A napokban megjelent egy írás, mely azt elemezte, hogy Langley-ben, a CIA központjában vélelmezhetően kétségbeesett izgalom közepette éli az életét az operatív állomány és a szervezet vezetése. Az ok nem más, mint hogy az információszerzés versenyében a CIA erős lemaradásban van a legális pályán mozgó civil konkurenciával szemben, az úgynevezett „nyílt forráskódú” hírszerzés területén. Különösen kitett a helyzet a Kínában létrehozott elemzőközpontok eredményei miatt, ahol a világban zajló lényeges folyamatok megfigyelése zajlik, és nyilvánvalóan az azok befolyásolásához szükséges javaslatok is napvilágot látnak. Földi László írása.
A cikket olvasva cinikus mosolyt véltem felfedezni önmagamon a CIA-ért aggódás közepette. Pont ellenkezőleg, mint ahogy a cikk sejteti, jómagam jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy a titkosszolgálatok – így a CIA is – izgalomtól mentesen végzik a rájuk szabott feladatot. A nyájas olvasó pedig higgyen, amit akar. Illetve a fantáziáját elengedve képzeljen el egy új világot, ahol már bárkinek bármit szabad, hisz legyőzettek a titkosszolgálatok mint szükségtelenné vált operatív intézmények. A hírszerzések – a cikk nyilvánvalóan több szolgálatra is próbál utalni – immáron elvesztették az információk megszerzésében korábban kiváltságos helyzetüket, mert megjelent a civil konkurencia, amely sokkal alaposabb elemzésre képes. Bárcsak így lenne! Mert akkor a rengeteg pénzen fenntartott kutatóintézetek, médiumok, politikai elemzőrészlegek valóban kitermelhetnék a beléjük fektetett összegeket.
Régi dilemma ugyanis, hol húzódik a határ a kompetenciák, illetve az információk minősége és autentikus volta között. A mindig is a szolgálatok irányába billenő, egyenlőtlen versenyben fontos leszögezni, hogy az információbegyűjtés fázisában a hírszerző cégek – a CIA-val az élen – bármit és bármilyen eszközt felhasználhatnak. Erre törvényi felhatalmazásuk van. Magyarországon például az 1995-ös idevonatkozó törvény nyújt garanciát minderre. Amiből következik, hogy amit szabad „nekik”, nem biztos, hogy jogszerűen használhatják azok a bizonyos civil intézmények is. Nem is beszélve arról a lehetőségről, hogy „a magukat magánkezdeménynek tituláló szervezetek gyakran az adott ország szolgálatának bábáskodásával keltek életre.”
A technikailag modernizált világ bőséggel szolgáltat lehetőséget arra, hogy a speciális szervek ne saját rendszert fejlesszenek, hanem használják azokat, amelyek tőlük függetlenül jönnek létre. Adott esetben mindezt hívhatjuk munkamegosztásnak, ami egy hatékonyan működő országban szinte elengedhetetlen és ideális megoldásnak számítana.
Akkor a cikkben jelzett, sőt megszólaltatott karikás, kialvatlan szemű, láthatóan aggódó CIA-munkatársak miért vizionálják az apokaliptikus helyzetet, már ami az amerikai hírszerzés dicsőségének végét jelenti? Éppen ezért vagyok képes megőrizni szakmai nyugalmamat, mert látom, hogy a volt kollégák ott, a túlparton nem felejtették el a megtévesztés alapvető szabályát: „Mondd azt, amit hallatni akarsz.”
Egy operatív tiszt ugyanis törvényi konzekvencia nélkül sosem beszélhet nagy nyilvánosság előtt valós belső ügyekről. Különösen nem, ha az negatívan érinti, vagyis gyengítené a szolgálatot, veszélyeztetve a működése hatékonyságát. Az operatív tisztek által látogatott zárt körű kávéházakban közismert a mondás: „Operatív értelemben kétféle ember létezik, az, aki be van szervezve és aki be lesz szervezve.” Nem is beszélve arról a tényről, hogy nemzetbiztonsági érdekből a szolgálatok – hírszerzések és elhárítások – bárhová beépülhetnek. Amit meg is tesznek, mivel ez a dolguk. Ezt követően pedig az érdekeiket szolgáló módon képesek befolyásolni az egyébként civilnek tűnő szervezeteket. Vonatkozik ez a cikkben szereplő kínai példára is. Hiszen senki nem gondolhatja komolyan – életszerűtlen is lenne –, hogy a Kínában drága pénzen felállított elemzőközpont működéséhez a kínai hírszerzésnek semmi köze.
Leszögezhetjük tehát, hogy azon szervezetek, melyek információbegyűjtéssel és elemzéssel foglalkoznak, sosem kerülhetnek ki a szolgálatok látóköréből. Az alaptétel éppen az, hogy a hírszerzések nem információt gyűjtögetnek és elemezgetnek, hanem egy adott nemzet biztonságát védik a nem kívánt támadásokkal szemben. Vagyis a rajtuk kívül még információelemzéssel foglalkozó intézményekkel való együttműködésre irányuló lépésük nem a „konkurencia” felügyelete, hanem egyfajta közös cselekvés az adott ország biztonságának garantálása érdekében. Ebből következően semmilyen ok nincs konkurenciaharcról beszélni az információk elemzése területén.
Tévedés úgy látni vagy láttatni a dolgot, hogy egy-egy témát feldolgozó, hasonló tartalmú megállapítások közül a politikának választania kellene gyorsaság vagy tartalmi okok miatt, figyelmen kívül hagyva a többi, hasonló témájú, elkészített jelentést. A politika ugyanis abban a szerencsés helyzetben van, és ezt fontos megtartania, hogy minden hozzá eljuttatott felvetést mérlegelnie kell. Számára az a jó megközelítés, ha minél több forrásból tud tájékozódni, hisz a politikai döntéseket alapos hatáselemzés kell hogy megelőzze. (Legalábbis kellene.) Ha minden a fentiek szerint történik egy-egy ország politikai hátországában, akkor ott nincs ok a polgárok részéről aggodalomra. És fölösleges hírversenyt vizionálni, kiváltva ezzel számtalan félreértést a társadalmi munkamegosztással összefüggésben.
A civil világ szereplőinek egymás közötti versengése pedig legfeljebb érdekes játéknak tűnik a szolgálatok rácsos ablakából kikandikálva. Jóllehet mindenki elismeri, olyan tevékenységet végeznek ezen civil intézmények, ami nélkülözhetetlen operatív és politikai értelemben egyaránt. Ebből következően nem is érdekes, hogy az amerikai hírszerzésről kiszivárogtatott hír miként vált ki izgalmat vagy éppen „összekacsintó mosolyt”. Mert a CIA volt, van és lesz, és jó, ha ezzel mindenki maximálisan tisztában van és lesz.
Az eredeti cikk a Magyar Nemzet című napilap pénteki számában
jelent meg.
(Magyar Nemzet nyomán Szent Korona Rádió)