Alexander Dugin: A “puszta élet” elégtelensége

Alexander Dugin metafizikai gondolkozó, orosz geopolitikai elemző, stratéga és író újabb zseniális gondolatait fordítottuk le. Korábbi írásait lásd a kapcsolódókban.

Toborzás!
Október 17-én induló alapkiképzés a Farkasoknál!
Részletek a weboldalukon.

A túlélés Spinoza legfontosabb fogalma. Nála ez tartamhoz és az élethez mint az önazonosság egy bizonyos ideig való megőrzésének képességéhez kapcsolódik. Képesség számára egyenlő erő. Továbbá a Nietzschére reflektáló Deleuze szerint: erő egyenlő élet. A túlélés tartós és állhatatos kitartás. A kitartás akarata. A túlélősdi életstílus, ami egyetlen dolgot céloz: a túlélést, az életet az élet kedvéért, az erőt az erő kedvéért.
Agamben, Schmitt „rendkívüli állapot” (Ernstfall) koncepciójának elemzésekor elénk tárja a „puszta élet” fogalmát. Eszerint az abszolút uralom a hatalom abszolút akarásán alapszik, amely elérte szuverenitásának végső tisztaságát. Agamben erre kiváló példát lát a koncentrációs táborok lakóiban. Ott mindenkinek egyetlen célja van: túlélni. Ez a „puszta élet” – bárminemű vertikális törekvés nélkül, aminek végletes ellenlábasa a kristálytiszta szuverenitás. Élet az élet kedvéért. Élni az életért. A megmaradás céljából megmaradni. Ez minden? Igen.

De itt van, ami érdekes: a „puszta élet” – koncentrációs táborban, könnyebben totalitárius társadalomban, még könnyebben bármilyen társadalomban – puszta tartam. De minek kellene megtartatnia? Ha az élet nem puszta élet, különböző értékek jelmezeibe és maszkjaiba öltözik – ez és ez leszek, ezért és ezért fogok élni, ezt és ezt fogom tenni… Viszont amikor Mauthausenbe, a Gulagra (az Abu Ghraibba vagy Guantanamóba) kerülsz, megszűnnek az értékek, a kapcsolatok megszakadnak, a személyek törlődnek. Nincs többé az, aki él. Csak maga az élet marad napi 24 órás állandó végveszélyben. Ez már nem a személy, aki a halállal szemközt él. Nincs többé személy. Csak „puszta élet” van, ez az – és nem az ember –, ami túl akar élni.

Ekkor az élet maga keresi a megmaradáshoz vezető utat. A személy nem hoz már döntést. Semmi nem függ tőle többé. És itt jön a legfontosabb: mi van akkor, ha meg kell tagadnod magadat a túlélésért? Vége annak, hogy önmagad légy, mássá kell válnod, akár nem is emberré. A klasszikus identitás számára ez egyenlő a halállal – meghalni mint „én” ugyanis a személyként , a valakiként való lét vége. De a „puszta életet” ez nem érdekli. Nem az számít, aki él, csak az, hogy él vagy nem él, és érdektelen többé az, hogy ki és miként él. Ha az élet lényege a túlélés, akkor az alany – az ember – ontológiai státusza csak egy vég nélküli életstratégia.

A túlélés, a „merő élet” képes lesz eltörölni a régi emberi identitást, hogy kígyóként csússzon tovább.

Ezért olyan becses Spinoza a posztmodernisták számára: naturalista metafizikája nem nyitánya a modernitásnak, hanem lezárása, mert már szánt szándékkal kijelöli az emberutáni mutációk horizontját.

Az evolúció-elmélet a „puszta élet” elmélete. Alkalmazkodás, természetes szelekció, faji mutációk példák e dinamikára. Megmenekülés vagy csak egy kis plusz kényelem végett a hal kész megszűnni halnak lenni, kivergődik a partra és gyíkká válik. A madár kész vízbe ölni magát, és polippá változik. A majom szerszámokat választhat magának, nevethet és kockáztathat , hogy emberré váljon. Vagy nem. Ez a „puszta élet” önkénye. A tartam egyedülvalóságának logikája.

Nincs embertelenebb, mint a túlélés.

Mihelyt nekilátunk ezt bizonyítani, máris megszűntünk annak lenni, akik voltunk. Embernek lenni. Többé nem… Azonnal megszűnünk személynek lenni, s csak a „puszta élet” üzemeltetői leszünk. Egy valódi ember még egy koncentrációs tábor legkritikusabb helyzetében is képes dönteni élet és halál között – önmaga mint személy élete és halála között. A „puszta élet” már meghozta döntését. Élni az élet kedvéért. Bármi – tehát BÁRMI – áron. Kívánatos lenne jól élni – de mindenekelőtt élni: akárkiként és bármi történjen is. Csak egy számít: élni.

A világjárvánnyal, az oltásokkal, a totális orvosi és rendőri kontrollal, a folyamatos elektronikus megfigyeléssel és a személyes adataink egyesített információs központokban való tárolásával beléptünk a „puszta élet” áttetsző börtönébe (Michel Focault/Jeremy Bentham panoptikumába). Ez immáron azt jelenti, hogy – mint radikálisan súlyos helyzetekben – még egy választási lehetőségünk van: lenni vagy valakinek lenni, lenni vagy embernek lenni.
Ha a túlélést választjuk, akkor végünk. Nemcsak azért, mert valaki irányítani fog minket – hiszen mindig irányít minket valaki, parancsol nekünk és megaláz minket valaki – akár hatalmának és fölényének egyszerű tényével. De ha élünk, akkor harcolhatunk és megvédhetjük létünket, személyként, emberként, férfiként való létünket. Minden küzdelem kockázattal jár, de élni annyi, mint kockázattal élni.
Embernek lenni rettenetes kockázat. A „puszta élet” választásával kioltjuk a feszültséget.

(Szent Korona Rádió)

Alexander Dugin – A pestis istenei: a járványok geopolitikája és a “semmi buborékjai”

Dugin: A pestis istenei II. – avagy miért van velünk még a járvány?

Alexander Dugin: A posztglobalista korszak eljövetelének elkerülhetetlensége

Alekszandr Dugin: Az erotika idealizmusa