A Hegymászó, a büfögő pártpolitikusok, a kispolgár újságíró, a jómunkásember és a mekis pap

Elképesztően sötét hozzászólások, kommentárok és cikkek születnek Suhajda Szilárd “sikertelen” Everest-expedíciója kapcsán. A legtöbb értetlenség jól példázza, hogy milyen állati szinten élő, magukat csak biológiailag tételező, a magasrendűséget nélkülöző lények élnek közöttünk. Nekik csak a matéria számít, a hasuk és a spájz teletömése, az, hogy minél langyosabban, konfliktusok és kihívások nélkül tengessék kispolgári életüket. Gyűlölik és megvetik azt, aki ezen túlmutat, és életvitelével, tettével rávilágítana arra – ha képesek lennének tükörbe nézni –, hogy ők egyszerűen értéktelenek. Sokáig hezitáltam e gondolatok papírra vetésén, de az igazság kimondásának szükségessége feszít belülről. Hitványok törnek pálcát egy tiszta ember tiszta halála és szellemi megvalósítása felett. Így kötelességünk vállalni a konfliktust, mert virtuálisan meglincselik a Hegymászó holttestét és emlékezetét.

Kövesd Telegram csatornánkat

Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…

Suhajda Szilárd, a Hegymászó halála már csak azért sem volt hiábavaló, mert a nyomában keletkezett “vita” során markánsan megjelent a valós törésvonal: ez nem más, mint a magukat állati szinten, biológiai lényként átélők, azaz az antitradicionális, modern ember; illetve a testiségen túlmutató magasabb szellemi perspektívákat kereső, azaz a tradicionalitást hordozni képes ember közötti szakadék. A valódi törésvonal nem pártok, nem gazdasági kérdések, nem felszínes ideológiák között húzódik, hanem a Tradíció és antitradíció erői között. A fontos kérdés onnan ismerszik meg, hogy felülírja a mindennapok preferenciáit, az egyébként látványos törésvonalakat, és mélyebbre hatol, emberi minőségeket hoz felszínre. A Hegymászó halála pont ilyen. Életének végén, akaratán kívül kicsit politikus is lett: felbolygatta a közéletet, pedig ő csak mászott kitartóan a csúcs felé, mindentől és mindenkitől függetlenül…

Vizsgálódhatunk alulról, azaz proletár (“minek ment oda?”), vagy éppen kispolgári mentalitással (“cserben hagyta a gyerekeit”), és vizsgálódhatunk komolyabb perspektívákból is. Kritikánkat valódi szellemiséggel átitatva, mintegy felülről vezérelve tesszük meg, de végig szerénynek maradva. Ez pont az a terület, ahol az egyéni átélést senki esetében sem tudjuk megállapítani, ha sikerül a mászás, ha nem. A benső motivációk, a valódi szellemi megvalósítás terei természetüknél fogva rejtettek, és csak az egyén számára tárulnak fel. De minden esetben pozitívan kell hozzáállni azokhoz, akik emberfeletti teljesítményt próbálnak felmutatni!

Az extrém sportok vonatkozásában a halállal való szembenézés (a halál erőivel való konkrét találkozás) mindenképpen irányba állító, ezért felvethetjük, hogy egy átlagemberben is komoly, pozitív erőket tud ébreszteni, amitől több lesz, ami kiemeli a fogyasztói társadalomból. A  magashegyi hegymászásnál fennáll persze annak a lehetősége is, hogy egy oxigénszegény állapot éppen lezárja a tudatosságot, de az is ugyanúgy benne van, hogy lehetőségeket nyit meg számára. Ez a lényeg, “ezért ment oda”, nem azért, hogy majd lejőve a média sztárolja őt.

Suhajda életútját és gondolatait ismerve (olvassuk el!), minimum az kijelenthető, hogy érintett szellemi perspektívákat, tudta mit csinál és nem az adrenalinfüggőség vezette, mint ahogy állítja a kényelmes szerkesztőség melegében, vagy éppen légkondicionált hidegében Ungváry Zsolt újságíró. Azt állítja, hogy kigúnyoljuk a Napot és Holdat imádókat, de azért életekkel fizetünk a Himaláján. Mindenki magából indul ki. Én például nem gúnyolom ki a természeti erőket tisztelő népeket, és az ezekre épülő vallásokat (szimbólumokként megjelennek majdnem minden világvallásban).

Itt vannak a “kedvenc” pártpolitikusaink felböffenései is. Egyikük szerint cirkuszi mutatványozás ez a fajta kihívás, a másik követeli, hogy ezt ne engedjék meg senkinek. Értjük: ha ő nem mutat fel semmi emberfelettit, akkor más se tegye! Tiltsák be az emberi magasrendűséget! A szotyorik és árgyélánok életének legfontosabb “hegymászása” csak az, hogy másokat félretúrva, valamiféle pozíciót szerezzenek meg és növeljék a fizetésüket.

Suhajda teljesen tisztán, a minimális eszközökkel vágott neki az útnak, egyfajta aszketikus lemondással. Se az alaptáborba, se a többi táborba nem kísérték és cipelték felszereléseit serpák, nem vitte feljebb 5 métert sem helikopter, és igen, nem használt oxigénpalackot. Ő nem az a kínai “turista” típus, akit tucatnyi serpa segít, helikopter hozza-viszi, ameddig ez lehetséges, és annyi külső támasztékot használ fel, amennyit csak tud, ezáltal megvásárolva az élményt. Valaki gyűjti a támasztékokat életében, valaki tudatosan lemond ezekről, elrúgja magától ezeket, mert ő önmagában képes megállni. Valaki képes állva meghalni, valaki térden csúszva menekül pusztán a gondolattól is, hogy egyszer ő is meghal.

A Hegymászó számára teljesen érdektelen (volt), hogy erről ki, mit gondol, és annak tudatában is vállalta volna, ha a siker is érdektelen és értéktelen marad a világ szemében. A személyét tanulmányozva, információmorzsákat összeszedve egy szerény, gőgtől mentes törekvőről beszélhetünk. Az őt lehúzók viszont ennek az útnak a fordítottját járják be. Méltatlan is a Hegymászót ezekkel a senkikkel egy lapon említeni. Nem a magasságokat keresik, hanem a mélységből büfögnek föl. Aszketikus életmód helyett harácsolnak. A politikusok sírnak a milliós fizetéseik mellett, nekik még több kell! A lemondást hírből sem ismerik, mert “nekik jár”.

Ők büszkék arra, hogy – a Hegymászóval ellentétben – felnevelhetik a gyerekeiket. Csak éppen hitványságból szerzett javakból, és számtalan megalkuvást és árulást elkövetve maradnak “életben”. Valójában ők a halottak, a Hegymászó pedig él! Az ő hozzáállásuk egy gyermek számára még károsabb példa – bár fizikailag jelen van az apa –, mint az, amikor a gyermek egy hőst tisztelhet apja személyében: bár nem ismeri, mégis legendaként élhet a szívében.

A Hegymászó halála – ahogy egyébként számos olyan történés, ahol valahova állni kell –, nem volt hiábavaló: felszínre hozta azokat, akikkel én egy vendéglátóipari egységbe se mennék be, mert ha ott kirobbanna bármi konfliktus, ők biztosan elmenekülnének, és/vagy engem fognának le, “nem kell a balhé” felütéssel. Ez az embertípus az, akit ha besoroznak, elsőként dezertál cserben hagyva a bajtársait. Ez az embertípus az, aki értetlenül áll mindennemű hősiesség előtt. Számára értelmetlen mészárlás volt az 1945-ös Kitörés (de azért Mariupol védelmét elismeri). Számára minden racionalitás és csupán anyag. Emberi minőséget, a szellem magasrendűségét és az egyének szellemi törekvéseit lenézi, mert ezek számára idegenek, fel sem fogja, hogy miről beszélünk. Kispolgári és “tudományos” attitűdök mögé rejtőzködik, például “ki neveli fel a gyerekét?”, vagy “mi haszna volt ebből a világnak?” Ettől még szánalmasabb lesz.

Van az a típus, aki komolyan le meri írni, hogy Kovácskettőlajos villanyszerelőről bezzeg nem fognak megemlékezni, pedig ő a családjáért gürizett. Ez a társadalom olyan rossz, hogy itt csak a hírességek számítanak. Erre azt lehet mondani, hogy Kovácskettőlajosok számára is adott (volt) a lehetőség, hogy olyan utat válasszanak, amivel kivívják maguknak a szélesebb körű elismerést. Vagy miben csökkenti a Hegymászó érdemeit az, ha átlagjánosokra nem emlékszik meg senki? Implicite az is benne van ezen jómunkásemberezésben, hogy már előre tudja a jómunkásember, hogy őrá a kutya sem fog megemlékezni a családján kívül, mert nem tett le semmi olyat az asztalra. Természetesen senki sem vitatja el azt sem, ha valaki becsületesen dolgozik, de azért ne tegyünk egyenlőségjelet az élutak közé. Utoljára a Munkáspártnál láttam azt programként meghirdetve, hogy a “haszontalan” nemeseket, a kulákokat el kell zavarni, és a munkást kell megtenni életideálnak. Ha bárkinek sikerül kitörni a mókuskerékből, akkor ne legyen rá irigy senki azok közül, akik jelenleg a mókuskereket tapossák. Dolgozzon ő is azon, hogy kitörjön onnan, de ne a hírnévért, és azért az egyébként hamis figyelemért, amire helyes átélés esetén egy valódi törekvő sem vágyhat normális esetben.

És amikor azt hisszük, hogy túléltük a hitvány pártpolitikusok, a kispolgári újságírók és a munkásmozgalmi aktivisták agyrémeit, akkor jön TikTok “Zsolt atya”, aki szintén nem érti és nyavalyog. Nagyjából összefoglalja az előzőek alacsonyröptű érveit, megtoldva olyanokkal, hogy “miért, mi van fent? Van ott egy különleges meki, ahol csak jégből készült hamburgert lehet enni?”. Ezen pap visszaélve a reverendával, egyszerűen lebutázza az életüket “feleslegesen” kockáztatókat, miközben ő arról tesz tanúbizonyságot, hogy végső soron nem hisz Istenben, hiába prédikál róla, hiába a szép szavak. Lényegét tekintve az érvei egy anyagvallás melletti tanúbizonyságot képeznek. Ilyen érvelés mentén a keresztény mártírok is “buták” voltak, akik “feleslegesen” vállalták a halált, mert hogy ők is megfoghatatlan dolgokért áldozták az életüket… Nem érti “mi a jó abban”. Vélhetően nem olvasta a szentek életét, akik csupa “butaság” közepette vállaltak szenvedést, teljesen “értelmetlen” volt az életük, hiszen még csak egy jó mekis hamburgert sem ettek. Egyébként nem tud (vagy akar) különbséget tenni a “turista” expedíciók és mondjuk a tiszta hegymászás formái között.

Ha komolyan feltesszük a kérdést, hogy “mi szükség van erre” a hegymászásra, akkor csak azt válaszolhatjuk, hogy a modern világ mocsarában, a virtualizálódott és elidegenedett társadalomban egyre intenzívebb, egyéni és extrém utakra van szükség ahhoz, hogy önmagunkat tiszta valójában szemléljük és megismerjük benső világunkat. Nem(csak) a fizikai teljesítőképességünkről, és akaraterőnkről van szó, hanem arról, hogy keressük azt a létállapotot, ami tiszta, ahol csak én vagyok (pont egótól mentesen), ahol a kihívások tengere megjelenik, és lehet, hogy fizikailag nem jutok messze, de a tudati tér megnyílik, minden határ leomlik és szabad vagyok. Ha ez a szintáttörés egy ejtőernyős ugrás, vagy egy 100 ellenfeles küzdelem során lép fel, akkor ott, ha pedig az Everest csúcsára törve, de azt nem elérve, “csak” 8700-on, akkor, ott, és abban a pillanatban.

Ő választott a hétköznapi élet illúziója és valami magasrendű között. Sokan még a választásig sem jutnak el, és csak a biztonság hamisságában tengnek, bele se gondolva, hogy másnap elütheti őket egy autó, vagy szívrohamot kaphatnak, akár ezen sorok olvasása közben is. Ezek a materialisták nem tudják elfogadni, ha valaki tudatosan szembe mer nézni a halállal. Azt sem tudják elfogadni, hogy vannak silány életutak, és vannak egészen kivételes és páratlan megvalósítások is, mint a Hegymászóé. Szerintük mindenki egyenlő, éljen mindenki egy falanszterszerű, tompa hedonizációban, ahogy ők teszik. A nagy biztonsági játékukban viszont elfelejtenek élni, és csak azokat képesek megszólni, akik többre hivatottak.

Azt is tegyük hozzá, hogy nagy általánosságban akik most büfögnek a “sikertelen” Hegymászóra, ők sztárolnák a “sikeres” Hegymászót: a pártpolitikus szavazatokat akar szerezni, a kispolgári újságíró megírja a nemzeti magyar diadalt, a jómunkásemberező pedig nyomja a lájkokat az izgalmas videókra a közösségi médiában. A “Zsoltatya” talán csendben maradna, talán ugyanezt a kreténséghalmazt nyomná.

Az élet a komfortzónán túl kezdődik – szól a már elcsépelten hangzó mondat, de hiába írtuk le, mondtuk ki számtalanszor, ezt azok nem érthetik, akik attól kikészülnek, ha elromlik a lift és néhány emeletet a saját lábukon kell “megmászni”, hogy eljussanak életük csúcsáig, a karrierjüket jelentő irodájukig. Valaki a Csomolungmára jut és megistenül, valaki a pöcegödörben nyaralhat szardarabként élete végéig.

Julius Evola gondolatai:

Suhajda Szilárd emlékére – Julius Evola gondolatai a hegymászásról

Suhajda gondolatai:

Az ember elveszik és magára talál – Suhajda Szilárd gondolatai a hegymászásról

(Barcsa-Turner Gábor – Szent Korona Rádió)