Ferihegyen egyre nőtt a feszültség, több mint negyven újságíró és fotós akcióra éhesen és ugrásra készen várta a gép érkezését. 2000. augusztus 11-én, a lenyugvó nap alatt az idegek pattanásig feszültek, amikor az Oroszországból érkező gép landolásra készült. A repülőgépen egy idős férfi utazott, aki rövid időre világsztárrá változott. Toma András 53 évet töltött elfeledve messzi orosz földön egy elmegyógyintézetben, és az utolsó magyar hadifogolyként térhetett haza.
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
„Mikor kapom vissza a lábamat?” A krónikások szerint ezt kérdezte Toma kísérőjétől, amikor az közölte vele, hogy a gépe megérkezett Budapestre. Az aggastyánt azonban a hőn áhított művégtag helyett a sajtó munkatársai várták a reptéren, ahol pillanatok alatt elszabadult a pokol.
A fotósok és az operatőrök egymást taposva gyülekeztek a kerekesszékbe ültetett Toma András köré, hogy minél jobb képeket készíthessenek az utolsó magyar hadifogolyról. Toma hazaérkezése nemzetközi érdeklődést váltott ki, ami nem csoda, hiszen több mint öt évtizeden keresztül senki nem tudott róla, rokonai szentül hitték, hogy a férfit elnyelte a második világháború pokla.
Toma Andrást 1944-ben, 19 évesen sorozták be. Az I. magyar hadsereg katonájaként valahol Auschwitz és Krakkó környékén esett fogságba 1945 januárjában. A fiatalembert ezután a Leningrád közelében fekvő bokszitogorszki hadifogolytáborba szállították, majd innen 1945 tavaszán az 1500 km-re keletre fekvő Bisztrjagba. Az utazás testileg és lelkileg is meggyötörhette a fiatal katonát, a vagonokba összezsúfolt hadifoglyok fele ugyanis életét vesztette az út alatt.
A megtépázott idegzetű harcos végül 1947 januárjában a Moszkvától több mint 800 kilométerre fekvő kotyelnyicsi elmegyógyintézetbe került, ahol 53 évet töltött. Miután Toma átlépte a pszichiátriai intézet kapuját, a szovjet gyakorlat szerint törölték a hadifoglyok listájáról, így eltűnt a magyar hatóságok szeme elől, és a világháborút követő enyhüléssel sem térhetett haza a hadifogságból.
Toma ötven év alatt nem nagyon foglalkozott a nyelvtanulással: csak magyarul kommunikált, oroszul egyetlen szót, az igent (da) tanulta meg. Talán ott is halt volna meg, elfeledve a távoli orosz földön, ha egy szlovák orvos a háború után több mint ötven évvel fel nem figyel a fura, csak magyar nyelven beszélő Tomára, akit a pszichiátrián hibásan Tamás Andrásként vettek nyilvántartásba.
A különös figurára azután az orosz, majd a magyar sajtó, és a magyar hatóságok is felfigyeltek. Magyarországról Dr. Veér András ideg- és elmegyógyász orvost küldték a helyszínre, aki hivatalosan megállapította, hogy Toma minden kétséget kizárólag magyar. A hazaszállításra ezután kerülhetett sor.
A fél évszázadra eltűnt ember hazatérése után az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet lakója lett, ahol elindították múltjának teljes feltárását. Az idős férfival Erdős László alezredes tartotta a kapcsolatot, aki elmondta, hogy Toma sokat beszélt a szeszről, ám amikor vodkát vagy whiskyt kínáltak neki, akkor magyar szeszt kért. Fura módon a szatmári szilvát is elutasította, mondván, hogy az nem magyar. A pszichiátrián megállapították, hogy elmebaja gyógyszerekkel kezelhető és megkapta az új műlábát is, amely 1,5 kilóval könnyebb volt a régi orosznál.
A kutatók kiderítették azt is, hogy az idős férfi a Nyíregyháza melletti Sulyánbokor nevű településen élt, mielőtt a frontra került. Az idős férfit ezután szülőfalujába vitték, ahol féltestvérei, húga és öccse, Toma Anna és János édesapjukat vélték felfedezni a régóta eltűnt bátyban. Ezután az iskola következett, ahol a még életben lévő osztálytársakkal találkozhatott a fronton eltűnt katona. A Toma család dokumentumokat is felmutatott, miszerint Toma András elméje már a fronton megbomlott. A rokoni szálakat végül a DNS-vizsgálatok igazolták.
Toma Andrást a több évtizedes helytállásáért a honvédelmi miniszter tartalékos főtörzsőrmesterré léptette elő, és elmaradt illetményét is kifizették neki, ami végül több millió forintra rúgott, mivel szolgálatát a pszichiátriai intézetben eltöltött időszakban is folyamatosnak tekintették. Az idős urat egyébként haláláig, 2004 márciusáig testvére, Anna ápolta.
(a mult-kor.hu nyomán Szent Korona Rádió)