, ami habár az ókorban is jelen volt, nem vethető össze a modern kori „elbuzulással”. Az írás megjelenésekor még közel sem volt ilyen méretű a lobbi, de a növekvő tendencia már akkor észlelhető volt. Napjainkban sajnos már a befolyásolás és a túlzott normalizálás a legfőbb probléma, amit Evola még nem feltétlenül láthatott előre, de sok fontos kérdésre rávilágít ettől függetlenül is.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Tekintettel nagyfokú elterjedtségére, a homoszexualitás olyan jelenség, amelyet a szexus doktrínája nem hagyhat figyelmen kívül. Goethe azt írta róla, hogy
„olyan régi, mint az emberiség, ezért azt mondhatjuk, hogy noha természetellenes, a természet része”.
Ha „olyan rejtély is, amely annál titokzatosabbnak tűnik, minél inkább megpróbáljuk tudományosan elemezni” (Ivan Bloch), a szexus metafizikája szempontjából is (amint azt az előző oldalakon megfogalmaztuk) komplex probléma.
Már említettük, hogy Platón az erosról szóló elméletében gyakran nem- csak a heteroszexuális szerelemre hivatkozott, hanem az ephebosokra és az irántuk érzett szerelemre is. Nos, ha az erost az esztétikai tényezőhöz kapcsolódó szublimált formáiban tekintjük, kiváltképp ha a fent vázolt platóni folyamat szerint egy adott lény szépségétől lassanként eljutunk azon elragadtatásig, amelyet a személytelenített testetlen szépség, az absztrakt isteni szépség szíthat fel, akkor – ha az esetleges kiindulópont azonos nemű személy – nem vetődik fel semmilyen valódi probléma. Az „uranizmus” ki- fejezés, amellyel némelyek a homoszexualitást jelölik, pontosan Aphrodité Ourania és Aphrodité Pandémia platóni megkülönböztetéséből fakad; az előbbi ama nemes és nem testi szerelem istennője volna, amely – eltérően a nő iránti szerelemtől – nem torkollik nemzésbe. Talán a pederasztiának – a Phaidón Erosnak – kezdetben, amikor az antik írók és költők tisztelettel emlegették, és jeles személyiségek is gyakorolták, bizonyos mértékig lehetett ilyen jellege. De elég, ha elolvassuk a Lakoma utolsó, Alkybiadés beszédét tartalmazó lapjait, hogy számot vessünk vele: Hellasban az eros e módja mily kevéssé maradt „plátói”, s hogyan jutott el testi kibontakozásához is. Ez Hellasban és mindenek felett Rómában a régi szokások hanyatlásával egyre gyakoribbá vált.
Ezért ha a homoszexualitást ezen utóbbi formájában tekintjük (vagyis a férfi és a nő közti normális szexuális kapcsolatoknak teljesen megfelelő formában), akkor nemcsak morális és konvencionális, hanem éppenséggel metafizikai szempontból is joggal beszélhetünk eltévelyedésről.
Logikai következetlenség, ha az androgyn mythosa által érzékletessé tett metafizikai jelentést – miként azt Platón teszi a homoszexuális, vagyis a pederaszták és a leszbikusok közti szerelemre alkalmazzuk. Valójában egy ilyen szerelem esetében immár nem beszélhetünk a primordiális lényben megtalálható férfi és női princípium újraegyesülést célzó törekvéséről. A kezdetek mythikus lénye akkor nem androgyn, hanem egynemű, monoszexuális kellett volna legyen: a pederaszták esetében teljesen férfi, a leszbikusok esetében teljesen nő, és a két szerelmes ugyanazon szubsztancia puszta részeként kívánna egyesülni. Így azonban elvész a lényeg: az, ami e mythosnak az értékét adja, vagyis a szexuális polaritás és komplementaritás ideája mint a szerelem mágnesességének és az eros transzcendenciájának, az „Egy” villámló és pusztító megnyilatkozásának alapja.
Ezért ha magyarázatot keresünk, alacsonyabb síkra kell leszállnunk, és figyelembe kell vennünk különböző empirikus lehetőségeket. A szexológia a homoszexualitás két formáját szokta megkülönböztetni: az egyik veleszületett és alkati, a másik szerzett. Az utóbbit pszichoszociológiai és környezeti tényezők határozzák meg. Itt azonban különbséget kell tennünk a „vétkes” jellegű és az adott körülmények hatására aktivizálódó, rejtett prediszpozíciót feltételező formák közt. Ez szükséges feltétel, ugyanis azonos körülmények között különböző típusok más és más módon viselkednek, és nem mindegyikük válik homoszexuálissá. Lényeges, hogy miközben nem tekintjük statikusnak az alkati konfigurációt, a variáció bizonyos lehetőségét megengedjük számára.
A „természetes” – vagyis a prediszpozíciónak betudható – homoszexualitás legegyszerűbb magyarázata az, amit már a szexuáció különböző fokozatairól mondottunk: a szexuáció folyamata fizikai és még inkább pszichikai aspektusaiban tökéletlen lehet. Ilyenkor az eredeti biszexualitást kevéssé sikerül meghaladni, mint a „normális” ember esetében: az egyik nem jellemvonásai nem uralkodnak kellőképpen a másik neméihez képest (lásd a x. szakaszt). Akkor mit kezdjünk azzal, amit M. Hirschfeld „köztes szexuális formáknak” nevezett? Ilyen esetekben (amikor például az anyakönyvileg férfiként nyilvántartott férfi csak 60%-ban az) lehetséges, hogy a szexuális vonzalom – amely normálisan a nemek polaritásán, vagyis a heteroszexualitáson alapul, és amely annál erősebb, minél inkább férfi a férfi és nő a nő – olyan individuumok közt is megszületik, akik polgári státuszuk és az elsődlegesnek nevezett nemi jellegek szerint azonos neműek, valójában azonban „köztes formák”. A pederaszták esetében Ulrichs helyesen mondta, hogy itt egy anima muliebris virili corpore innatával (férfitestben született asszonyi lélekkel) állunk szemben.
Számot kell vetnünk azonban az alkati mutációk – a szexológusok által kevéssé tárgyalt – már említett lehetőségeivel. Vagyis figyelembe kell vennünk a regresszió eseteit is. Előfordulhat, hogy amaz uralkodó erő, amelytől egy adott individuumban a szexuáció függ: az, hogy valóban férfi vagy valóban nő-e – a semlegesülés, az elsorvadás, vagy pedig a másik nem jellegzetességeinek látens állapotban való továbbélése következtében – meggyengül. Ez a recesszív jellegzetességek aktiválódásához vagy felbukkanásához vezethet. Itt pedig a társadalom általános légköre nem játszhat közömbös szerepet. Egy olyan társadalom, amelyben az egalitarianizmus uralkodik, ahol a különbségeket elutasítják, ahol előnyben részesítik a promiszkuitást, ahol az „Önmagamnak lenni” archaikus ideálja immár semmit sem mond: egy hanyatló és materialista társadalom nyilvánvalóan különösen kedvez a regresszió jelenségének, és vele együtt a homoszexualitásnak. Ezért az utóbbi, „demokratikus” korszakban egyáltalán nem véletlen a homoszexualitás jelenségének és a „harmadik nemnek” meghökkentő növekedése, valamint a nemek oly mértékű átváltozása is, amelyre – úgy tűnik – más korszakokban nem volt példa.
Azonban a „köztes szexuális formákra”, a szexuáció tökéletlen folyamatára és a regresszióra való utalás nem magyarázza meg a homoszexualitás minden változatát. Valójában vannak homoszexuális férfiak, akik nincsenek elnőiesedve, és nem „köztes formák”: katonák, megjelenésükben és magatartásukban határozottan férfias individuumok, erős férfiak, akiknek a legszebb nők rendelkezésükre állnak vagy állhatnának. A homoszexualitás e fajtáját nem könnyű megmagyaráznunk, s itt jogunk van eltévelyedésről vagy perverzióról, gyakran a divathoz kapcsolódó „vétekről” beszélnünk. Valójában nem értjük, mi hajthat egy olyan férfit, aki valóban férfi, egy saját neméhez tartozó individuum felé. A tapasztalat szerint, ha ahhoz, amit a heteroszexuális szerelem csúcspontján élünk át, szinte nem létezik adekvát dokumentum, akkor sokkal inkább áll ez a pederasztikus szeretkezések tekintetében. Azonban joggal tételezzük fel, hogy itt alig történik több, mint „kettesben végrehajtott maszturbáció”, amely a „gyönyör” érdekében valamilyen meghatározott reflexet hoz működésbe, miközben a teljes és eksztatikus egyesülésnek nemcsak metafizikai, hanem fizikai feltételei is hiányoznak.
Igazolt tény viszont, hogy a klasszikus antikvitásban nem annyira a kizárólagos, a nővel és a házassággal szemben ellenséges pederasztia virágzott, hanem inkább a biszexualitás: mind nőkkel, mind ifjakkal együtt voltak, és úgy tűnik, hogy az uralkodó motiváció a „mindennek kipróbálására irányuló akarat” volt. Azonban még ez sem teljesen világos, mivel – eltekintve attól, hogy az ephebosok: azon ifjak, akik az ókori pederaszták kedvencei voltak, nőies vonásokat is hordoztak – hivatkozhatunk Goethének egy görög szerzőtől idézett durva mondására:
„… ha lányként elegem van egy lányból, fiúként még szolgálhat (… habe ich als Mädchen sie satt, dient es als Knabe mich noch)”.
Azon érvelés, hogy a szexuálisan mind férfivá, mind nővé váló pederaszta így valósítja meg a hermafroditikus teljességet – ha a puszta szenzációk síkján a „mindennek kipróbálására irányuló akaratnál” tovább akar menni -, nyilvánvalóan mesterkélt. Az androgyn teljesség csak az „elégségesség” lehet: e teljességnek nincs szüksége másik lényre, és ez a spirituális realizáció síkján található meg, midőn kizáródnak azon szempontok, amelyeket a heteroszexuális egyesülésekben a „kettő mágiája” nyújthat.
Az a motiváció sem meggyőző – amelyet néha olyan országokkal kapcsolatban emlegetnek, mint Törökország vagy Japán -, miszerint a homoszexuális birtokbavétel a hatalom érzését adja. A hatalom gyönyöre nőkkel és egyéb lényekkel kapcsolatban olyan szituációkban is megszerezhető, amelyekből hiányzik a szexuális felhang. Egyébként jelen keretek közt csak abszolút pathologikus összefüggésben következhetne be, hogy a hatalom efféle gyönyöre valódi orgazmusban tetőzzék.
Így összességében a homoszexualitás – amikor nem „természetes”, vagyis nem magyarázható meg a szexuáció alkatilag tökéletlen formáival – csak eltévelyedés, vétek vagy perverzió lehet. S ha a homoszexuálisok közti kapcsolat szélsőséges erotikus intenzitásának néhány példáját hoznák fel, ennek magyarázatát az eros áthelyezésének lehetőségében kellene keresnünk. Valójában elég átlapoznunk bármely szexuális pszichopathológiai tanulmányt, hogy belássuk: az emberi lény erotikus potencialitása milyen elképzelhetetlen helyzetekben aktivizálódhat (a fetisizmustól az állati szodómiáig és a nekrofiliáig); olykor egészen az orgiasztikus őrjöngésig. Az anomáliák ugyanezen keretei közé helyezhetjük el tehát a homoszexualitás esetét is, noha ez utóbbi sokkal gyakoribb: a helyét tévesztett erosról van szó, amely számára egy saját nemünkhöz tartozó lény – mint a szexuális pszichopathia oly sok esetében – csak puszta alkalmi ok vagy támasz, miközben az ehhez szükséges ontológiai és metafizikai előfeltételek távolléte miatt az élmény minden mély dimenziója és magasabb jelentése teljesen hiányzik. Ha – amint azt látni fogjuk – a szadizmus és a mazochizmus bizonyos aspektusaiban találhatunk olyan elemeket, amelyek alkalmasak arra, hogy a heteroszexuális erotika mélyebb struktúrájába soroljuk őket, és amelyek csak akkor tekinthetők perverziónak, amikor abszolúttá válnak, a homoszexualitásra nézve semmi hasonló felismerésre nem juthatunk.
(Részlet Julius Evola A szexus metafizikája c. művéből 93-97.oldal)