A katolikus naptár szerint ma üljük szent királyunk, Boldog IV. Károly emléknapját. A szent életű, II. János Pál pápa által boldoggá avatott apostoli magyar király liturgikus emléknapja házasságkötésének évfordulójára október 21-re esik. Példás házaséletére és a szentté válás egyik lehetséges útjára kívánták ezzel felhívni a figyelmet. Mi Balassa János A magyar királytragédia című könyvének azon részletével kívánunk ma megemlékezni, mely feljegyzi, mily szeretettel búcsúztak a szombathelyi polgárok a száműzetésbe készülő királytól első visszatérési kísérlete után.
A város uccái tele vannak feketeruhás emberekkel. De néma, szótalan az örvénylő, hemzsegő ucca. Mintha ravatalos házban járnának az emberek. Ezer meg ezer ember szorong egymás hátán. A Széchenyi tér fekete erdővé változott. Az erdő ostrom alatt tartja a püspökvárat. Némán, hallgatagon, türelmesen. Csak néha kezdenek susogni az erdő lombjai. A lomboknak emberi beszédük van.
A nagy fogadóteremben most gyülekezik a nemesség, a papság, a katonaság. Búcsúzóra várják a királyt. Betegség fakó színében lép be a terembe. Tábornagyi egyenruhát visel. Köpenyének piros bélése kihajtva. Mintha óriási seb volna. Búcsúzik. Mindenkivel kezet fog, mindenkihez van még egy szava. Egyszerre csak megáll, fölfigyel.
– Mi zúg odalent?
Hullámzik a tenger. A legmélyebb tenger… A nép! A hullámok zaja megostromolja az ódon kőfalakat. Halk moraj szűrődik be a vastag függönyökön. Távoli zsongás, mely egyre erősebb, egyre hatalmasabb. Már jön fölfelé a lépcsőkön ez a zúgás, már itt van az ajtó előtt, már kopog a szívek kapuján és kéri, hogy bocsássák be.
…Hol vannak elég széles falak, hol vannak elég rozsdás kilincsek, hol vannak olyan bezárt lelkek és hol oly kemény, könyörtelen szívek, hogy ellenállhatnának ennek a kopogtatásnak? A tengernek emberi hangja van. A morajló mélységből finoman, ünnepélyes, bús komorsággal száll föl az ének.
Áldjon vagy verjen sors keze
Itt élned, halnod kell!
Ezt hallotta meg a búcsúzó király a bezárt teremben… Egy percig némán marad a terem közepén. Azután tompa, fáradt, reménytelen hangon mondja:
– Nekem itt még meghalnom sem lehet…
Odakünn szitál az eső. Kinyílnak a paraplék, de a tömeg csak nem tágít. Az esővíz úgy folyik végig az ernyők selymén, mint a sós könyű az emberek arcán. A tömeg nem tágít.
Egyszerre csak kinyílik az első emeleti erkélyajtó. Kilép a balkonra violaszín talárjában, nyakán csillogó arany kereszttel a püspök. Azután Lehár ezredes, a Cziráky grófok, az Erdődyek. Most sötéten tátong az ajtó mély torka… Feszült várakozás pillanata ez. Skarlátvörös szárny lebben. Egy tábornoki köpeny nyílik szét az ajtó sötét hátterében. Mintha vérző szív nyílna ki a tömeg felé. A király…
…Hallottátok már harsogni a Niagarát? Hallottátok már csatamezőn a roham vérfagyasztó rajtáját? Hallottatok már egyszerre ötezer szívet égre sikoltani? …Ez mind, mind benne volt a viharos, magasba áradó, megrázó éljen-kiáltásban, amely ujjongott és zokogott egyszerre. Felkúszott az évszázados ház ódon kövein az erkélyre és ott esengett a sápadt arcú, fiatal tábornagy lába előtt. Ott ölelgette, ott becézte, ott cirógatta őt.
Éljen, éljen a király!
Könnyek fátyolozták bágyadt szemét.
Újra megszólalt az ember-tenger. Vad és elszánt hangok szilaj ostorcsattanása korbácsolta a levegőt…
– Nem engedjük ki a kapun!
– Maradjon itt! Nem engedjük túl a határon!
– Éljen a király, éljen a haza!
Esik az eső. Ötezer födetlen fej ázik az esőben a Széchenyi téren. Hátul, a megyeháza táján elindul útjára az ének. Jön, jön, hullámról-hullámra, fejről-fejre, ajkról-ajkra gázol; úgy rohan a palota felé. Már énekel a tenger…
Isten áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel!
A király feszesen, katonásan áll. Fehérkesztyűs kezét sapkája ellenzőjén tartja, keményen tisztelegve. Egy kis gyerek megrántja a mamája szoknyáját:
– Nézd, mama, hogy mozog a szája a királynak!
…A király együtt énekel a tömeggel:
Hozz reá víg esztendőt,
Ha küzd ellenséggel.
Az emberek zokognak. Zokogva énekelnek. A püspök fenn az erkélyen eltakarja az arcát. A király szinte megdicsőülten áll az éneklő és zokogó embertenger hullámai fölött. Feszesen szalutálva, míg végigfolyik arcán a könny. És énekel:
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
*
A püspök autója nagyon lassan jut előre. Nehéz utat vágni a sokaságban. Elébe állnak, nem akarják engedni. …Mint mikor szerető karok ölelik át az embert és nem engedik, nem engedik.
Egy öreg ember a Szily János ucca sarkán ráborul a kocsira, úgy sír és markolja a király kocsiját, mintha a tíz körmével akarná visszatartani. A király kihajlik és megsimogatja a fejét. A kocsi akkor már tele van virággal. Hull az ibolya, a gyöngyvirág, a nárcisz a király vállára, ölébe. A Faludy Ferenc ucca sarkán egy szép kislány két marék ibolyát dob a király felé. A levegőben széthull a csokor, valóságos ibolyaeső borul a király halovány fejére. Egy szál ibolyácska elröpül a feje fölött, ő meg utánakap, mint a kisgyerek a pillangó után. Elkapja, a szívéhez szorítja.
A szalónkocsi tele van virággal. Szombathely utolsó üdvözletét elviszi magával a király a számkivetésbe.
(Szent Korona Rádió)
II. János Pál pápát IV. Károly magyar királyról nevezték el szülei