Sose volt könnyű magyarnak lenni Kárpátalján, ez most a háború árnyékában még inkább igazzá vált,azonban ők továbbra is ragaszkodnak a magyarságukhoz. Ukrajna egy percig sem fogadta el ezeknek az embereknek a magyar állampolgárságát, és most is kénytelenek küzdeni egy olyan országért, amely eddig csak ártott nekik. A Pesti Srácok Kártátalján készült riportját alább olvashatják.
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
„Zárva van, nem tudnak bemenni. Minden bezár ilyenkor. Légiriadó van. Ma már a harmadik” – mondta egy idősebb férfi Beregszász főutcáján. Neki már nincs mitől tartania, legalább is egyelőre. Ősz halántéka igazoltatás nélkül is elárulja, nem hadköteles. A légiriadó sem nagyon zavarja. Volt ideje megszokni az elmúlt hónapokban, pláne az utóbbi hetekben, hiszen már majdnem minden nap megszólal a sziréna. Néhányan sétálgattak csak az utcán, komótosan, mint aki nagyon ráér. Nemsokára hosszú harangozás törte meg a viszonylagos csendet, hogy csak a szokásos fél 1-es harangszó, vagy netán valakiért, valakikért szólnak a harangok, nem tudni. De akaratlanul is az ember eszébe jutottak azok a képsorok, amikor az első elhunyt kárpátaljai fiút hozták haza, évekkel ezelőtt, még Donyeckből. Ahogy a faluján vitték végig a lezárt koporsót, akkor zúgtak így a harangok.
„Tegnap 128 fiút hoztak Munkácsra. Lepakolták őket a teherautóról, aztán mentek tovább”
– mondta az öreg. Hogy ez igaz-e, szintén nem tudni. Hivatalos számadatokat nem közölnek mióta kitört a háború, csak olykor-olykor bemondanak valamit, hogy nyomatékosítsák az aktuális kommunikációt. Egy viszont biztos: már minden nap temetnek Kárpátalján.
Manapság a háborúról szóló közbeszédben olykor úgy tűnik, mintha sokan hajlamosak lennének megfeledkezni arról, 150 ezer magyar testvérünk él ukrán földön. Most csak 50 ezer talán. De, ebben a háborúban nincsenek hivatalos, valós számadatok. Miért pont arról lenne hiteles kimutatás, hány magyar veszítette életét vagy kényszerült elmenekülni szülőföldjéről – ami szívükben mindig is Magyarország volt?Álljon itt csak egy rövid kitérő erről, üzenetként azoknak, akik valamilyen politikai célzattal vagy abból eredő uszításra előszeretettel ukránoz kárpátaljai magyarokat:
„Én mindig úgy éreztem, a történelmi Magyarországnak ennek a szegletében a legnehezebb magyarnak lenni – ami most a háború árnyékában még hatványozottabban igaz. S talán a kárpátaljai magyaroknál éreztem leginkább, hogy milyen erővel és elszántsággal szorítják olykor foguk között a magyarságukat. Mégis csak Magyarországon számítanak magyarnak. Ukrajna egyetlen percig nem fogadta el magyar állampolgárságukat.”
A kettős állampolgárság volt mostanáig az „útlevél” az élethez
A kettős állampolgárság volt az, amely egy ideig lehetőséget, konkrétabban kiskaput adott a menekülésre – nem véletlen, hogy a szigorításkor az elsők között tiltották kettős állampolgároknak a magyar útlevéllel való határátlépést. Mivel a kettős állampolgárok idehaza magyarnak számítanak, ezért aztán a kárpátaljai magyarok hivatalosan nem is menekültek. Sok minden nem jár nekik, ami ukrán menekülteknek igen. És, hogy a történet fonalához visszakanyarodjak, ezért nincs hivatalos statisztikai adat sem arról, hány kárpátaljai magyar menekült el Ukrajnából. De ha az üresen álló házak, porták sorát nézzük, nem tűnik túlzónak, hogy alig egyharmad ember maradt már csak odaát. Eljött a nap, amikor nem törődve családi, baráti aggodalmakkal egy nagyon kedves kecskeméti kollégával és egy közös barátunkkal Beregsurány felé vettük az irányt. Egy nagyon fontos jó tanácsot kaptunk, ha megkérdezik kik vagyunk és hová tartunk, akármit mondjunk, csak azt ne, hogy újságírók vagyunk.
Talán 1-2 kilométerre lehet a határátkelőtől a Határ Büfé. Beszédes név. A pult mögött a határnak ezen és azon az oldalán élő nők is dolgoznak. Ők azok, akik még szabadon átjárhatnak, korlátozások nélkül. Azaz csak részben.
A büfé udvarán tucatszámra állnak hátrahagyott gépkocsik. Köztük drágább, egészen új autók is. Némelyiken meglátszik, hogy hosszabb ideje állhat itt.
„Nagyon cselesek mostanság. Asszonyoknak nem engedik átvinni az autót, hacsak nem az ő nevükön van. Hiába mutatják a meghatalmazást. Jöjjön érte az, akié, mondják. Ha ezt megtenné a férfi, aki nyilván hadköteles, már vinnék is a frontra”
– jegyezte meg egy férfi, aki a rokonokra várt. Ez a találkozóhely. Akik már korábban átjöttek és akik maradtak, vagy a kárpátaljai és magyarországi rokonok, barátok, itt tudnak összefutni, megbeszélni az ügyes bajos dolgokat, amit telefonon, internetes üzenetben egyre kevésbé mernek. Azt beszélik, nemrég egy fiatal férfi egy buszt hagyott itt. Szándéka szerint csak egy-két napra. De nem jött. Hetek múltán jött valaki a járműért – a szélvédőt betörve tudta beindítani. Gazdáját úgy összeverték odaát, hogy állítólag még mindig kórházban van. Hogy mégis kik és miért – arról már nem hallottak. De azért megjegyezték, hogy nem kell ám ahhoz olyan sok…
A sárga-kékbe borult Beregszász
Már-már furcsa, hogy milyen gyorsan és könnyen jutottunk át a határon. Na a visszafelé útról ez már nem volt elmondható. Jóval kevesebb is a nem ukrán állampolgár, aki befelé igyekszik. Érthető okokból. Beregszász alig több mint 10 kilométer a határtól. A történelmi magyar város valahogy úgy fest most, mint a határ közeli erdélyi települések a népességcserék után. Hídon, kapuk felett, ablakokból kék-sárga zászló leng. Ott is, ahol nem lenne muszáj. Magyarul csak az után szólal meg, aki egyáltalán szóba elegyedik idegennel, miután meggyőződött róla, hogy barát.
A főutcán két idősebb férfi beszélgetett. Egyikük ukrán, másikuk magyar. Az utóbbi az után nyitott felénk, hogy a másik elment a dolgára.
„Zárva van, nem tudnak bemenni. Minden bezár ilyenkor. Légiriadó van. Ma már a harmadik”
– mondta. Állítólag egyre gyakrabban van, úgyhogy volt idejük megszokni. A hivatalokban, iskolában még levonulnak a pincébe. De a legtöbben csak várják, hogy véget érjen. Eddig egy sem volt éles. Orosz támadástól azt mondják, itt nincs miért tartani. Az ukrán egyenruhásoktól annál inkább.
„Hármasával járnak, két katona egy rendőr. Ha kiszúrnak valakit, férfit, aki szemlátomást hadköteles, igazoltatják. Ha vannak nála papírok és kora szerint tényleg hadköteles, már viszik is”
– mesélte a férfi.
Ma már férfi csak néhány kivételes helyzetben hagyhatja el az országot – behívót kapnak diákok, papok is
A hadkötelezettség alsó korhatára 18, a felső 60 év, az az ukrán állampolgárságú férfi, aki ebbe beletartozik, csak akkor kaphat felmentést, ha rokkant, három 18 év alatti gyermeke van, egyedülálló szülő, illetve időszakos felmentést, ha nemrég született gyermeke, vagy a felesége várandós és mostanában fog szülni. Eddig mentesülhetett a hadkötelezettség alól az is, aki külföldi egyetemen tanul, segélyszervezet kötelékében segélyszállítmányokat hord az országba, illetve aki már a háború kirobbanása előtt külföldön állandó bejelentett lakcímmel rendelkezett. Nyár végén több módosítás is történt – hivatalosan is. (A többiről később) Önkéntes alapon már 60 év feletti férfiak is bevonulhatnak. Nőket éppen aznap kezdték felszerelni – egyelőre szintén önkéntes alapon – amikor ott jártunk. A szeptember közepén elfogadott szigorítások közé tartozik, hogy a legalább háromgyerekes apák már csak gyermekeik nélkül léphetnek át a határon. Ez sem sejtet jót, hiszen nyilván gyermekeikkel tartják sakkban az apákat, hogy kénytelenek legyenek visszajönni, ha romlik a helyzet és rájuk is szükség lehet a fronton. A háború eszkalálódásával Ukrajna is növelni igyekszik harcképességét. Ami egyet jelent azzal, hogy egyre nehezebb elkerülni a besorozást.
Mára a súlyos rokkantság sem akadáy, ha a katonaorvos valakit harcképesnek ítel
Ukrajna ugyebár soha nem fogadta el a kárpátaljai magyarok kettős állampolgárságát. Épp ezért azok, akik felvették a magyar állampolgárságot az ukrán mellé, nem tölthetnek be állami hivatalokat, nem lehetnek egyenruhás testület tagjai – szóval sem képviselők, még önkormányzatban sem, sem hivatali dolgozók, sem rendőrök, sem tűzoltók, de katonák, azok gond nélkül lehetnek. Háborúban úgy látszik, nincs nemzetbiztonsági kockázat. Vagyis van, de csak akkor ha már valaki gyanús, kollaborációs gyanúval bárkit elvihetnek, még csak ukrán állampolgárnak sem kell lenni. Az ungvári járásban egy család – csak egy a sok hasonló közül – több mint fél éve él félelemben, bizonytalanságban, de egyelőre részben a határnak azon az oldalán. Hadköteles nagyobbik fiukat már a nyár elején átmenekítették. Az alig 20 éves fiú egyedül, ismerősöknél húzza meg magát. Dolgozik, az egyetemet otthagyva azt sem tudja, be fogja-e egyáltalán fejezni valaha, pedig nem kevés áldozatot hozott a család, hogy tanulhasson. De most az a fontosabb, hogy éljen. Az elszakadás óta anya és fia egyszer találkoztak. Édesapját, aki otthon bujkál a sorozók és járőröző ukrán egyenruhások elől, azóta nem látta.
„Egyszer elindultam a kicsivel, hogy átmegyünk a nagy fiam után Magyarországra, de visszafordultam. Nem vagyok képes magára hagyni a férjem, aki viszont menekülni nem hajlandó”
-mondta. Közben a nagyfiúnak újra szállást keresnek. Ahol eddig lakott, ott nem tudnak neki tovább szállást biztosítani. Kettős állampolgárként, tehát magyarként, Magyarországon nem számít menekültnek, így őt nem várják tárt karokkal a négycsillagos szállodák.
És közben tombol a magyargyűlölet
A határnak azon az oldal kimondottan nehéz most, ha valaki köztudottan kettős állampolgár… Azt mondják, a háború felerősítette a nacionalizmust, s ezzel a magyarellenességet is az ukránokban. Kaptak már gyűlölködő, fenyegető üzeneteket, vannak magyar települések, ahol üzletekben, piacon az eladó nem szolgálja ki a magyarokat – nem egy embertől hallottuk, hogy a fejükhöz vágják: „takarodjanak haza, ha magyarok”. Nos, most sokan úgy vannak vele, bárcsak megtehetnék…
Vannak tehát olyan nacionalista gondolkodású ukránok, akik számára teljesen természetes, hogy a magyarnak nincs ott keresnivalója, magyarnak nem jár zöldség a piacon, benzin a benzinkúton, de kötelessége az életét áldozni Ukrajnáért a fronton, ha a helyzet úgy hozza.
Dezertálásért több év börtön jár, de ha kollaborációval vádolnak meg valakit, az az életébe is kerülhet
Aki korábban átjutott, annak legalább attól nem kell tartania, hogy akarata ellenére egy lövészárokban találja magát valahol Luhanszkban. Aki túl későn indult, az ottragadt. Pincében, padláson, üresen álló épületekben magát meghúzva próbálja elkerülni, hogy vért ontson, vérét ontsák, netán mindkettő.
Ezeknek a fiúknak, férfiaknak nemcsak a behívótól kell tartaniuk, hanem a felelősségre vonástól is. Aki ugyanis behívót kapott és nem jelenik meg a hadkirendeltségen, első körben komoly pénzbüntetést kap. Ha alkalmasnak ítélik, a frontra hívják és nem jelenik meg a sorozóállomáson, az bűncselekmény, amiért le is csukhatják. Ha elfogják, persze előbb a frontra viszik, s majd akkor áll hadbíróság elé, ha egyáltalán túlélte a harcokat. A kiutazási tilalmat is szigorították – az a hadköteles, aki dezertál 8 év börtönt is kaphat.
Folyamatosan szűkítik a kört és számtalan olyan dolog történik, aki a jogszabályi kereteken is túlmutat. Ami nem fog megjelenni a hírekben
– mesélte egy huszonéves fiú, aki túl későn próbált visszajönni Magyarországra.
„Kösz” Gyurcsány!
Munkahelye, lakása is van itt, de nem tartozik a törvényben meghatározott kivételek közé. Fél éve még az utcára sem megy ki – ha csak nem muszáj. Dolgozni így bujkálva nem tud, tartalékait lassan felélte. Fogalma sincs, hogyan tovább. Vár, talán isteni csodára, hogy végre véget ér ez a rémálom. Korábban évekig élt Magyarországon, Szabolcs megyében. Gyurcsány kárpátaljai magyarok elleni őrült uszításának is köszönhető, hogy a szigorított szabolcsi rendeletek miatt hiába van saját lakása, élt akkor életvitel szerűen benne, mégsem jegyezték be állandó lakcímként.
A háború elején, sőt tavasszal is sokan elhagyták az országot. Akkor még át lehetett jutni, akkor is ha hadköteles vagy. Az új főügyész beiktatása és a határvédelem átszervezése óta gyakorlatilag lehetetlen. Néhány napja már a diákokat sem engedik ki és hallottunk róla, hogy a papokat sem. Volt, akit megfordítottak a határon, hogy itt is van bőven kit temetni.
De nemcsak a külföldi egyetemeken tanulók kapnak ma már behívót, hanem azok a rokkantak is, akik nemcsak törvényileg élveznének mentességet, hanem abszurdum is besorozásuk. Majd a katonaorvos felülvizsgálja és eldönti, ki harcképtelen és ki nem.
Amiről az ukrán lapokban biztosan nem olvashatunk majd
Mindenkit megrázott annak a nagyszőlősi férfinak az esete, aki vízfejűségben szenvedett és így rokkantként nem hívhatták volna be. Felülvizsgálták és a katonai szolgálatra alkalmasnak találták. Rövid időn belül meg is halt, nem harci sérülésben, hanem agyvérzésben – beszélik. És ami a legelképesztőbb, hogy állítólag a családnak kiadott papírokban az állt, önként vonult be. Hogy a történet valóság-e, vagy csak amolyan mendemonda, azt bizonyosan kideríteni lehetetlen.
„Az ilyen történeteket nem fogják megírni a lapok. Általában úgy döntjük el a szóbeszédből, mi az, ami igaz, hogy amit csak néhányan beszélnek, az lehet, hogy kitaláció, vagy nem egészen úgy van, de amit mindenki beszél, az vélhetően úgy igaz. Ezzel a férfival történteket mindenki tudja itt Kárpátalján”
-mondta a fiú, akinek több ismerőse, barátja szolgál a frontvonalon, így első kézből is bőven rendelkezik hiteles információval.
„Az is megkapta a behívóját, akinek csak fél lába van. Hiába mutatta a protézisét a katonának, aki átadta. Még egy hiányzó végtag is olyan rokkantság, ami hadiállapotban felülvizsgálható. Szerencséje volt végül és a sorozó katonaorvos is alkalmatlannak nyilvánította”
– folytatta.
Órákon át beszélgettünk és reggelig tudtunk volna. Csak úgy szakadtak ki a felháborodottság és félelem szülte panaszok, arról a férfiról, aki a behívója miatt a közösségi oldalán méltatlankodott, s nemsokára egyenruhások kopogtattak nála. S ha igaz, amit beszélnek, jól összeverték. Arról az öregről, aki állítólag gabonát akart vinni haza a családjának, amikor elfogták a telefonján olyan felvételeket találtak, amiért kollaboránsnak titulálták és ott helyben fejbe lőtték. És mesélt ukrán katonatiszt barátjáról, aki önként vonult be a háború kezdetén most pedig ha tehetné az ukrán állampolgárságról is lemondana, csak egyszer kijusson ebből a földi pokolból.
„Ott a harctéren azt mondják, akik megjárták, hogy csak a Jóistenre számíthatsz. Semmi sem az, amit várnál, amire kiképeztek. A városi harcokra edzett katonát gond nélkül teszik ki a semmi közepén elaknásított prérire egy lövészárokba bár magyarázni sem kell, miért nem akar ő sem, ahogy sokan mások sem harcolni ebben az embertelen háborúban. A szabad akarat odaát Ukrajnában, ha férfi vagy és hadköteles, nem létezik. Egyetlen esély elkerülni a besorozást, ha sikerül elbújni, elmenekülni, de ez utóbbi mostanában kilátástalannak tűnik. Leszámítva, ha van miből megváltani a szabadságot és az életet.”
– magyarázza a fiú.
Kárpátaljai magyarnak esélye sincs pénzen megváltani a szabadságot
Azt mondják korábban 300-400 amerikai dollár volt az ára, hogy egy hadköteles átjusson a határon. Most 6000. Miközben a kárpátaljai magyaroknak alig van már valamije, pláne annak, aki az elmúlt fél évben pincékbe bújva próbált túlélni. Ennyi pénzt pedig elsősorban a tehetősebb ukránok tudnak kifizetni, akik Magyarországra érve menekültként is juttatások, segélyek sorára számíthatnak.
Így ukránosodik el végképp Kárpátalja
De nem minden ukrán akarja elhagyni az országot. Sokan vannak, akik Kárpátalja területét már kellőképp biztonságosnak ítélik és úgymond belső menekültként az eddig szinte tisztán magyar lakta településeken keresi a menedéket. Gyermekeik magyar iskolákban tanulnak és elvárják, hogy ukránként, Ukrajnában, a saját anyanyelvükön, azaz ukránul legyen erre lehetőségük. Az, hogy ukrán hatóságok tudomást szereztek róla, ha egy magyar iskolában magyar nyelven tartottak megemlékezést, kulturális programot, bizonyára csak a véletlen műve. Ahogy az is, ha magyar faluban sorozás elől bújó magyar fiúról éppen az után szereznek tudomást a hatóságok, hogy ukránok költöztek valamelyik házba az utcában.
Apropó belső menekültek és magyar házak…
Azt tudták, hogy ukrán menekültek állami közbenjárást kértek, hogy a Kárpátaljáról elmenekült magyarok üresen hagyott otthonaiba beköltözhessenek? Így már érthető, hová tűnt a magyar ajkú falvak, városok utcáiról a magyar szó… onnan is kiveszni látszik, ahol a nyelvtörvény elleni legkeményebb ellenállás idején is kitartottak és nem adták a magyar cégéreket, feliratokat, magyar utcaneveket és magyar feliratú táblákat.
Nincsenek hivatalos számok, csak amit odaát beszélnek. Ha az igaz, a 150 ezres kárpátaljai magyarság egyharmada ragaszkodik foggal-körömmel otthonához, a kárpátaljai magyar földhöz. Közülük kitudja hány várja bújva a háború végét, vagy azt hogy elfogják, s akkor a fronton a majdnem biztos halált…
Ukrajnában minden eszközt bevetnek, hogy a kárpátaljaiak felhagyjanak magyar identitásukkal
(Pesti Srácok nyomán Szent Korona Rádió)