A most 92 éves Sebes Emil rendkívül fordulatos élettörténetét bemutató interjú az első része ott fejeződött be, hogy Buda eleste után bejöttek a szovjet csapatok, s egy merőben új világ vette kezdetét Magyarországon. Emil bácsi a 45 év szocialista időszak alatt is sok mindenen ment keresztül – ebben a második, befejező részben, ezeket a megpróbáltatásokat adjuk közre – de különös szerencséje vagy talán hűséges őrangyala segítségével mindent túlélt, s manapság boldogan emlékezik vissza még erre a nehéz múltra is. Alább a Magyar Jelenen megjelent interjú második részét közöljük.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
- Buda is elesett, bejöttek a szovjet katonák, hogyan viselkedtek önökkel?
– A pincékben mindenkit falhoz állítottak, igazoltattak, ahol német katonát találtak, azt legtöbbször agyonlőtték. A nőkkel erőszakoskodtak, egyébként is, ami megtetszett nekik, azt vitték. Emlékszem édesanyámról is az első orosz lehúzta a lovaglónadrágját és a bilgeri csizmáját, szerencsére ő ennyivel megúszta, mert tisztelték a fehér orvosi köpenye miatt.
Amikor feljöttünk a pincéből, mindenkinek közmunkára kellett járnia. Például a várból síneket vezettek le a Vérmezőre, itt volt egy hatalmas, tíz méteres mélyedés, ezt a várból lehordott romokkal töltötték fel. Édesanyámnak egyébként ápolónő révén nem romot kellett takarítania, hanem – ekkor már Pesten laktunk, mert a budai lakásunk szét volt lőve – a Visegrádi utcai SZTK-ban (ami a mai nap is megvan) lévő orosz katonai kórházban kellett dolgoznia. Olyan írást is kapott, amivel még éjszaka, a kijárási tilalom alatt is kimehetett, mint az orosz katonák ápolónője.
– Önnek, hogy alakult a sorsa közvetlenül az ostrom után?
– Mi volt leventék még Budán egy csapatot alkottunk, úgy jártuk az utcákat – persze akkor már nem levente ruhában – a halottak mellől szedegettük fel a fegyvereket. Érdekesség volt viszont, hogy lőszereket nem igazán találtunk hozzájuk, később jöttünk rá, hogy a kitörő katonák – mivel alig volt már muníció– az elesett bajtársaiktól vették magukhoz a lőszereket, hogy tudjanak harcolni.
A személyes sorsom úgy alakult, hogy az iskolát ahová korábban jártam államosították – ápolónő képző lett belőle – én pedig 1946-ban elmentem autószerelő inasnak, három évig tanultam ki ezt a szakmát. Közben gépészeti technikumba is jártam, majd, mint átképzős a budaörsi repülőtéren repülőgép szerelői szakmát is szereztem. Ebben dolgoztam évtizedekig, később üzemtechnikus lettem, majd üzemmérnök, s innen is mentem nyugdíjba.
– Elég nagy léptekkel haladt az időben, menjünk vissza először a Rákosi rendszerbe, érték ebben a korban hátrányok?
– Meglehetősen sok. Azt tudni kell, hogy 1939-től én cserkész voltam, a 3. cserkésztörvény pedig azt mondja: A cserkész, ahol tud, segít! Nem is gondoltam, hogy ez később az életemet menti meg, elmondom, hogyan. A házunkban lakott egy tolókocsis néni, akinek a széntüzelőjét én hordtam fel a pincéből, hogy tudjon fűteni. Egyszer még 1951-ben a munkahelyemen megjelent két bőrkabátos, sárga cipős ember – én rögtön láttam, hogy ezek ávósok – hogy menjek be a pártközpontba, egy előadást meghallgatni. Átöltöztem, lekísértek, egy Pobeda állt a ház előtt, betuszkoltak, irány az Andrássy út 60. az ÁVH központja. Itt levittek a pincébe, öt napig nem történt semmi, de a vízcsövön, rabokként morzéztunk, hogy ki, mit mondott a kihallgatáson.
Végül egy „őrnagy elvtárs” hallgatott ki – két fogdmeg állt mögöttem – azt akarta tudni, hogy hol vannak nálam a fegyverek. Nem mondtam semmit, így elvittek haza, és házkutatást tartottak nálam. Nem találtak fegyvert a lakásban, csak olyan fasiszta folyóiratokat, mint a Leventeújság. Nem baj mondták, menjünk le a pincébe, keressünk tovább ott is. Én azonban nem a saját pincénket mutattam meg, hanem a néniét, amihez szintén volt kulcsom. Lejött velünk a házmester is, mint hatósági tanú, de becsületére legyen szólva, nem szólt, hogy Amit mutatok, az nem a mi pincénk. Az ávósok feltúrtak mindent, egyszer csak a magukkal hozott fémkereső bejelzett, boldogok voltak, hogy megvan, amit kerestek, nekem pedig kárörvendve mondták: Meglátod, ebből nyakkendő lesz! Így hívták maguk között az akasztásos halálos ítéletet. Széthányták a szénkupacot, de mint az várható volt, az alján csak egy régen ott felejtett szeneslapátot találtak. De persze ott nem is találhattak volna fegyvert, mert azok – egy géppisztoly és egy láda kézigránát – a saját pincénkben voltak. Volt viszont sajnos két olyan barátom is, akiknél a házkutatásnál megtalálták az eldugott fegyvereket, őket fel is akasztották emiatt, valószínű velem is ez történt volna. A vád ellenünk az volt: A népi demokrácia megdöntésére irányuló csoportos fegyveres szervezkedés. Így akiknél fegyvert találtak azokat felakasztották. A vizsgálati fogságom 28 napig tartott, akiknek nem volt ítéletük –ilyen voltam én is – azok Kistarcsára kerültek. Mivel nekem volt számukra használható szakmám, ott az ávósok Csepel tehergépkocsiijait javítgattam.
Kistarcsán püspököket, tábornokokat, papokat, vezérigazgatókat tartottak fogva, olyanokat, akiket osztályidegennek minősített a Rákosi rendszer, őket a földeken dolgoztatták. Szóval valóban intellektuális társaságba kerültem, míg az engem kihallgató őrnagy iskolázottságára jellemző, hogy a pisztoly szót sem tudta helyesen leírni, mind a mai napig megvan a jegyzőkönyv, amiben „pisztoj” után kutatnak nálam. Nem tudtak semmit rám bizonyítani, de ez nem zavarta őket, minden ítélet nélkül ültem tehát ott éveket, míg egyszer csak Sztálin halála után jött egy amnesztiarendelet, s azzal mindenkit hazaengedtek.
– Érdekes módon néhány évvel a szabadulása után – még a forradalom előtt – már a HM kötelékében foglalkoztatták, oda hogyan jutott?
– A sport révén, ugyanis gyorsasági motorcsónak – „papucsnak” hívják – versenyző, élsportoló voltam. Kilencvenhat díjat nyertem, kilencszeres magyar bajnok voltam, több mint százszor álltam rajthoz külföldön, abból 75 alkalommal a dobogón, 11 alkalommal pedig a nemzetközi mezőnyben is győztesként végeztem. A Magyar Népköztársaság Érdemes sportolója lettem, sebességi világcsúcs felállítása is fűződik a nevemhez. A világcsúcsot a Soroksári-Dunán, nemzetközi zsűri előtt célfotóval mérve értem el, a világcsúcsom 103.4 km/óra volt. Így mint sportoló, 1955-ben bekerültem Honvédelmi Minisztériumba – a páncélos csapatok parancsnokságára – anyagátvevő technikusnak. Ez egy sportállás volt, munkaidő és egyéb kedvezményekkel járt, ekkor elmondhattam, hogy jól megy a sorom.
– Nemsokára azonban eljött 1956 ősze. Hol érte a forradalom kitörésének a híre?
– Éppen Diósgyőrben voltam anyagátvételen a honvédség részére, mikor hallottam, hogy Pesten forradalom van, azonnal jöttem fel én is a szolgálati Skodámmal a fővárosba. Zajlottak a tüntetések, később mindenki nemzetőr lett, karszalaggal, géppisztollyal, én is beálltam a felkelők közé. Mikor bejöttek az oroszok, én a Széna téren egy darus kocsival segítettem barikádot építeni villamoskocsikból. Harcokban nem vettem részt, csak az általam szerzett harckocsival vontattuk el a kilőtt harckocsikat Budára, a Petőfi laktanya riadóterületére.
– Mi történt a forradalom leverése után?
– A forradalom leverése után megszűnt az állásomban a státuszom, mivel én mindvégig civil maradtam – bár a beosztásom alezredesinek felelt meg – engem is elküldtek.
A számonkérés tekintetében nekem ismét szerencsém volt, mert sok forradalmárt úgy azonosítottak, hogy – mivel ők pózoltak a fegyvereikkel a nyugati fotóriporterek előtt – összeszedte a rendszer a megjelent nyugati lapokat, a képeken látható embereket begyűjtötték. Én is rajta voltam egy fotón, de csak úgy, hogy a Blaha Lujza téren egy csákánnyal darabolom fel a ledöntött és odahúzott Sztálin szobrot. Mikor aztán mindenkit elszámoltattak a tiszti igazoló bizottságok, én azt mondtam darus kocsival rendeztem a ledöntött villamosokat a Mártírok (ma Margit körút) útján. A bizottságban volt egy pufajkás őrnagy, aki nekem sporttársam volt a motorcsónak versenyzésben és előzőleg az ávónál is szolgált, mint D tiszt. Amikor kitört a forradalom, ennek az embernek én odaadtam a csónakházi kabinomat, ő ott megbújt, én pedig vittem neki ennivalót. Így a vizsgálat alatt igazolt engem, azt mondta: Sebes elvtárs a mi emberünk, én tűzbe teszem a kezemet érte! Érthető, hogy így könnyen megúsztam a dolgot.
– Soha nem gondolt arra, hogy disszidál, vagyis végleg kint marad nyugaton?
– Én 1948-tól 11 évig versenyeztem, számtalanszor jártam külföldön, állandó barna sportútlevelem volt, tehát lett volna erre lehetőségem. De mivel édesanyám egyedül maradt volna, meg sem fordult a fejemben, hogy kint maradjak.
A papucsos motorcsónak versenyzés mellett életemet végigkísérte a cserkészmozgalomban való részvétel is. 1939-ben léptem be a cserkészek közé, de 1944-ben a Szálasi kormány betiltotta a cserkészetet, tekintve, hogy az egy angol kezdeményezés volt. A háború után újraéledt, de néhány év után – 1948-ban – a Rákosi kormány ismét betiltotta, bevezette helyette az úttörőmozgalmat. Ekkortól un. katakombacserkészek lettünk, kirándulni eljártunk, de ilyenkor a zsebben vittük magunkkal a nyakkendőnket, s csak mikor egyedül lettünk, akkor kötöttük fel. Azonban az Ávó beépített egy ügynököt közénk, lebuktunk, eljárás indult ellenünk. A rendszerváltás után ismét megalakult a Cserkész Szövetség, s mind a mai napig működik, én is 20 éve vagyok a tisztje.
Egyébként soha egyik pártnak sem voltam tagja, bár a Kádár korszakban sokszor kapacitáltak, hogy lépjek be a szocialista pártba. De olyan próbálkozási kísérlet is volt velem szemben még Kistarcsán, hogy hívattak, jöjjön a 3899.-es – mert csak számunk volt, nem szólítottak minket a nevünkön – a parancsnoki épületbe. Ott két rendőr fogadott, az elvtársak bemutatkoztak, elmondták, hogy a Belügyminisztériumból jöttek, s csak pár kérdésük lenne hozzám. Tudják – mondta az egyik, hogy én tanult ember vagyok, technikus, neki csak négy elemije van, előtte kanász volt, de most rendőrtisztként szolgálja a népet. Azt mondták okosan kellene beszélnünk – közben megkínáltak cigarettával, hozattak nekem kávét – ha válaszolok a kérdéseikre, utána rögtön mehetek is már haza, a mennyasszonyomhoz. Azonban én nem adtam válaszokat, így ők elmentek, én pedig folytattam a rabéletet Kistarcsán egészen az amnesztiáig.
A lebukásunk és fogságban tartásom kapcsán megemlítem, hogy a rendszerváltás után én is kikértem az anyagomat, a Történeti Hivataltól, ekkor kétszáz oldal rám vonatkozó anyagot – köztük nyomozati jegyzőkönyveket – kaptam meg tőlük. Ezekből az is kiderült, hogy engem a szervek egészen 1984-ig megfigyelés alatt tartottak. Amikor megnyílt a Terror Háza, természetesen én is visszamentem oda, ahol egykor le voltam csukva, még azt a helyet is be tudtam azonosítani, ahol akkor raboskodtam.
Leventeként állt helyt Budapest ostromakor – interjú Sebes Emillel (1. rész)
(Magyar Jelen nyomán Szent Korona Rádió)