Magyarország sajtóapostolának üzenete a mai kor embere számára is aktuális. Az ajándékvásárlás utolsó rohamai és a karácsonyi vásárok nyüzsgése között fordítsunk erőt és időt arra, hogy karácsony szent ünnepe számunkra valóban ne csak kellemes, hanem a szó eredeti értelmében boldog lehessen. Ismerjük föl újra vallási jelentőségét, így töltve meg valódi tartalommal az egyik legnagyobb keresztény ünnepet! Boldog karácsonyt kíván a Trón és Oltár szerkesztősége!
Ne maradj le a híreinkről! Cenzúramentes felületek:
A Szent Korona Rádió Telegram-csatornája >>>
A Szent Korona Rádió HunDub oldala >>>
Csatlakozz!
Krisztus Jézus született, örvendezzünk!
Karácsony különleges helyet foglal el az ünnepek sorában. A szeretet ünnepének, az öröm s a béke napjának nevezik s talán egyetlen ünnepet nem ülnek meg az emberek oly féltékenyen, otthoniasan zárkózott, meleg ünnepléssel, mint ezt.
A római Martyrologium is szokatlan ünnepélyességgel hirdeti meg ezt az ünnepet: „Az 5199-ik évben a világ teremtése után, a 2957-ikben az özönvíz után, a 2015-ikben Ábrahám születése után, az 1510-ikben Mózes és a zsidó népnek Egyiptomból való kivonulása után, az 1032-ikben Dávidnak királlyá való felkenetése után, a 65-ik évhétben Dániel jövendölése szerint, a 194-ik olimpiászban, a 752-ik évben Róma város építése után, Octavianus Augustus császár uralkodásának 42-ik évében, midőn az egész világ békében volt, Jézus Krisztus, örök Isten s az örök Atyának fia, hogy a földet az ő kegyes eljövetelével megszentelje, kilenc hónappal a Szentlélektől való fogantatása után, mint igazi ember Betlehemben Szűz Máriától megszületett.” Ezt az örömöt már sok száz évvel előbb hirdették a próféták: „A nép, mely sötétben járt, nagy fényességet lát, azok számára, kik a halál árnyékának országában laknak, világosság támad… Örvendenek előtted, mint ahogy örvendenek aratáskor, mint ahogy ujjonganak a győzők a szerzett prédának, amikor szétosztják a zsákmányt…
Gyermek születik ugyanis nekünk, és Fiú adatik nekünk, s a fejedelemség az ő vállára kerül és leszen az ő neve: Csodálatos, Tanácsadó, Isten, Hős, az örökkévalóság Atyja, a béke Fejedelme“ (Iz. 9, 2—6; v. ö. Mik. 5, 3).
Miért is olyan boldog ünnep hát a karácsony? Mi teszi az öröm napjává még azoknál is, akik máskor alig ünnepelnek? Vajon csak az-e, hogy e napon ajándékokat osztunk és kapunk? Hogy ilyenkor meghitt, régi dalokat énekelünk és gyermekeinket a karácsonyfa gyertyafényén keresztül az illúziók angyalos világába ringatjuk? Betlehemes játék, jászol, angyalok, pásztorok, napkeleti bölcsek, éjféli mise, karácsonyfa, ajándékok, karácsonyi vakáció és karácsonyi jutalék — vajon ez a lényeg? Avagy ez mind csak járulék és rezonancia, visszhang és jelkép, következmény és az ünneplő külső dísze csupán?
A mai emberek szeretnek szekularizálni, minden szentből és nemesből kiűzni a lelket s kihagyni az Istent. Mi ne engedjük szekularizálni a karácsonyt, ne engedjük puszta polgári ünneppé zsugorodni, amelyet bárban és lokálokban éppúgy meg lehet ülni, mint az éjféli misén, pezsgős üvegek és cigányzene mellett éppúgy, mint térdre borulva a Jászol előtt…
A karácsony igazi öröme karácsony misztériumának, gazdag eszmei tartalmának megértéséből fakad. Mi is hát a karácsony igazi jelentősége?
Mindenekelőtt az, hogy ez a nap hozta meg nekünk, embereknek a legnagyobb, az elképzelhető legszebb istenközelséget. Karácsony által jutott a mi nyomorult kis Földünk a legmagasztosabb értelemben vett perihéliumba, napközelségbe. Az Isten szállt a szentestén le hozzánk, nem az ószövetségi vagy akár a paradicsomkori istenjelenések, theophaniák alakjában, még kevésbé a görög s a római mitológia torz elképzelései szerint, hanem a hypostaticus unió, a megtestesülés útján, az Isten-ember alakjában.
Örökre titokzatos, megrázó, vakmerően hangzó dogma, amely szűkmellű filozófusokat, kislelkű embereket megdöbbent és szkepszisbe ejt: hogyan lehetséges, mondják, hogy mi ennyire naivul s ennyire anthropocentrikusan fogjuk fel a világot? A mindenható Isten, ez a minden kozmosz felett álló örök Hatalmasság majd éppen erre a hitvány sártekére száll le! Százmillió eddig ismert naprendszer közül az egyik legkisebb Napnak egyik legkisebb bolygójára, s itt megszületik ember képében!…
Akik így beszélnek s megütköznek, azok nem értik meg s nem tartják észben, hogy Isten nem méterrel méri a nagyságot s nem is fényév-távokkal s hogy a lélek neki több, mint ezer nap és tízezer tejút.
Nápolyban jártam egyszer s már fél délelőttön át álmélkodtam a Museo Nazionale nagyszerű antik márványszobrain. Egyszer csak egy angol család vetődött elém: egy remek szoborcsoport előtt 10—12 éves, élénk szemű, szelíd tekintetű, göndörfürtös leánykára tévedt rá a szemem, önkénytelenül összehasonlítottam a márványcsoportot s az eleven embercsoportot s szinte rajtakaptam magam, hogy az élő emberek engem mennyivel jobban érdekelnek mégis, minden művészet ellenére is, mint, az egész, halhatatlan márványmúzeum! Talán vakmerő, talán profán szó s mégis úgy éreztem: az ember mellett, egy gyermek mellett, akinek él a szeme s a szíve, hogyan eltörpül, milyen csekély értékű lim-lom lesz az egész márvány szoborhalom? Igen, mert bármi szép a művészet, azért az ember mellett, akiben lélek van és személyiség és örök életre való rendeltetés, a világ minden halott remeke por csupán és értéktelenség. Bizonnyal az Isten szemében is: mi neki a Véga és az Arcturus, a Göncölszekér és a Hattyú, a Tejút és az Andromeda-csillagköd, mi neki mindaz, amit csak önhatalma s önszépsége pazar kiömléseként alkotott s hintett bele az álmos űrbe — mi ez neki mind egyetlen emberhez, egyetlen lélekhez képest, amely őt szeretni s őt szeretve befogadni képes?
Karácsonynak ez a legbájosabb angyali zenéje, ez a legédesebb titka: hogy az, aki milliószor nagyobb a kozmosz minden égő s rohanó kolosszusánál, annyira becsült és szeretett minket, hogy nem átallotta hozzánk szegődni, törpe kicsinységünk osztályosává lenni, nyomorúságunk köntösét felvenni, mikroszkopikus szűkösségünk koldusgúnyáját magára ölteni. Mennél nagyobb ő s mennél kisebb lett értünk, annál kiáltóbban, perdöntőbben bizonyos, hogy nagyon szeret minket, hogy végtelenül nagyra értékeli a mi ma még kicsiny tömlöcbe zárt, halhatatlan lelkünket s hogy az önkiüresítés és önmegalázás legmegrázóbb csodatételeire képes, csakhogy minket is szeretetre indítson önmaga iránt!
Királyok nem szoktak paraszti kunyhóban lakozni, igaz. De a szeretet le tudja csalni a királyfiakat — nemcsak a mesében, hanem néha a történelemben is, sőt ezúttal a dogmatikában is — a völgybe, a váraljára, ahol pórruhás pásztorleánykák laknak. Ez a karácsony, testvéreim: az örök Király fia, aki elhagyja a menny kastélyát s a mi lelkünk szerelméből, a pórleány szeretetéből a vár aljára költözik s pórrá, emberré lesz velünk!
S nemcsak leszáll hozzánk, hanem fel is emel bennünket magához. Mily nagy lett az ember karácsony eseménye által! Milyen arisztokratikus fönség ragyog azóta a megkereszteltek homlokán! Mi csak hús és vér vagyunk; kicsiny halandók, de azért íme: egy közülünk — Isten!
A Mindenható — a mi vérrokonunk lett, a mi testvérünk, aki a keresztségben megosztja velünk istenfiúságának kimondhatatlanul magasztos, főnemesi kiváltságait. Mi több, a mi ereinkben az Oltáriszentség révén az ő vére lüktet; a kegyelem révén belénk, szegényes venyigékbe, az isteni szőlőtő életereje, életnedve, természete ömlik át.
Mily szép azóta a föld, hogy Isten Fia járt rajta! Mennyivel több, gazdagabb, fényesebb, ragyogóbb, mint a százezerszer nagyobb égitestek, az egész anyagi világ káprázatos üveggyöngy-bazárja! Mert ha Betlehem csak ezen a picurka bolygón van, ha Golgota és Sion csak ezen a sártekén van, ha tabernákulum és Úrnap és áldozás csak ezen a mi porszem-csillagocskánkon van, akkor mégis ez a Föld a világ centruma, temploma, tabernákuluma s akkor a csillagok világa csak drapéria, csak dísz, csak boltozat s a lakók, a háziurak, a birtokosok mi vagyunk!
Ám karácsony nemcsak díszt és nemességet hozott nekünk, hanem ennél többet is: megváltást. Karácsony a mi megváltásunk, szabadulásunk kezdete. Mily tragikus az ember, az áteredő bűn átkát nyögő ember belső elesettsége, tehetetlensége, önmagát megváltani nem-tudása! Ezer baj közt vergődik, de a bajokat nemhogy megszüntetni nem tudja, hanem még tetézi is mindig újabb, magatépő őrülettel. Mindig több bűnnel és szerencsétlenséggel. Nem szomorú-e ez az évezredes sopánkodás a jobb jövőért, amely csak mindig újabb csalódásokba zuhan?
Hogyan büszkélkedik az ember, hogy majd ő így és úgy, nem kell ide más, csak humanizmus, és haladás és technika és a műveltség növekvése s majd akkor boldog eldorádó lesz a föld!
És az eredmény?
Különös dolog: soha annyi tudósa, gondolkozója, feltalálója nem volt a világnak, mint ma és soha olyan tanácstalanok nem voltunk! Soha annyi könyvet és cikket nem írtak, soha annyit nem szavaltak és szónokoltak jólétről, boldogságról, haladásról, soha annyi programot nem adtak, mint ma, és soha oly kusza és árva nem volt az élet, mint manapság. Soha annyi technikai vívmány nem gazdagította az emberiséget, annyi villanyerő, annyi találmány, annyi könnyebbítés, mint napjainkban. Soha oly fejlett termelési rendszerek nem voltak, olyan tökéletes gazdasági berendezések, annyi racionalizálás, soha annyi pénz és gép és nyersanyag nem állt rendelkezésünkre, mint ma. Soha az ipar, a kereskedelmi forgalom, a tőke s a munka oly bámulatos hatványozottsággal nem érvényesült, mint ma — és soha annyi szenvedés és tömegnyomor, annyi békétlenség és kétségbeesés, éhség, lakástalanság, munkanélküliség, öngyilkosság nem volt, mint napjainkban!
Soha az emberek oly közel nem jutottak egymáshoz, a közlekedés távíró, telefon, rádió és repülőgép révén soha oly gyors és könnyű nem volt, mint most, és az eredmény? Soha még ember az embertársától oly távol nem volt, soha annyi gyűlölködés, elzárkózás, önzés és magunkba roskadás nem volt, soha az emberek közt oly mély szakadék nem tátongott, mint ebben a telefonos, rádiós, villanyfényes, motoros, tőkés, bölcs és programgazdag világban.
Igen, mert kincs, tudás és vívmány nem elég arra, hogy a lelkeket gyógyítsa, megújítsa, megnemesítse s ezzel az életet magát valóban szebbé tegye, mert ehhez megváltás kell s aztcsak Az tudta hozni, aki az emberi lélek mélyének titkait ismerte, elég erős volt arra, hogy ezekbe a mélyekbe le tudjon szállni s ott új, teremtői erővel jobb, szebb, szentebb s istenibb életet tudjon varázsolni.
A Kisded, aki ma született, meg tudta ezt tenni. Ő nem villanyfényt hozott, csak a betlehemi csillag fényét; nem programbeszédeket tartott, hanem evangéliumot hirdetett; nem anyagi kincseket szórt, hanem kegyelme esőjével áztatta fel a lelkek szikkadt földjét.
S ahol megjelent, újjáalakultak az emberek.
Újjáalakulnak ma is. Vadakból szelídek lesznek, bősz párducokból bárányok s gödölyék, paráznákból tiszták, gyilkosokból karitászangyalok, önző hódítókból áldást szóró apostolok, elkényeztetett puhányokból vértanúk, kétségbeesőkből bízók, erősek, hősi tűrök!
Ő Krisztus, a te erőd, a te szellemed több, mint minden egyetem tudása, több, mint minden akadémia bölcsessége, több, mint minden emberi technika, vívmány, tőke, munka, nyersanyag, gazdaság, ipar és kereskedelem! Te megválthatsz minket és rajtad kívül senki más. S a legszomorúbb embertragédiája az, ha neked hátat fordítunk, ha az Egyetlent ellökjük magunktól, aki megválthat minket!
Karácsony a megváltásunk kezdete, de nemcsak erre a világra, hanem az örök életre nézve is. Hiszen mi tudjuk: nemcsak ez a világ van, hanem van túlvilág is; nemcsak idő van, hanem van örökkévalóság is, nemcsak ásvány-, növény- és állatország van, hanem van mennyország is. És ez a mi felsőbb világunk, túlvilági rendeltetésünk éppoly fontos, sőt fontosabb, milliószor fontosabb, mint egész evilági handabandázásunk. Mit ér minden megváltódás itt a földön, ha odatúl, a mi igazibb, maradandóbb életünkben nincs biztosítva a boldogulásunk!
Karácsony éjszakájának tüzei éppen azért értékesek, mert fényük átvilágít a jövendő életbe is. Mert karácsony titka elsősorban az örök életre való felképesíttetésünk alapja. Karácsony annyi, mint az üdvözítő megtestesülése, a Megváltó munkájának eleje. Annak a munkának, amely megkönnyítette nekünk az el nem kárhozást és lehetővé tette nekünk a mennyország elérését.
Ha nincs megtestesülés, semmi esetre sem érhetjük el a természetfölötti örök boldogságot. Talán nem kellett volna okvetlenül elkárhoznunk s a pokol tüzébe zuhannunk; talán Isten természetes segítségével elkerülhettük volna lelkünk elvesztését megváltó nélkül is, de milyen nehezen! Hiszen magunkon látjuk: még így is, a megváltás áldásainak teljes verőfényében, a kegyelmek árjában, a katolikus Egyház ölén, annyi kinyilatkoztatás, hittantanulás, prédikáció, mise, gyónás, áldozás után is milyen könnyen megtévedünk, milyen hamar elbukunk, milyen gyorsan vétkezünk, milyen végzetesen gyengék és nyomorultak vagyunk!
Hát még ha sohasem születik meg a Megváltó, ha sohasem csendül fel az evangéliumi szó fülünkben, ha nincs Krisztus-rendelte lélekmentő Egyház, ha nincsenek szentségek, nincs Mária-tisztelet, nincs semmi, csak a lelkiismeretnek halványan pislákoló mécsese s az őskinyilatkoztatásnak néhány ránk hullott foszlánya! Mily nehéz lett volna akkor megállnunk a helyünket! Ha ma üdvözülhetünk s ha aránylag könnyen üdvözülhetünk, mihelyt csak komolyan akarjuk s együttműködünk az Úristen kegyelmével, ezt elsősorban a karácsony misztériumának köszönjük.
Ezért kell mindenekelőtt és minden felett hálásaknak lennünk szent karácsony napján, üdvözülendők serege vagyunk, boldog várományosai az Isten örök országának, a fény és szeretet, a boldogság és dicsőség örök otthonának, választott vitézei az Úr udvarának, polgárai az ő gazdag államának, — ezért kell örülnünk, ezért hálálkodnunk szent karácsony napján!
Boldog, aki megérti karácsony e csodás örömét s befogadja a szívébe a karácsony nagy Vendégét. De sajnos, voltak mindig s vannak ma is, akik visszautasítják őt. „Tulajdonába jőve, de övéi őt be nem fogadák” (Ján. 1, 11). Mi ne tartozzunk azok közé, akik karácsonyt ülnek, de Krisztus nélkül, Isten nélkül, lélek nélkül. Ne tartozzunk azok közé, akik a szívük ajtaján kopogtató Jézust elkergetik és elűzik: nem kellesz, nem akarok hallani rólad, nem érdekelsz engem! Fogadjuk a karácsony királyát élő hittel, alázatos, hódoló engedelmeskedéssel! Tartsuk meg parancsolatait örömmel és buzgón, terjesszük országát és ébresszünk magunkban szívből fakadó hálát és mélységes szeretetet iránta.
Kis Jézus, ott a jászol szalmáján: íme minden hálánkat, minden szeretetünket elébed visszük. Legyen a mi szívünk szerény betlehemi lakocska neked! Trónolj benne s kiterjesztve fölénk gyönge karjaidat, áldj meg minket. Áldd meg gyermekeinket, családjainkat; áldd meg a magyar hazát, áldd meg az összes népeket! Főleg, kis Jézus, áldd meg és vigasztald a szenvedőket, akik karácsony szent napján is fűtetlen szobában, sőt, dehogy szobában, lyukakban, földalatti odúkban laknak. Indítsd könyörületre azokat, akik adhatnak és segíthetnek!
Ha majd kis karjaid megerősödnek, a keresztre visznek téged, kezeidet és lábaidat által fogja verni a mi gonoszságunk. Szenvedsz érettünk, Jézus, azután feltámadsz és a mennybe mész és egy ideig látszólag magunkra hagysz bennünket. Azonban majd eljön a nap, amikor ismét megjelensz köztünk, már nem betlehemi szegénységben, hanem ragyogó mennyei hatalomban, fényességben, ítélni eleveneket és holtakat. Akkor, ó betlehemi Jézus, azon a napon találj minket is azok sorában, akik a te betlehemi alázatosságodban felismertek és szerettek téged!
Emlékezzél akkor arra, hogy betlehemi szegénységed a mi hűséges szívünkben meleg otthonra, puha bölcsőre, vendégszerető jászolra talált!
(Forrás: amdg.betiltva.com – Szent Korona Rádió)