„Egyedül az ember képes beleérezni magát mások helyzetébe és egyedül az ember képes áldozatra és könyörületre” – írja Frithjof Schuon A vallások transzcendens egysége című művében. A híres tradicionális író többek között az emberi érzések összességéről és eredőjéről beszél, kitérve mi is a különbség az intellektus és az intelligencia között.
Kérjük, támogasd adód 1%-ával a HVIM-et!
A szervezet valós, kézzelfogható eredményeiről itt olvashatsz.
Felajánlásodat az Azonosságtudat Alapítványnak küldd el!
Adószám: 18218082-1-07
A vallások transzcendens egységének evidenciája nemcsak az igazság egyetlenségéből, hanem az emberi nem egyetlenségéből is származik. Az emberi teremtmény létének elégséges oka gondolkozási képessége; nemcsak az, hogy bármit el tud gondolni, hanem hogy arról tud gondolkozni, ami lényeges, és végül is arról, ami egyedül lényeges. Az ember az egyetlen olyan létező a földön, aki képes előre látni a halált, és túlélésre vágyni, az egyetlen lény, aki tudni akarja – és képes tudni – a világ, a lélek, a lét miértjét. Senki sem tagadhatja, hogy az ember alaptermészetéhez tartozik, hogy feltegye magának e kérdéseket, és ennek következtében joga van a válaszokhoz is; továbbá, hogy pontosan e jog folytán meg is szerzi a válaszokat, a külön-külön saját törvényei szerint s megfelelő körülmények keretében működő kinyilatkoztatás vagy intellekció révén.
Az ember néha mentegetőzni szeretne azért, hogy látszólag nyitott kapukat dönget, ha nem olyan világban élnénk, ahol a kapuk, amelyek rendesen nyitva szoktak lenni, most szándékosan és egyre szorosabban zárva vannak, azon pszichológiai és szubjektivista – sőt „biologicista” – relativizmus hatásának következtében, amely nem átallja még mindig „filozófiának” nevezni magát. Valójában olyan korban élünk, amelyben az intelligencia alapjaiban és módszeresen aknázódik alá, és amelyben ezért egyre többet kell értelmi természetű dolgokkal foglalkozni, ha másért nem „vigasz” gyanánt, vagy hogy különböző célokból kifolyólag bizonyos érveket hozzunk fel.
Amikor ezt mondjuk, a Korán egyik szakaszára utalunk, amelyben Ábrahám arra kéri Istent, mutassa meg neki, hogyan támasztja fel a halottakat. Isten ezzel a kérdéssel válaszol: „Még mindig nem hiszel?” Ábrahám azt válaszolja: „Valójában hiszek, csak azért kérem ezt, hogy a szívem megbéküljön”. Ebben az. értelemben engedhető meg nézetünk szerint az, hogy olyan igazságokkal foglalkozzunk, amelyek önmagukban meglehetősen nyilvánvalóak, arról nem is beszélve, hogy többnyire a legismertebb igazságok azok, amelyeket a leginkább félreértenek.
Az ember megkülönböztető jegye az intelligencia, amely totális, ennélfogva objektív és az abszolútot is felfogni képes; ha ennek a képességnek a meglétéről beszélünk, akkor ezzel együtt azt is mondjuk, hogy objektív vagy totális. Az objektivitásnak, ami az emberi intelligenciát az állatitól megkülönbözteti, nem lenne elégséges oka az abszolút vagy a végtelen felfogására való képesség híján vagy a tökéletesség érzéke nélkül. Azt mondják, az ember eszes állat, ami abban az értelemben igaz, hogy az ész az ember megkülönböztető jegye; ám az ész nem létezhetne az intellektus mint szupraracionális intelligencia nélkül, amelynek az ész a meghosszabbodása az észleleti jelenségek világának irányába. Hasonlóképpen a nyelv az ember megkülönböztető jegye abban az értelemben, hogy bizonyítja az ész, és a fortiori az intellektus létét. A nyelv, ahogy az ész is, az intellektus bizonyitéka, mivel mindkettő alapvető motivációja megismerni a transzcendens valóságokat valamint végcéljainkat.
Az intelligencia mint olyan még az akaratban és az érzelemben hosszabbodik meg: amennyiben az intelligencia objektív, az akarat és az érzelem is objektív lesz. Az embert a szabad akarat és a nemes érzelem azért különbözteti meg az állatoktól, mert a totális intelligencia különbözteti meg őt azoktól; az intelligencia totalitása hozza létre kiterjesztéssel a szabad akaratot és az érzelemvilág vagy a jellem nemességét. Egyedül az ember képes tehát az ösztöneivel vagy közvetlen önérdekével ellentéteset akarni; egyedül az ember képes mások helyébe képzelni magát és együttérezni másokkal vagy beleérezni magát mások helyzetébe; és egyedül az, ember képes áldozatra és könyörületre.
Az akarat megvalósulásra való, ám megvalósulását az intelligencia determinálja; az érzelem – már ami benső és pozitív természetét illeti – szeretetre való, ám szeretetét szintén az intelligencia determinálja, legyen ez racionális vagy intellektuális, máskülönben vak lenne. Az ember intelligencia, tehát objektivitás, és ez az objektív intelligencia határozza meg mindazt, hogy mi az ember és hogy mit tesz az ember.
Logikus, hogy azok, akik kizárólag a kinyilatkoztatásra támaszkodnak, az intellekcióra pedig nem, hajlamosak rossz színben feltüntetni az intelligenciát, és innen ered az „intellektuális gőg” fogalma. Amikor „kizárólag” „önös” intelligenciánkról van szó, jogosan szólnak, akkor viszont nem, amikor a végső soron isteni intellektus által inspirált intelligencia maga a kérdés. A filozófusok bűne ugyanis nem az, hogy az intelligenciára mint olyanra támaszkodnak, hanem az, hogy a saját önös, természetfeletti gyökereitől elvágott intelligenciájukra.
Két dolgot kell megérteni: először is, hogy az intelligencia nem tartozik hozzánk, és ami hozzánk tartozik, az nem az intelligencia a maga teljességében; másodszor, hogy az intelligencia, amennyiben hozzánk tartozik, nem elégséges önmagának, hanem szüksége van a lelki nemességre, a pietasra és a virtusta, ha felül akar kerekedni saját emberi partikularitásán és újra egyesülni akar az intelligenciával mint olyannal. Az erény nélkül való intelligenciából ugyanis hiányzik a jóhiszeműség minősége, és ennek hiánya szükségszerűen korlátozza távlatait. Az embernek azzá kell lennie, amivé válni akar, más szóval az embernek morálisan – azt is mondhatnánk „esztétikailag” – anticipálnia kell a transzcendens rendet, amit tudni akar, mivel Isten minden tekintetben tökéletes. A morális feddhetetlenség – és itt benső moralitásól van szó – egyáltalán nem garantálja a metafizikai tudást; ám egyik feltétele az intelligencia megfelelő doktrinális adatok bázisán való integrális működésének.
Azt lehet mondani, hogy az intellektuális gőg – vagy pontosabban az intellektualista gőg – ki van zárva először is az intelligenciából mint olyanból, másodszor az erény által áthatott intelligenciából is, mivel az erény ugyanúgy magában foglalja kicsinységünk érzését, mint a szakrálisét. Azt is mondhatnánk, hogy ha van fogalmi vagy doktrinális intelligencia, akkor van exisztenciális vagy morális is: nemcsak gondolkozásunkban kell intelligenseknek lennünk, hanem létünkben is, mivel ez is alapvető az isteni valósággal való egyenértékűvé váláshoz.
Az intelligencia vagy individuális, vagy univerzális; vagy ész, vagy intellektus; ha individuális, akkor inspirációját univerzális gyökerében kell megtalálnia úgy, hogy megpróbál a materiális tények szférája mögé hatolni. Egy másik szempontból, mint említettük, vagy fogalmi, vagy exisztenciális, és ebben az esetben is ki kell terjeszkednie: morális kiegészítőjével kell összekapcsolódnia, annak érdekében, hogy teljesen összhangban legyen azzal, amit fel akar fogni. A jóakarat és a szépség szeretete szükségszerű velejárói az igazság tudásának, visszahatásuk pedig felmérhetetlen.
Az intelligencia principiálisan tévedhetetlen; ám ez Isten által van így és nem általunk. Isten által: transzcendens gyökere által, amely nélkül töredékes; valamint akarati és érzelmi módozatain keresztül, amelyek nélkül mindent egybevetve arra van ítélve, hogy ne legyen több, mint agytorna. Megfordítva és a fortiori sem az akarat, sem az érzelem nem válhat el az intelligenciától, amely megvilágítja ezeket és determinálja alkalmazásukat és műveleteiket.
Folyatjuk!
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
/Részlet Frithjof Schuon: A vallások transzcendens egysége c. művének; Embernek lenni annyi, mint tudni c. fejezetéből; 181-184. oldal/
(Szent Korona Rádió)