René Guénon, A szent tudomány szimbólumai című műve első részletének folytatásában a modern kereszténység hanyatlásának gondolatával foglalkozik, miszerint mára már a legtöbb hívő számára a vallás csupán egy szentimentális alapokon nyugvó pótcselekvést jelent és legtöbbük mennyire eltávolodott a vallás valódi küldetésétől.
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
De térjünk rá a lényegesebb dolgokra: a doktrinális tanítás meggyengüléséröl akarunk beszelni, amelyet csaknem teljesen homályos, szentimentális es morális szempontok helyettesítenek. Ez talán némelyeknek jobban tetszhet, ugyanakkor csak eltávolíthatja és elriaszthatja az intellektuális rendű törekvésekkel rendelkezőket – mindennek ellenére korunkban még léteznek ilyenek. Ezt az bizonyítja, hogy némelyek, többen még, mint hinnék, sajnáljak e doktrinális hanyatlást; és a látszat ellenére kedvező jelet látunk abban – és ez több szempontból is úgy tűnik -, hogy többet értenek ma ebből a hanyatlásból, mint néhány évvel ezelőtt. Bizonyára tévednek, amikor azt állítják – ahogy gyakran hallottuk -, hogy a tiszta doktrinális megfogalmazást senki sem értené meg. Először is, miért kell mindig a legalacsonyabb színvonalhoz tartani magunkat azzal az ürüggyel, hogy ahhoz tartoznak a legtöbben, mintha a mennyiséget inkább tekintetbe kellene venni, mint a minőséget? Ez nem a demokratikus szellem következménye, amely a modern mentalitásra jellemző aspektusok egyike? Másrészt higgyük el, hogy valóban oly sok ember lenne képtelen megérteni a doktrinális tanitást, ha hozzászoktatnák őket? Nem éppen azt kellene gondolnunk, hogy akik nem mindent értenének meg, mégis bizonyos hasznot húzhatnának a doktrinális tanításból – talán nagyobbat, mint amit feltételeznek?
De kétségkívül az a fajta bizalmatlanság a legsúlyosabb akadály, amit általában az emberek tanúsítanak – nagyon sok katolikus, de még egyházi körökben is – az intellektualitással szemben. Legsúlyosabbat mondunk, mivel ez a meg nem értés jele még azoknál is, akikre a tanítás feladata hárul. A modern szellem oly mértékben megérintette őket, hogy már nem tudják -éppúgy, mint a filozófusok, akikre az imént céloztunk -, mi is az igazi intellektualizmus, néha olyannyira összekeverik az intellektualizmust a racionalizmussal, hogy így akaratlanul is az ellenség kezére játszanak. Pontosan azt gondoljuk, hogy mindenekelőtt a legfontosabb, hogy ez az igazi intellektualitás – és vele a doktrína és a tradició értelme – helyreállion. Itt az idő megmutatni, hogy a vallás más, mint szentimentális áhítat ügye, más, mint morális útmutatás vagy szenvedéstől elgyengült lelkeknek szánt vigasztalás, és azt a „szilárd eledelt” találhatjuk meg benne, amelyről Szent Pál a Zsidóknak írt levelében beszél.
Tudjuk jól, hogy ennek megvan a nehézsége, mert olyan meggyökeresedett szokásokkal megy szembe, amelyektől az ember nehezen függetleníti magát. De nem megújításról van szó, szó sincs róla, hanem ellenkezőleg, arról, hogy térjünk vissza a tradícióhoz, amelytől eltávolodtunk, hogy újra megtaláljuk, amit hagytunk elveszni. Nem érné ez meg jobban, mint a legjogosulatlanabb engedményeket tenni a modern szellemnek, melyek például annyi apologetikai tanulmányban előfordulnak, ahol igyekeznek a dogmát összhangba hozni mindazzal, ami hipotetikusabb, és kevésbé megalapozott a jelenlegi tudományban, akkor is, ha minden kérdésessé fog válni, amikor ezeket az állítólagos tudományos teóriákat esetleg másokkal helyettesítik? Mégis nagyon könnyű lenne megmutatni, hogy a vallás és a tudomány valójában nem kerülhetne konfliktusba, abból az egyszer okból, hogy nem ugyanahhoz a területhez tartoznak. Hogy nem látják a veszélyt, amikor a legváltozékonyabban és a legbizonytalanabban keresnek támpontot az örök es mozdíthatatlan igazságokra vonatkozó doktrína számára? Es mit gondoljunk bizonyos katolikus teológusokról, akiket olyannyira megérintett a „tudományos” szellem, hogy kötelességüknek érzik kisebb vagy nagyobb mértékben tekintetbe venni a szövegkritika és a modern exegézis eredményeit, amikor nagyon könnyű lenne megmutatni – egy meglehetősen biztos doktrinális alap meglétének feltételével – azok értelmetlenségét? Hogy nem veszik észre, hogy az úgynevezett „vallástudomány”, úgy, ahogy azt az egyetemi körökben tanítják, valójában sohasem volt más, mint a vallás ellen irányított hadigép – még általánosabban: minden ellen, amely még a tradicionális szellemből fennmaradt, és melyet természetesen azok akarnak lerombolni, akik a modern világot a katasztrófához vezető útra terelik?
Sokat kellene minderről beszélni, de csak azon pontok némelyikét akartuk nagyon röviden jelezni, amelyeknél sürgős reformra lenne szükség. És hogy egy minket különösen érdeklő kérdéssel fejezzük be: miért találunk annyi, többé-kevésbé bevallott ellenségeskedést a szimbolizmussal szemben? Bizonyara azért, mert a modern mentalitás számára teljesen idegenné vált kifejezésmódot képvisel, és mert az ember hajlamos gyanakvással tekinteni mindarra, amit nem ért. A szimbolizmus a metafizikai, vallási és felsőbbrendű igazságok – vagyis mindaz, amit a modern szellem elutasít vagy hanyagol – tanításához legjobban megfelelő eszköz, és teljesen ellentétes a racionalizmussal; minden ellensége, némelyek anélkül, hogy tudnának róla, igazi racionalistaként viselkedik. Úgy gondoljuk, hogy ha a szimbolizmus ma meg nem értett, ez egy okkal több, hogy nagy hangsúlyt fektessünk rá, és oly maradéktalanul mutassuk be a tradicionális szimbólumok valódi jelentését, amennyire csak lehetséges, visszaadva teljes intellektuális jelentőségüket, ahelyett, hogy szentimentális buzdítás témáját képeznénk belőlük, mellyel kapcsolatban ráadásul a szimbolizmus használata kifejezetten fölösleges dolog.
A modern mentalitásnak ez a reformja mindazzal együtt, amit maga után von – az igazi intellektualitás és a doktrinális tradíció helyreállítása, amelyek számunkra nem különülnek el egymástól -, kétségkívül igen nagy feladat; de ez ok arra, hogy ne vállalkozzunk rá? Ellenkezőleg, úgy gondoljuk, hogy egy ilyen feladat a legmagasabb és legfontosabb célok egyikének minősül, amit egy olyan társadalom tevékenységének javasolhatunk, mint a Szent Szív szellemi kisugárzásának társadalma, annál is inkább, mert az ilyen értelemben végrehajtott erőfeszítések szükségképpen a megtestesült Ige Szíve, a spirituális Nap, a világ centruma felé fognak irányulni, „amelyben a tudomány és a bölcsesség minden kincse rejtőzik” , nem a kortársaink által egyedül ismert hiábavaló tudományé, hanem az igazi szent tudományé, amely a megfelelőképpen tanulmányozói előtt nem sejtett és valóban határtalan horizontokat nyit meg.
/Részlet René Guénon: A szent tudomány szimbólumai c. művének; A modern mentalitás reformja c. fejezetéből; 16-19. oldal/