„Érték és értéktelenség között, magasabb és földi élet között, istenség és semmiség között – az emberiségnek újra választása nyílik. Ez a két pólus, nincs harmadik lehetőség.” – Otto Weininger gondolatai a Nem és jellem c. műve utolsó részletéből. Az alábbiakban az író kifejti mi különbözteti meg Jézust Mohamedtől, a kereszténységet a zsidóságtól, és a vallást az áhítatosságtól. Az előző részletet itt olvashatják el.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Miben különbözik a vallásalapító zseni minden más zsenitől? Milyen benső szükség hajtja arra, hogy vallást alapítson?
Ez nem lehet más, mint, hogy ő maga sem hitt mindig Istenben, akit most hirdet. A hagyomány elmondja Buddháról éppúgy, mint Krisztusról, hogy milyen kísértéseken mentek át, sokkal súlyosabbakon, mint bármely más ember. Két további vallás alapító, Mohamed és Luther, epilepsziások voltak. Az epilepszia azonban a gonosztevők betegsége: Caesar, Narses, Napóleon, a „nagy” gonosztevők, valamennyien epilepsziában szenvedtek, és és Flaubertben és Dosztojevszkijben, akik az epilepsziára legalábbis hajlottak, egyaránt roppant sok volt a gonosztevőből, anélkül persze, hogy ténylegesen gonosztevők lettek volna.
A vallásalapító az az ember, aki egészen istentelenül élt, és mégis a legmagasabb hitig küzdötte fel magát. Hogy hogyan lehetséges az, hogy egy természete szerint gonosz ember önmagát jó emberré tegye, ez minden értésünket meghaladja; mert rossz fa hogyan hozhat jó gyümölcsöket?” – kérdezi Kant vallásfilozófiájában, a lehetőséget elvben mégis elfogadja: „Mert ha a bukottság ellenére nem csökkent erővel zendül a parancs, hogy jobb emberekké kell válnunk, akkor képesek is vagyunk jobbak lenni… ” Az a felfoghatatlan lehetőség, hogy egy ember, aki korábbi életének minden esztendejében és napján gonosz emberként élt, teljesen újjászülessen, ez a magas misztérium csak abban a hat vagy hét emberben valósul meg, akik az emberiség nagy vallásait alapították. Ebben különböznek a voltaképpeni zsenitől: a zseniben születésétől fogva uralkodik a jóra való hajlam.
A többi zseni a kegyben még születése előtt részesül, a vallásalapító élete folyamán. Ez utóbbiban a régibb lény teljesen meghal, és átadja helyét egy egészen újnak. Minél nagyobb akar lenni valamely ember, annál több benne lévő dolog halálát kell elhatároznia. Azt hiszem, hogy Szókratész is – a görögök közül egyedül – megközelíti a vallásalapító alakját; a gonosszal való döntő harcot talán azon a napon vívta, mikor Potidaca mellett huszonnégy óráig egyedül, egyazon helyen egyenesen állt.
A vallásalapító az az ember, akinek számára születésekor egyetlen probléma sincs megoldva. Ő az az ember, akinek a legkevesebb egyéni bizonyossága van; benne minden veszélyeztetett, minden kérdéses, és élete folyamán mindent, nem csak egy-két dolgot, saját magának kell meghódítania. Mert míg közülük az egyiknek a betegséggel kell küzdenie és testi gyengeségtől szenved, addig egy másik a gonosztettől reszket, mivel lehetőségként benne rejlik; születésénél mindegyikük valamiképpen utat tévesztett, valamiféle bűnnel terhelte meg magát. Az eredendő bűn csak formálisan ugyanolyan mindenki számára, materiálisan azonban mindenki számára más. Itt az egyik, ott a másik választotta a semmiséget, az értéktelenséget azáltal, hogy születésekor megszűnt akarni, hogy akarata egyszerre ösztönné, egyénisége egyénné, szeretete gyönyörré vált; és ez az egyéni eredendő bűne, a saját személyében való semmi az, amit életében bűnnek, tisztátalanságnak, tökéletlenségnek érez, és ami neki, mint gondolkozónak, problémává, rejtéllyé és feladattá válik. Csak a vallásalapító éli át egészen az eredendő bűnt és az ő hivatása e bűnért egészen bűnhődni: benne minden, a Mindenség problematikus, de ő mindent meg is old, ő a Mindenné oldja meg magát. Megválaszol minden kérdést, és egészen megszabadítja magát a bűntől. A legerősebben veti meg lábát a legmélyebb szakadék fölött, legyőzi önmagában a Semmit és megragadja a Magábanvalót, a magábanvaló Létet. És ennyiben valóban azt lehet mondani, hogy megszabadult az eredendő bűntől, benne Isten egészen emberré és az ember egészen Istenné vált; mivel benne minden bűn és probléma volt, és immár minden levezekeltté és megoldottá válik.
Azonban minden zsenialitás csakis a természet törvényétől való legfelsőbb szabadság lehet.
„Az erőtől, amely minden lényt megköt,
az az ember szabadul meg, aki legyőzi magát.”
Ha ez így van, akkor a vallásalapító a legzseniálisabb ember, mert ő győzött le legtöbbet. Ő a az az ember, akinek sikerült az, amit az emberiség legmélyebb gondolkozói csak óvatosan – hogy etikai világnézetüket, a választás szabadságát ne kelljen feladniuk tételeztek lehetségesnek: az ember teljes újjászületése, „regenerációja”, az akarat teljes megfordulása. A többi nagy szellemnek is bizonyosan harcolnia kell a gonosszal, de náluk a mérleg nyelve már eleve határozottan a jó felé hajlik. Nem így a vallásalapítónál. Benne oly sok gonosz létezik, a hatalom oly nagy akarása, oly sok földi szenvedély, hogy a pusztában negyven napig kell a benne lévő ellenséggel küzdenie szakadatlanul, táplálék nélkül, alvás nélkül. Csak ekkor győzött: nem halt meg, hanem felszabadította magában a legmagasabb életet. Ha ez másképp lenne, akkor hiányozna a vallás alapításának minden impulzusa. A vallásalapító itt tökéletes ellenpólusa az imperátornak, a császár ellentéte a galileainak: életének bizonyos pontján Napóleonban is megtörtént egy fordulat, de nem a földi élettől való elfordulás értelmében, ha nem végleges döntésként a földi élet kincsei, hatalma és pompája mellett. Napóleon hatalmassága azon páratlan intenzitásban rejlik, amellyel az ideát magától elvetette az abszolúttól való elfordulásának hatalmas erejében, a nem levezekelt bűn óriási mértékében. A vallásalapító azonban nem akar mást hozni, és nem is kell, hogy mást hozzon az embereknek, mint azt, ami neki, valamennyi ember közül a legmegterheltebbnek sikerült: az istenséggel való szövetség megkötését. A vallásalapító tudja, hogy ő a leginkább bűnnel terhelt; és a bűn eme legnagyobb mértékét a kereszthalallal vezekli le.
A zsidóságban két lehetőség volt. E két lehetőség Krisztus születése előtt még együtt volt, és a választás még nem történt meg. Már megvolt a diaszpóra, de egyszersmind valamiféle államforma is: tagadás és tételezés egymás mellett voltak jelen. Krisztus az az ember, aki a legerősebb tagadást, a zsidóságot magában legyőzi, és így megteremti a legerősebb tételezés, a kereszténységes mint a zsidósággal legellentétesebbet. A Lét előtti állapotból válik szét a Lét és a Nemlét. A kocka ekkor lett elvetve: a régi Izrael zsidókra és keresztényekre bomlik; a zsidó – úgy, ahogyan ismerjük és ahogy itt leírtam – a kereszténnyel egyidejűleg keletkezik. A diaszpóra ezzel teljessé válik, és a zsidóságból eltűnik a nagyság lehetősége: a zsidóság azóta nem tudott olyan férfiakat felmutatni, mint Sámson és Józsué, akik a legzsidótlanabbak voltak a régi Izraelben. Kereszténység és zsidóság világtörténetileg úgy viszonyulnak egymáshoz, mint állírás és tagadás. Izraelben voltak a legnagyobb lehetőségek, amelyek egy népnek valaha is megadattak: Krisztus lehetősége, és a másik lehetőség, a zsidóság.
Remélem, nem értenek félre: nem akarok a zsidósághoz kereszténységgel való vonatkozást hozzákölteni, amely a zsidóságtól idegen. A kereszténység a zsidóság abszolút tagadása; de ugyanolyan viszonyban áll azzal, mint minden dolog a maga ellentétével, mint minden állítás a tagadással, amelyet legyőzött. Sokkal inkább, mint az áhítatot és a zsidóságot, a kereszténységet és a zsidóságot csak egymáshoz képest és egymás kölcsönös kizárása révén lehet definiálni. Nincs könnyebb, mint zsidónak lenni, és nincs nehezebb, mint kereszténynek. A zsidóság szakadék, amely fölé a kereszténység épült, és ezért a zsidó a legerősebb félelme és legmélyebb irtózása az árjának.
Nem tudom Chamberlainnel együtt úgy hinni, hogy a Megváltó Palesztinában történt születése puszta véletlen lett volna. Krisztus nagyon is zsidó volt, de csak azért, hogy a zsidóságot magában a legteljesebben legyőzhesse; mert aki a leghatalmasabb kétség felett diadalmaskodik, az a leghívóbb; aki a legvigasztalanabb tagadás fölé emelkedik, az a legpozitívabb igenlő. A zsidóság volt Krisztus sajátlagos eredendő bűne; a zsidó mivolt fölötti győzelme az, amivel Krisztus gazdagabb, mint Buddha, Konfucius és mindenki más. Krisztus a legnagyobb ember, mert ő a legnagyobb ellenféllel mérkőzött meg. Talán ő volt és ő is marad az egyetlen zsidó, akinek sikerült a zsidó mivolt eme legyőzése: az első zsidó lenne egyúttal az utolsó is, aki teljes egészében kereszténnyé lett; azonban talán még ma is megvan a zsidóságban az a lehetőség, hogy Krisztus támadjon belőle, és a legközelebbi vallásalapítónak alighanem ismét előbb a zsidó mivolton kell keresztülmennie.
Csak így válik érthetővé a zsidóság valamennyi többi népet és fajt túlélő hosszú fennmaradása. Teljesen valamilyen hit nélkül a zsidók sem tudtak volna megmaradni és fennmaradni; és ez az egy hit valami homályos, tompa és mégis kétségbeesetten biztos érzése annak, hogy valaminek, egyvalaminek, létre kell még jönnie a zsidóságból, a zsidóságban. Ez az egy valami a Messiás, a Megváltó. A zsidóság megváltója a zsidó mivolttól vált meg. Minden más nép valamely határozott gondolatot, egy saját ideát valósít meg; és ezért előbb-utóbb minden nemzet elpusztul. Csak a zsidó nem valósít meg egyetlen saját ideát sem; mert ha meg tudna valósítani valamit, akkor csak a magábanvaló ideát valósíthatná meg: az Istenembernek Judea kebléből kell fakadnia. Ezzel függ össze a zsidóság életereje: a zsidóság a kereszténységből egészen más értelemben is él, mint a gazdasági kizsákmányolás értelmében. A zsidó létnek metafizikailag egyáltalán nincs más célja, mint hogy egy vallásalapító talapzata legyen. Ebből magyarázódik a legkülönösebb jelenség, az a mód, ahogyan a zsidók istenüket szolgálják: sohasem egyes emberekként, hanem mindig tömegként.
Csak többen együtt „áhítatosak”, szükségük van az „imádkozótársra”, mert a zsidók reménye azonos azzal az állandó lehetőséggel, hogy az ő fajtájukból támad a legnagyobb győző, a vallásalapító. Ez a zsidó hagyományban lévő minden messiási remény tudattalan jelentősége: a Krisztus a zsidóság értelme. Ha tehát a zsidóságban zsidó a legtöbbre hajlamos, és ugyanakkor bensőleg mégis a legkevesebbre képes ember.
Herodes napjai óta manapság láthatjuk a zsidóságot a legnagyobb magasságban. A modernség szelleme zsidó, bárhonnan nézzük is. A szexualitást igenlik, és a mai fajetika a koitusz menyegzői himnuszát zengi. A boldogtalan Nietzsche valóban nem felelős a természetes fajkiválasztódás és a természetes fajtalanság között létrejött nagymértékű egyesülésért, amelynek szégyenteljes apostolát Wilhelm Bölschenek hívják. Nietzsche megértette az aszkézist, csak a maga aszkézisétől túlságosan szenvedett ahhoz, hogy az ellentétét gyakran kívánatosabbnak ne találja. […]
Korunk, amely nemcsak a legzsidóbb, de a legnőiesebb kor is; a kor, amely számára a művészet csak hangulatainak izzadt keszkenőjét jelenti, s a művészi ösztönt az állatok játékából vezeti le; a leghiszékenyebb anarchizmus kora, amelynek nincs érzéke állam és jog iránt, a fajetika kora, az elképzelhető legsekélyebb történelmi felfogás (a történelmi materializmus) kora, a kapitalizmus és a marxizmus kora, a kor, amely számára történelem, élet és tudomány mind csak gazdaság és technika; a kor, amely a zsenialitást a téboly egy formájának tekinti, de amelynek egyetlen nagy művésze, egyetlen nagy filozófusa sincs már, a legcsekélyebb eredetiség, s közben az eredetiség legnagyobb hajszolásának kora; a kor, amely a szüzesség ideálja helyére a félszűz kultuszát tette – az a kor, amelyet a történelemben először illet a dicsőség, hogy a koituszt nemcsak tételezi és imádja, de mintegy kötelességgé emeli: nem azért, hogy magáról elfeledkezzen, mint a római és a görög a bacchanáliákban, hanem hogy magát megtalálja, és tartalommal töltse meg saját sivárságát.
De az új zsidósággal szemben új kereszténység törekszik fényre; az emberiség új vallásalapítót vár, és a küzdelem a döntés felé halad, mint amaz első évben. Kereszténység és zsidóság között, kultúra és üzlet között, férfi és nő között, személyiség és faj között, érték és értéktelenség között, magasabb és földi élet között, istenség és semmiség között – az emberiségnek újra választása nyílik. Ez a két pólus, nincs harmadik lehetőség.
(Részlet Otto Weininger Nem és jellem c. művéből 269-272.oldal)