A katolikus egyház ma ünnepli a virágvasárnapot. De pontosan mit is jelent ez? Milyen üzenete van a ma emberének? Képes-e még a mai társadalom megérteni a kereszténység üzenetét? Ezekről a témákról kérdezte a Magyar Jelen Simon Gábor atyát. Az interjú alább olvasható.
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
– A virágvasárnapot ünnepeljük ma. Először közelítsük meg talán teológiai nézőpontból, pontosan mi ennek a jelentősége, mi is a virágvasárnap?
– A nagyböjti időszak két szakaszból áll a hagyományos liturgiában. Az első szakasz, amikor önmagunkra figyelünk oda. Krisztus negyven napos böjtje a példaképünk, ahogyan 40 napon át böjtöl és imádkozik, ezáltal készül, hogy küldetését beteljesítse. Ilyenkor mi is az imádságban, a böjtben mélyülünk el, saját élethivatásunkra koncentrálunk, hogy mire hívott meg az Isten. A második szakasza az úgynevezett tempus passionis latinul, magyarul annyit tesz, mint a szenvedés időszaka. Ebben a két hétben a szenvedő Krisztust és a keresztet állítja a liturgia az egyház hívei elé, ezért virágvasárnapot a szenvedés második vasárnapjának nevezzük, amely lényegében össze akarja foglalni a megváltásnak teljes misztériumát.
– Ha a virágvasárnap a szenvedés második vasárnapja, nincs itt némi ellentmondás?
De igen. Virágvasárnap, mondhatjuk azt, hogy a kontrasztnak, az ellentmondásnak a vasárnapja is, hiszen a liturgia eleje az ünneplésről, a dicsőségről szól, arról amint az emberek hódalnak Krisztus előtt, amikor bevonul a szent városba, a mise evangéliumában pedig már a szenvedéstörténetet hallgatjuk meg.
Ugyanazok az emberek, akikre a mise elején emlékezünk, akik pálmaágakat lengetnek, akik királynak kiáltják Krisztust, azok állnak ott Pilátus háza előtt, és azt kiáltják, hogy engedd el Barabást és feszítsd meg Krisztust. Nincsen királyunk, csak császárunk.
– Mi ennek a kettőségnek a mély jelentése?
Ez a liturgikus ünneplés egyben tükörkép is. A világot akarja nekünk bemutatni, és a saját életünkben is ezt mindannyian megtapasztaljuk, hogy mennyire csalfa a világnak a dicsősége, hogy azok az emberek, akik dicsérnek, szeretnek bennünket, akik azt kiáltják talán nekünk is, hogy „vitam et sanguinem”, azok egyik percről a másikra bármikor ellenünk fordulhatnak. Aztán a virágvasárnapnak van egy politikai üzenete is. Ez a demokrácia a mítosza. Churchill azt mondja, hogy ennél jobbat nem találtak ki, pedig ez egyáltalán nem így van, hiszen a demokráciának az a lényege, hogy nincs meg benne az értékelvűség. A demokrácia mindig a mennyiséget akarja szembe állítani a minőséggel. Krisztus nincs ráutalva, nem az emberektől kapja a hatalmát, mint ahogyan az igazi legitimitása soha nem jöhet alulról. Azok az emberek, akik őt királynak kiáltják, a többség elvén választva, a gonosztevő Barabásra szavaznak. Ez egy manipulált tömeg, ahogy ma is látjuk főleg Nyugat-Európában. A reklámok a világ hatalmasainak ideológiái, mindenáron bombázni akarják a tömegeket, és beléjük szuggerálják, hogy te mindent megtehetsz, neked jogaid vannak, te mindenhez értesz, neked kell eldönteni, hogy fiú, vagy lány vagy. Ugyanez történik nagypénteken délelőtt is, amikor az emberek közfelkiáltással egy bűnözőt választanak.
– Akkor a demokrácia juttatta végülis keresztre Krisztust?
Ha elfogadjuk a demokráciának önmagában való legitimitását, mint elvnek a legitimitását, akkor teljesen jogosnak kell tartanunk Krisztusnak a keresztre feszítését és elítélését, akkor Barabás mellé kell állnunk. Ezért a virágvasárnapnak egy nagyon komoly figyelmeztető üzenete van a keresztény és minden értékre törekvő ember számára. Be kell látnunk ugyanis, hogy a normális emberi élet soha nem a mennyiséget, hanem mindig a minőséget, az önfelülmúlást kell, hogy figyelembe vegye. A mai kornak a tragédiája, amelyet Benedek pápa, a relativizmus diktatúrájának nevez, hogy belesüllyed egy olyan állapotba, ahol már nincsenek magasabbrendű értékek és erkölcsi alapelvek. Ma már csupán az itt és most érvényesül. Maximális törekvésünk a minimum.
– Mindezek tükrében mi tehát a fő politikai üzenete virágvasárnapnak?
A virágvasárnapnak ezért van egy ilyen aktualitása és mélysége, talán még aktuálisabb, mint bármikor, hogy vissza kell térnünk az eredeti rendhez, vissza kell térnünk ahhoz, hogy megértsük azt, hogy a teremtett világnak van egy létesítő oka és végcélja, és az nem én vagyok, nem a tömeg, hanem a mindenható Isten.
Az ember akkor lesz igazán önmaga, és akkor beszélhetünk emberi méltóságról, hogyha nem lefelé akar süllyedni, és nem olyanra törekszik, ami alatta van, hanem ami fölötte. (…)
– Milyen módszerekkel dolgoznak manapság?
Ami az embert emberré tette, azt akarják elpusztítani. Tehát emberi mivoltunk alapjáit támadják. Például számukra nem érték a család, nem érték a beteg ember, nem érték az idős ember. Ezért elpusztítandó számukra a férfi és női mivoltunk is. A mai világ, különösen Nyugat-Európa, amely éppen önmagát számolja fel, azt kiáltja: nincsen királyunk, elvetjük Krisztust, hanem császárunk van. Ez a császár a világias gondolkodás, a haszonelvűség, a materializmus és a teljes értéknélküliség szimbóluma. Nekünk, keresztényeknek fontos látnunk azt, hogy nem az az igazi kereszténység, amellyel a médiában találkozunk. A liberális kereszténység akkora ellentmondás, Drábik János szavaival élve, mint a sült jégcsap. A következetes kereszténység nem a meghunyászkodás, nem a „minden mindegy” vallása, hanem nagyon is férfias. Látjuk, mennyi mindennel kell megküzdenie a mai keresztény embernek, és milyen érdekes, hogy pont ezt a harcias jellegét akarják kiiktatni a vallásunkból.
– Itt állapíthatunk meg hasonlóságot Pilátus és jelenkorunk egyházi vezetői között is?
Pilátus az erős ember, a hatalom birtokosa, vagyis a minőség képviselője kapitulál a mennyiség előtt. Ezt teszik ma nagyon sokan az egyházi vezetők közül is. Csak halkan suttogják az igazságot, vagy teljesen elhallgatják, mert nem akarnak népszerűtlenné válni a modern világ előtt. XII. Piusz pápa prófétai figyelmeztetése nagyon is igaz: nem az a baj, hogy kevesen vannak a jók, és sokan a gonoszok, hanem hogy a jók gyávák. (…)
– Még egy témát szeretnék érinteni, specifikusan a magyar társadalom helyzetét, mert gyakran halljuk, hogy kulturális kereszténység vagy keresztény kultúra, ezt a miniszterelnök is szokta mondani. Ez csak az én szubjektív benyomásom egyébként, hogy ez is ebbe a fajta gyávaságba sorolható, hogy nem meri kimondani, hogy hívő kereszténység, mert valójában a kulturális kereszténység egy szép és jó dolog, csak önmagában nem elégséges? Ebből a gondolatból kiindulva a mai magyar társadalom valójában mennyire tekinthető kereszténynek?
– Varga Tibort szeretném idézni, hogy a második világháború óta háttal állunk az Istennek. Ez szerintem egy kicsit olyan dolog, mint amikor egy beteg ember elmegy az orvoshoz, kezelést kap, gyógyszereket írnak fel neki, de pont a betegségnek az indító okát nem akarják megszüntetni. Magyarországon ezeréves a kereszténység, első királyunk szakrális államot alapított. Amíg nem tudunk visszatérni Szent István államához, az ezeréves alkotmányhoz, amíg olyan emberek a példaképeink, akik romboltak, amíg olyan nemzeti ünnepeink vannak, amelyek lényegében baloldali, idézőjelben értékeket propagálnak, addig nem lesz kereszténység. Én úgy gondolom, hogy Magyarországnak akkor van jövője, ha visszatér önmagához, és az lesz, ami volt, az ezeréves Szent István-i állam. Ezt két oldalról lehet megközelíteni. Az egyik a restauráció.
Hozzá kell tennünk azt is, hogy Szent István államát csak belülről és apránként lehet újra felépíteni. Krisztus azt mondja, hogy Isten országa bennetek van. Ez Mária országára is igaz. Ez nem azt jelenti, hogy itt a Földön ne kellene tennünk semmit. A Szent István-i eszme ezer évig realitás volt, és a magyar nemzet Istenhez való őszinte visszatérésével újra azzá lehet.
– Valóban, ez egy igazán mély és távlati idea.
Szerintem ez egy olyan misszió, egy olyan feladat, amit minél több embernek fel kéne vállalni, és dolgozni kéne érte. Ez történik egy-egy családban is, ahol ajándékként fogadják a gyermeket, ahol megbecsülik az idős embert, ahol érzik azt, hogy a mi hazánk nem ez a kicsike kis csonk, hanem Nagy-Magyarország. Ezekben a családokban valami, egy kicsike kis lángocska elkezd pislákolni. Ezeket az embereket kell összefogni. Össze kell őket kapcsolni és gyűjteni a gúnyhatáron innét és túl, és hogyha ez sikerül, akkor ez egy hatalmas nagy láng lesz, és akkor helyre fog állni Mária országa. Tehát kultúrkereszténység mint olyan, nem létezik. A kereszténység arról szól, hogy én vagy elfogadom, hogy Krisztus valóságos Isten, hogy rajta kívül nincsen más, hogy benne a teljesség jött el, és ha ezt elfogadom, akkor következetes módon az ő törvénye szerint akarok élni. Nagyon fontos látni, hogy minden rendszer abba bukott bele, egyébként a kommunizmus is, hogy elfelejtették azt, hogy vallás nélkül nincs erkölcs. Tehát ha nincs egy vallásos meggyőződés, akkor az emberi értékek, az erkölcsi értékek semmit nem érnek, azokat nem lehet átadni, mert nincs megokolható létalapjuk.
– Ez esetben legfeljebb etika lesz, igen.
– Feltehetjük a kérdést, hogy a keresztény értékrend önmagában micsoda? Az önmagában csak egy szokás vagy ideológia, Krisztus nélkül. Beszélhetünk erről, kezdetnek jó. Ha azonban megragadunk itt, akkor teljes mértékben értéktelen rendszert építünk, amely önmagában van halálra ítélve.
(Magyar Jelen nyomán Szent Korona Rádió)