Hirosima és Nagaszaki. Az egymástól 420 kilométerre lévő két japán város neve elválaszthatatlanul összeforrt egymással 1945 augusztusában. Ezen városok azzal írták be nevüket a történelemkönyvekbe, hogy a világ legnagyobb pusztításának lehettek áldozatai, kizárólag az Egyesült Államok erőfitogtatásának köszönhetően. 1945 augusztus 9. Nagaszaki pusztulásának az évfordulója.
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
Az, hogy ez a két város szenvedte el a történelem legpusztítóbb támadását, sokszoros véletlenen múlt. A második világháborús amerikai dokumentációból az derült ki, hogy tizenhárom japán város szerepelt a legelső, kezdetleges listán egy atomtámadás lehetséges célpontjaként. Amikor Európában, május kilencedikén már véget ért a háború, a japánok még mindig küzdöttek. A megadás szélén voltak már, de még harcoltak. Az Egyesült Államok egy nappal később, tizedikén szűkítette a listát, és már csak négy várost jelölt meg az elpusztításra esélyes célpontok közt: Hirosimát, Kiotót, Jokohamát és Niigatát.
Kioto napokkal később már kiesett a sorból. Annak köszönheti a megmenekülését, hogy Henry L. Stimson külügyminiszter ott töltötte a nászútját, és lenyűgözte a város építészete, pagodái, nem hagyta, hogy példát statuáljanak rajta. Május végére a folyamatosan alakuló amerikai tervekben elsősorban Hirosima, másodsorban Kokura (négy másik településsel egyesülve ma már Kitakjúsú) maradt.
Az iparáról ismert Hirosimát augusztus hatodikán támadták meg, a Genbaku Dómot (ez volt a város kereskedelmi központja) leszámítva a város teljesen elpusztult. Ez az épület mágnesként vonzza a tekintetet, hiszen túlélt egy atomtámadást – erről még az Indexen írtam. A túlélésének magyarázata: olyan közel volt az epicentrumhoz, hogy a bomba az erejét nem tudta kifejteni, ahogy a hurrikánok közepén sincs erős szél.
Az első támadás után az amerikai repülőkből milliószámra szórták a röplapokat a lakosságnak, hogy jön még egy bomba, a lakosság próbáljon meg biztonságos helyre húzódni. A Hirosimát övező városokban azt is elmondták azok, akik a robbanás közelében voltak, hogyan lehet védekezni a tűz és a légnyomás ellen, ha mégis bekövetkezne egy támadás.
Augusztus kilencedikén tehát az eredeti célpont Kokura volt. A városban azonban leleményes óvintézkedéseket hoztak, gumikat égettek, ennek a gomolygó fekete füstje lehetetlenné tette, hogy a magasból pontosan be lehessen mérni a város kiterjedését. Ráadásul az idő felhős is volt – a nyári időszakban szinte mindennap kell esővel számolni –, így a Bockscar nevet viselő B–29-es repülőgép pilótája az A tervet elvetette. A város felett megfordult, és Nagaszaki felé vette az irányt, ami még közelebb is volt az amerikaiak támaszpontjához.
A város pechje: kevéssel 11 óra előtt az idő kitisztult, a felhők elvonultak, a párás időt perzselő napsütés váltotta fel. 11:02-kor pedig a Fat Mannek keresztelt plutóniumbomba pillanatok alatt felégette a várost. 74 ezren haltak meg, 75 ezer volt a sérültek száma, 120 ezren veszítették el az otthonukat. Megsemmisült a város hadiipara (a Mitsubishi fegyvergyár) is, ami miatt egyáltalán szóba jöhetett, hogy támadás érheti az akkor 200 ezer lakosú, dinamikusan fejlődő Nagaszakit.
Nagaszaki kereskedőváros volt Japán déli partjainál, a portugálok már 1543-ban kapcsolatot létesítettek a várossal. 1549-ben érkezett a Kjúsú szigetére Szent Ferenc Xavér jezsuita szerzetes, aki a kereszténység hírnöke volt, és akinek a tanítványai terjesztették a tanokat. (A kereszténység azért nem tudott elterjedni az országban, mert szigorúan üldözték.)
Ennyit nagyjából ki lehet deríteni a történelemkönyvekből. De hogy néz ki most a város?
Két villamosvonal is elhalad az Atomic Bomb Museum és a Hypocenter Park mellett. A japán villamosok európai szemmel furcsán működnek, hátul szállunk fel, elöl pedig le, és elöl kell kifizetni a jegyet is, a sofőr melletti automatába kell bedobálni az apópénzt.
Nagaszaki idilli elhelyezkedésű város, a magasabban fekvő részekről ellátni a tengerpartig. A belépő 200 jen, Hirosimában is annyi volt két éve, nem változtattak rajta.
Ha az ember azt gondolná, hogy a hirosimai sokk után Nagaszakiban nem érheti meglepetés, azonnal csalódnia kell. Három perc után azt veszi észre magán az ember, hogy alig tudja levenni a szemét a Mitsubishi-gyár meghajlott acélszerkezetéről, amit teljes életnagyságban állítottak ki a bejárattal szemközt. Egy másik teremben meg lehetett érinteni, milyen a sima és a megégett acél tapintása közti különbség. Az Urakami katedrálist teljesen nem pusztította el a robbanás, azt is reprodukálták, de az mégsem annyira sokkoló, mint a korabeli, üveg alatt őrzött rózsafüzérek, amiket azok viseltek, akik éppen a templomban voltak azon a végzetes csütörtökön, és gyóntak, amikor a halálos csapás megérkezett.
Ezt még könnyű is feldolgozni ahhoz a fotóhoz képest, amit Európában valószínűleg már nem állítanának ki. Az elszenesedett holttesteket bemutató képek, az üszkös táj, egy sisak koponyamaradványokkal, a mentést ábrázoló fotók és a derékba tört fák mellett volt egy különösen megrázó: egy láthatóan megégett csecsemőt szoptat egy anya, akinek nyílt seb van az arcán.
Pár lépéssel később, ahogy halad előre a tárlat, kiállítják a bomba életnagyságú mását. Nyersen leírták róla, hogy 325 centi magas, 4,5 tonna, és 21 ezer tonna TNT-nek megfelelő robbanást váltott ki. Ebből nem könnyű felocsúdni, így az az installáció, amikor maketten, holografikus segítséggel bemutatták a város dombjait, a robbanás nagyságát és erejét, nagyon már meg sem rendített.
A visszaemlékezések annál inkább, pedig valamelyest erre is felkészültem, de nem lehetett elég edzettnek lenni. Csak két mondat.
“Adjátok vissza azt, ami a tegnapi villanás előtt volt”
– ötéves kisfiú könyörgött így nagyszüleinek, miután a szüleit elveszítette.
“Itt a világ vége, ez egy tűztenger”
– édesanya válaszolt az óvóhelyen gyerekének, hogy kint mégis mi történhetett. A légi veszélyt jelző szirénák egyébként egész délelőtt zúgtak, aztán elhallgattak, és akkor jött a csapás.
A múzeum magyar vonatkozása, hogy Szilárd Leót legalább három helyen említik benne. Az, hogy a fizikus magyar lenne, és hogy budapesti zsidó családból származott, amíg Berlin érintésével az Egyesült Államokban telepedett le, nem derült ki. Viszont őt emelték ki mint a legtekintélyesebb tudóst, aki Amerikában határozottan ellenezte a fegyver bevetését, de hiába tiltakozott, az aggályait figyelmen kívül hagyták. Pedig akkor még csak sejteni lehetett, hogy a bomba kegyetlen utóhatásai, mint a daganatos megbetegedések megszaporodása, évtizedeken át jellemzik majd a térséget. Az egyik híres japán orvos, aki sérülten segített a sebesültek ellátásában, és akiről külön megemlékeztek a kiállításon, 1951-ben rákban halt meg. Mindössze hat évvel élte túl az atombomba becsapódását. Hirosimában urán volt a bombában, Nagaszakiban plutónium, de a radioaktivitás káros hatásai közt nem volt különbség.
A múzeumban azt is megörökítették, hogy a hidegháború éveiben mennyi nukleáris kísérlet történt a világban, hátborzongató volt látni, hogy emelkedtek a számok szerte a földön: Szemipalatyinszk (szovjet terület), Nevada, Csendes-óceán, India stb.
A múzeumból kijövet pár száz méterre alakították ki az emlékparkot, ezen a nyomasztó helyszínen valahogy a 38 fokos hőség senkit sem érdekelt. És valószínűleg mindenki elképzeli magában, hogy 600 méterrel a földfelszín felett itt robbant fel a bomba, ők pedig ott állnak a történelemnek azon a helyszínén, amit az egész világ megismert, és amit évszázadok múltán sem fog elfelejteni.
A háborús bűn, ami miatt sose lett felelősségre vonva az Egyesült Államok
A hirosimai csoda: szinte sérülések nélkül élték túl az atombomba robbanását a jezsuiták
(Telex nyomán Szent Korona Rádió)