A magyar nemzet történelme bővelkedik hősökben, nagyrabecsülendő államférfiakban. A török idők azon korok egyike, amikor a legtöbb ilyen jellemet fedezhetjük fel. Ismerjük meg az ő példáikat, hogy életvitelünkben alapul véve jellemünk fejlődésére szolgáljanak.
Ne maradj le a híreinkről! Cenzúramentes felületek:
A Szent Korona Rádió Telegram-csatornája >>>
A Szent Korona Rádió HunDub oldala >>>
Csatlakozz!
Jurisics Miklós
XVI. század a legmagyarabb, a legnemzetibb század, hangsúlyozza a kornak nálunk legnagyobb ismerője, Takáts Sándor. „Alig van – írja – történelmünkben még egy kor, melyben igazabb magyar jellemeket, jellegzetesebb magyar egyéniségeket találnánk, mint a XVI. században.” Még sajátosabb – feleljük mi –, hogy ennek a legnemzetibb, legmagyarabb kornak éppen a leghíresebb, legtörzsökösebb, legvitézebb, leglegendásabb, legönérzetesebb, legbüszkébb magyarjai mind Ferdinánd vagy utódai, tehát a Habsburgok hívei voltak, Szapolyait és utódait pedig, tehát a „nemzeti” királyt és a magyar, erdélyi fejedelmeket ezek a nagy magyarok lenézték és megvetették.
Ez eddig nem ütött szeget a Habsburgok ellen hazafiaskodók fejébe, mert sajnos, erre a nagy tanulságokat magában rejtő jelenségre eddig még senki se mutatott rá, legkevésbé Takáts Sándor. Éppen ellenkezőleg: nálunk mindenki azt hiszi, hogy az „idegen” király mellett csak a megvásároltak, a törpelelkek lehettek, aki azonban törzsökös, igazi magyar és jellem volt, annak a „nemzeti” király mellett volt a helye. Nézzük hát meg kissé a dolgot. Nem okoskodni, nem érvelni akarunk, hanem csak a tényekre hívjuk fel a figyelmet.
Ki tett a XVI. században ebben az országban egymaga a legnagyobbat, egész Európa és a kereszténység sorsára legdöntőbbet? Egészen kétségtelenül Jurisics Miklós.
Mikor Szolimán először vonult Bécs ellen, egész Európa sorsa függött kockán. Ha elfoglalta volna, még az se lehetetlen, hogy egész Európa mohamedánná vált volna. Nagy vállalkozásokban ugyanis mindig az első lépés a legfontosabb. Ha ez sikerül, olyan önbizalmat önt a vállalkozókba, hogy megkétszerezi erejüket, ellenben az alulmaradtakban olyan csüggedést, sőt kétségbeesést idéz elő, hogy megbénítja energiájukat és elveszi kedvüket a további erőfeszítésektől. Mikor 1529-ben Szolimán útban volt, sőt közeledett már Bécs felé, a város védelmével még nem készültek el. Annál kevésbé volt még együtt a nagy felmentő keresztény sereg, melynek oroszlánrészét a Német Birodalom adta. Mindenki tudja azonban, milyen keserves, milyen lassú munka volt itt valamit elérni. Hiszen a birodalom az államok valóságos tömkelegéből állt, a császár hatalma pedig csak árnyékhatalom volt.
És Jurisics Miklós Kőszegen, már egészen Bécs közelében, egy harmadrendű erősségben, mely ráadásul se rendesen felszerelve, se védősereggel ellátva nem volt, meg meri várni a többszázezres, a törökök leggőgösebb és legtehetségesebb szultánjától személyesen vezetett, a fölénytől és önbizalomtól csak úgy duzzadó ellenséget. Oltalmat ad a várban a környék védtelen, rettegő lakosságának, őrséget szervez belőlük és velük egy sárfészekben egy hónapon át feltartóztatja a rengeteg ellenséget. Célját tökéletesen eléri: Bécs ezalatt felkészül, a nagy felmentő sereg is együtt van, de mire a szultán a kőszegi feltartóztatás után Bécs alá érkezik, a hadászatra alkalmas nyári idő már lejárt. Így aztán Szulimán már nem tartja érdemesnek a nagy feladat megoldásába belefogni, de a felmentő sereggel se mer ütközetet kockáztatni, s így dolgavégezetlen hazavonul.
A politika, s vele a történelem rideg, szívtelen zsarnok. A hőstettet, az önfeláldozást csak akkor hajlandó értékelni, ha a szerencse is hozzászegődött, azaz ha pozitív eredménnyel is jár, ha a hőstettet egyúttal siker is kíséri. Jurisics rettenthetetlen bátorsága, bámulatos tettereje és állhatatos kitartása akkor is világraszóló hőstett lett volna, ha a vége csak a hősi halál lett volna minden haszon vagy eredmény nélkül. Hiszen Zrínyi, a szigetvári hős nemcsak bátor, hanem okos, józan és önmérséklő is.
Ez a Jurisics Miklós nem a „nemzeti” király, hanem Ferdinánd embere volt. Annyira az övé, hogy már a mohácsi vész előtt, akkor, mikor Ferdinánd még nem is volt magyar király, ő már Ferdinánd szolgálatában állott és meghitt s talán mindenki másnál bizalmasabb embere volt. Nem õ csatlakozott Ferdinándhoz magyar királlyá választása után, hanem Ferdinánd tette magyar alattvalóvá és hozta magával közénk, mikor királyunkká választottuk.
Jurisicsot Ferdinándtól kapta a magyar haza, s Ferdinándnak mindenesetre becsületére válik, hogy egy Jurisics Miklóssal gazdagított bennünket. Igaz, hogy Jurisics nem volt tiszta magyar, hanem félig horvátnak számítható (említettük, hogy Horvátország védelmét már 1526 előtt Ferdinánd, az osztrák főherceg vállalta magára tehetetlen sógora, a magyar király helyett; innen ered Ferdinánd és Jurisics korai összeköttetése), de délszláv volta csak feltűnőbbé teszi Ferdinándhoz való hűségét, mert hiszen mint délszlávtól, még inkább természetes lett volna, ha János a „tót” király híve lett volna, mint társai: a Frangepánok, Brodaricsok, Petrovicsok, Statileók, Utjesenicsek, Bakicsok, Jozeficsek, Jakusicsok, Bosicsok, Perusicsok, Ocsarevicsek, akik mind Szapolyai hívei voltak.
Losonczy István
Szintén Ferdinánd állhatatosan hűséges embere a század (…) tiszta magyar vérű csillaga, Temesvár hős vértanú védője: Losonczy István. Pedig Temesvár nem a nyugati határon van, mint Kőszeg (ahol valaki nem is lehetett más, mint Ferdinánd-párti), nem is a Dunántúlon, mint Szigetvár, hanem az ország keleti felében, a „nemzeti” király régiójában. Itt Ferdinánd-pártinak lenni és maradni még többet jelentett. Losonczy jelleme épp oly tiszta, mint Jurisicsé, sőt még az övénél is fennköltebb és vonzóbb. Losonczyt alantasai is szerették (…) õ is nagyvonalú és képzett, aki nem ölbe tett kezekkel várta végzetét, hanem mindent megtett, hogy ne csak hõsi halál, hanem megfogható eredmény is legyen.
Megható, hogy amint Izsák a maga hátán vitte a fát az áldozati oltárra, melyen õt magát kellett volna feláldozni (Ter 22,6-18), Losonczy is a maga pénzén, sőt még értékeit is zálogba téve erősítgeti a várat és fogad beléje csapatokat, mikor hallja, hogy jön az ellenség és királyától hirtelenében már nem kaphat rá költséget.
A már összelőtt várból, az utolsó órában így ír: „Én az én Istenömhöz való jó hitömben, az én kegyelmes uramhoz való hűségemben (az ő „kegyelmes ura” (…) Ferdinánd) és az én hazámhoz való szeretetemben, az én lelkem míg testben leszen, az élő Istennek segítségével meg nem fogyatkozom.”
E gyönyörű sorok fényesen bizonyítják azt az állításunkat, hogy Losonczy István nemcsak hős és vitéz katona volt, mint Zrínyi, hanem teljes egészében tiszteletreméltó nagy jellem és a legnemesebb értelemben vett keresztény vértanú is. Milyen szerény! Mennyire távol áll a hősködéstől, az önmaga jelentőségének hangsúlyozásától, s mennyire igazi, keresztény értelemben véve alázatos! A maga erejéből nem ígér semmit, hanem Istentől várja az erőt és a segítséget. Kitart – ígéri –, ha Isten is megsegíti. És természetesen megsegítette. Nem abban az értelemben, hogy a várat nemzetének megtarthatta, hanem abban, hogy kötelességét mindhalálig teljesíteni tudta.
De Losonczy Istvánról ezenkívül még olyan adat is maradt fenn, melyből azt is megtudhatjuk, hogy igazi, harcos, vallásilag is művelt katolikus is volt egyúttal, aki az Istentől rábízott birtokokon, ha kellett, még anyagi és fegyveres erővel is megvédte azt a hitet, melyben ő maga soha meg nem ingott, hiába volt ez az ő korában annyira divat. (…)
Alig van olyan katolikus főúr, aki már a XVI. században, s még kevesebb, aki már e század elsõ felében vagy közepén is szembeszállt a protestantizmussal. Joggal lehet hát rá büszke a magyar katolicizmus, hogy aki kivételképpen mégis már ez időben is szembeszállt a tévedéssel, éppen egy Losonczy István volt.
Bizonyára lesz olyan olvasónk, aki Losonczy jellemének és vallásosságának ezt az oldalát nem erényének tulajdonítja, hanem éppen ellenkezőleg, azt állapítja meg belőle, hogy benne is volt gyarlóság: a türelmetlenség és a vallási fanatizmus. Bizonyára vannak, akik azt, hogy birtokain nem tűrte a protestantizmust, Losonczyban erkölcsi fogyatékosságnak, vagy legalábbis a középkorból maradt elmaradottságnak tartják, nem pedig – mint mi neveztük – vallási műveltségnek. Nemsokára sorra kerülő fejtegetéseink alapján azonban ezt Losonczyban mindenképpen vallási műveltségnek kell neveznünk, hiszen annak világos bizonyítéka, hogy neki igazságvallása volt. Ebből pedig eljárása, mint látni fogjuk, logikusan és szükségképpen következik.
Dobó István
Szintén nem János, hanem Ferdinánd híve az ötödik nagy hős, Eger várának világhírű védője, Dobó István, akinek (mint Jurisicsnak) szintén nem kellett életét feláldoznia, bár kész lett volna rá. Neki is sikerrel járt a munkája s életével együtt a várat is megtartotta hazájának és a kereszténységnek. Ismét csak büszke lehet rá a magyar katolicizmus, hogy õ is az Egyház szolgálatában állt: az egri püspöknek volt fizetett embere, legalábbis pályája első felében.
Dobó inkább Zrínyihez hasonló ember. Neki hibái is vannak a nagy erényei mellett, habár hibái korántsem annyira kirívók, mint Zrínyié. Õ is nemcsak Ferdinánd-párti, hanem annyira bizalmas, megbízható híve a „német” királynak, hogy később bizalmi embereként őt küldi Erdélybe az állítólagos „nemzeti” magyarok közé a „német” ügy képviseletére, mikor Erdély is Habsburg-uralom alá kerül, ugyanazon minőségben, mint előtte a Fráter Györgyöt meggyilkoltató Castaldót. Dobó Erdélyben feleségével, Sulyok Klárával együtt (ami éppen 460 nem válik a „nemzeti” magyarok lovagiasságának becsületére) még börtönt is szenved királyához való hűségéért, akarom mondai: „németpártiságáért”.
Furcsa és nem éppen megbélyegző „hazaárulás” lehet az, melyben Dobó Istvánok leledzenek. Láthatjuk, hogy ez is csak olyanforma „bűn” volt, mint a kommunistáktól szintén börtönnel büntetett „reakciósság”. Igaz, később a király börtönébe is bekerül Dobó, mert öreg korára már kezd nyugtalankodni, de ekkor se Ferdinánd, hanem fia, Miksa börtönébe (mert maga Ferdinánd ellen sohase nyugtalankodott). De azok a félreértések, melyek alapján ez történt, csakhamar elsimulnak s Dobó ott fejezi be életét, ahol kezdte: a Habsburg-király hűségében. (Egyébként mikor Miksa uralkodásával foglalkoztunk, láttuk, hogy ez a félreértés se Miksa, hanem Dobó bűne volt, illetve egyes irigy honfitársaié.)”
(Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme – SzKR)