Június elején Indiában véget értek a parlamenti választások, amelyek körülbelül két hónapig tartottak. A szavazatokat viszonylag gyorsan megszámolták, és kiderült, hogy a kormányzó Bharatiya Janata Párt (BJP) az öt évvel ezelőtti választásokhoz képest a mandátumok jelentős részét elvesztette, 303-ról 240-re zuhant az 543 képviselőt számláló parlamentben – írja Leonid Savin.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Ráadásul 15 év óta először fordult elő, hogy Modi pártja nem tudta megszerezni a mandátumok többségét India legnépesebb államában, Uttar Pradesben, ami az országos választások szempontjából jelzésértékű. Meg kell jegyezni, hogy Uttar Pradesh az indiai lakosság többségének hitközpontja, amely széles körben támogatja Modi hindu-nacionalista programját, és az elmúlt évtizedben a BJP választóit képviselte. A párt ott mindössze 33 mandátumot szerzett. Az ellenzék pedig 43-at.
Modi maga is megnyerte a mandátumát az államból, a szent hindu város, Varanasi képviseletében, mindössze 152 ezer szavazattal, szemben a 2019-es közel félmillió szavazattal.
A BJP jelöltje az Ájodhját képviselő választókerületben is veszített, annak ellenére, hogy Modi idén januárban felavatott ott egy vitatott hindu templomot, amely a lerombolt történelmi Babri mecset helyén épült.
Miért adta fel ezúttal a pozícióját Modi, akinek a környezetében jelentős oligarchák vannak, amikor meglehetősen okos populista retorikát használt, amely a külpolitikát is magában foglalta?
Először is, fel kell idéznünk azokat az időket, amikor komoly korlátozásokat vezettek be az országban a covid miatt. Másodszor, a mezőgazdaságra vonatkozó jogszabályok megváltoztatására tett sikertelen kísérleteket, amelyek a gazdák tömeges tiltakozásához vezettek. Harmadszor, és ami a legfontosabb, a szövetségek formájában folytatott küzdelem miatt. Korábban az ellenzéki pártok egymással versengtek, ezúttal egy koalíció jött létre: I.N.D.I.A. Emiatt a BJP több államban erősebb riválisokkal került szembe.
Ezen a választáson az Indiai Nemzeti Kongresszus 99 mandátumot szerzett ebből a csoportból, a Szamajwadi – 37-et, az All India Trinamool Congress – 29-et, a Dravida Munnetra Kazhagam – 22-t, a kisebbek pedig kevesebb mint tízet.
A BJP-nek is van egy koalíciója, a Nemzeti Demokratikus Szövetség (NDA). A BJP 240 mandátumot szerzett, a Telugu Desam 16-ot, a Janata Dal (United) 12-t, és mások is szereztek egyéni mandátumokat.
Ha megnézzük India választási térképét a választások eredményei alapján, egy olyan keresztmetszetet látunk, ahol a választók preferenciái államról államra és körzetről körzetre drámaian változnak. Csak az ország középső része képviseli a jobboldalt támogatók tömbjét, kis ellenzéki szórványokkal. Délen (Tamil Nadu), Nyugat-Bengálban (a baloldal hagyományos öröksége) és a keresztény államokban, Goában és Keralában az I.N.D.I.A. dominál.
Kritikusok és emberi jogi szervezetek azzal is vádolták Modit, hogy választási kampánya során fokozta a muszlim-ellenes retorikát, hogy ezzel próbálja mozgósítani a hindu többséget. Gyűlésein a muszlimokat „beszivárgóknak” nevezte, és azt állította, hogy a fő ellenzéki Indiai Nemzeti Kongresszus párt győzelme esetén a nemzeti vagyont a muszlimok javára osztaná újra. Ezzel a stratégiával azonban nem sikerült a hindu szavazókat a BJP oldalára vonzani, ugyanakkor az ellenzék kisebbségi támogatottságát erősítette.
Vannak más regionális árnyalatok is. Ha például Dzsammu és Kasmír államot vesszük (amelyre Pakisztán is igényt tart), a BJP ott Jammu és Udhampur körzetekben nyert, ahol a lakosság többsége hindu. A BJP pedig egyáltalán nem volt hajlandó részt venni a kasmíri völgyben a választásokon, számítva a vereségre, és csak szövetségeseit – a Népi Konferenciát, az Apni Pártot és a Demokratikus Progresszív Azad Pártot – támogatta. De még ezek is gyenge eredményeket mutattak, és e pártok jelöltjei közül senki sem nyert.
Ennek oka az volt, hogy 2019-ben Modi hatályon kívül helyezte az indiai alkotmány 370. cikkelyét, amely megfosztotta Dzsammut és Kasmírt az autonómiától. A kormány pedig a tömegtüntetésekre számítva politikai vezetőket és aktivistákat börtönzött be, több hónapra lekapcsolta az internetet, és elhallgattatta a médiát, több tucat újságírót letartóztatott és terrorizmusellenes törvényeket alkalmazott ellenük.
Ezért az általános választások a kasmíri közhangulat egyfajta jelzésévé váltak a 370. cikkely hatályon kívül helyezése után. Mivel a választási részvétel több mint 50 százalékos volt, és az elszakadás támogatói nem szólítottak fel a választások bojkottjára, arra lehet következtetni, hogy ez a részvétel „nagyrészt annak a vágynak köszönhető, hogy demonstrálják Újdelhi felé, hogy nem értenek egyet a 370. cikkely hatályon kívül helyezésével”, és hogy „a kasmíriak a szavazóurnák segítségével akarják kifejezni a Bharatiya Janata Párt elleni dühüket”.
Jelzésértékű az is, hogy a választást Abdul Rashid sejk, Észak-Kashmir törvényhozó gyűlésének korábbi tagja, a „mérnök Rashid” néven ismert baramullai Abdul Rashid nyerte meg. Korábban nyíltan a szeparatizmusra szólított fel, és 2019 óta börtönben van terrorizmusfinanszírozási ügy miatt. Rashid megelőzte a terület korábbi főminiszterét, Omar Abdullahot, aki a szavazatok összeszámlálása után kijelentette: „Nem hiszem, hogy győzelme felgyorsítja a börtönből való szabadulását, így Észak-Kasmír népe nem kapja meg a neki járó képviseletet”.
Egy másik jelölt, aki megnyerte a választást, Sarabjeet Singh Khalsa, az Indira Gandhi biztonsági szolgálat egykori tag apjának a fia. Ő volt az, aki egy bűntársával együtt 1984-ben lelőtte Indirát, megtorlásul az Aranytemplom (szikh szentély) elleni támadásért.
Punjab államban, ahol a szikh közösség él, a független szikh állam, Khalisztán ideológusa, Amritpal Singh győzni tudott, pedig Assam államban van börtönben, mert a nemzetbiztonsági törvény alapján vádat emeltek ellene.
Miután letette a hivatali esküt, a Lok Sabha (Parlament) új ülésszakában még át kell esnie a kötelező bizalmi szavazáson.
Eközben a BJP-nek is megvan a maga belső ellenzéke Modival szemben. Ez a kollégája, Nitin Gadkari maharashtrai politikus és közlekedési miniszter, akit Modi jövőbeli alternatívájaként tartanak számon. Korábban ő volt a BJP elnöke államában, majd elvállalta az országos pártelnöki posztot. Amikor a parlament központi termében mindenki felállt, hogy köszöntse Modi miniszterelnököt, Gadkari nem állt fel a helyéről, amit tulajdonképpen Modi nyílt kihívásaként értékeltek.
És most már a narratívák szintjén is elkezdtek nem a Modi-kormányról, hanem az NDA-kormányról beszélni, mivel a BJP egyedül nem tudott többséget szerezni.
A megfigyelők véleménye India jövőbeli politikai irányvonaláról megoszlik.
Egy Nyugat-barát cikkíró úgy véli, hogy „Modi előző hivatali ideje alatt India valójában kivonult a liberális nemzetközi rendszerből. Ahogy Modi Újdelhiben összpontosította a hatalmat és a hindu nacionalizmus globális elismertetésére törekedett, India hirtelen eltávolodott a demokrácia, az emberi jogok és a nemzetközi jog nyugati normáitól. Modi erőteljes nacionalizmusa arra késztette, hogy kockázatosabb külpolitikát folytasson, beleértve a külföldi disszidensek üldözésére és a diaszpóra megfigyelésére tett kísérleteket. A demokratikus intézmények gyengülése Indiában Új-Delhit is hadiútra állította a multilaterális intézmények ellen, amelyeket Modi szerint a nyugati normák uralnak. Mindez szűkítette az India és a Nyugat közötti kapcsolat kereteit, annak ellenére, hogy Újdelhi egyre inkább a Peking és Moszkva által használt kifejezésekkel kezdett beszélni a békéről. Nem világos, hogy az új Modi-kormány miként közelíti meg ezeket a kérdéseket. De joggal feltételezhető, hogy számos ilyen ellentmondásos politikai lépés végrehajtása nehezebb lesz most, hogy Modinak olyan szövetségesek támogatására kell támaszkodnia, akik nem osztják hindu nacionalista világnézetét”.
Egy másik, pakisztáni szerző szerint „a geopolitikai fronton Modi sikeresen vezette Indiát a topligába, ha nem is a tabella első helyére. Az évtizedes társadalmi-gazdasági fejlődés ötvözete és a rendkívül sikeres diaszpóra segített legyőzni a hétköznapok tehetetlenségét. Modi ezt használta fel nyomásgyakorlásként, hogy helyet csináljon Indiának. Hogy miként fogja ezt a lehetőséget örökséggé alakítani – India nem hibátlan, és a térségben, különösen Kasmírban, konfliktusokkal teli a történelme -, azt még meg kell várni. Az egyetlen másik lehetőség, hogy India Kína útját fogja követni, amely a gazdasági előnyök megőrzése, minél több ember felszabadítása a szegénységből, a gazdasági potenciál és pozíció megerősítése, és a legtöbb geopolitikai probléma megoldásának későbbi időpontra halasztása, hacsak nem lehet háború kirobbanása nélkül elérni a geostratégiai célokat. Így India képes lesz növelni stratégiai súlyát geopolitikai szempontból. 2030-ra valószínűleg a harmadik legnagyobb gazdasággá válik, ami csak erősítheti pozícióját a világban”.
A többpólusúság felé való egyértelmű elmozdulással egyértelmű, hogy Indiának elsősorban Kínával és szomszédaival kell számolnia. Ha az Oroszországgal való kapcsolatokról beszélünk, nem valószínű, hogy a parlamenti egyensúly és az új kormány változásával irányváltás következik be. India, bárki is legyen a hatalomban, számos területen érdekelt az Oroszországgal való kapcsolatok fejlesztésében. A másik dolog az, hogy létezik egy Amerika-barát lobbi, és ennek jelentős része jelen van a katonák között, akik a Washingtonnal való együttműködést a Kína és Pakisztán felől érkező hipotetikus fenyegetésekkel indokolják. Azonban a katonaságnak is fel kell ismernie, hogy most a politikai konfiguráció változik, az Egyesült Államok messze van, és a BRICS+ fő erői, amelyek most alakítják a jövő menetrendjét, közel vannak, és ennek a szövetségnek a résztvevőivel együtt kell majd meghatározni a világ rendjét.
Keresztény nők megerőszakolásába torkollt a vallási-etnikai konfliktus Indiában
(Oriental Review nyomán Szent Korona Rádió)