Az alábbiakban szemelvényeket közlünk Pezenhoffer Antal A magyar nemzet történelme című kötetsorozatából. A katolikus pap, történész mélyrehatóan vizsgálta át az őszirózsás forradalom körül kialakult helyzetet, és ezáltal mutatja be, hogy a második magyar köztársaság kikiáltása mily módon ásta alá nemzetünk sorsát a népek viharos történelmében.
„A trianoni ország-feldarabolás a vesztett háború következménye volt és a háborút befejező hivatalos békeszerződés rendelte el ugyan, mégse magának a háborúnak volt természetes és szükségképpen velejáró következménye, hanem annak a szellemi bomlasztásnak az eredménye, amelyet a háború ellen izgatók, a Habsburg-ellenesek, a „hazafiak”, akik a háborút idegen érdekekért folyónak híresztelték, a végén pedig a király ellen keltettek hangulatot és az urak, a gazdagok, a kiváltságos osztályok ellen lázító marxista forradalmárok együttesen fejtettek ki. Ezek hitették el a magyar néppel és a harctéren küzdő katonasággal, hogy ez a háború bűnös és igazságtalan háború volt; idegen érdekekért folyt, nem mi indítottuk, hanem a Habsburgok vittek bennünket bele német érdekekért, a grófoknak és uraknak volt belőle hasznuk, nekünk tehát nem szabad közösséget vállalnunk vele.
„Nem akarok többé katonát látni!”
– kiáltotta a forradalmi hadügyminiszter (Linder Béla-szerk.). Tehát tűnjön el azonnal mindenki és minden, aki és ami csak emlékeztetne is bennünket arra, hogy mi háborút viseltünk. Ennek az elvnek volt a következménye, hogy a háború végén itt mindenki azt gondolta, hogy nekünk most már csak az az érdekünk, hogy az antantnak hízelegjünk, hogy bebizonyítsuk neki, hogy mi tulajdonképpen mindig vele éreztünk s csak azért harcoltunk ellene, mert nem voltunk a magunk urai. Csak rabszolgatartóink
hajszoltak bennünket ellene. Ezért vessük le minél előbb a katonaruhát, dobjuk el a fegyvert és menjen mindenki békésen haza, de minél előbb. Világos, hogy a négy éve szenvedő katonának ennél édesebb beszéd nem üthette volna meg a fülét s ennek a parancsnak nagyon szívesen engedelmeskedett. Így aztán míg mi civilben és fegyvereinktől megszabadulva jöttünk, sőt özönlöttünk haza, addig a csehek, románok és szerbek kardcsapás és minden ellenállás nélkül szálltak meg fegyveresen az országból annyit, amennyit akartak. Ez persze megdöbbenést keltett, de már késő volt. A hamis próféták ekkor azzal vigasztalták az országot, hogy sebaj, ez úgyse számít, mert majd a békeszerződés dönti el, kapnak-e ezek az idegenek belőlünk valamit és mit. Mikor aztán jött a békeszerződés, akkor pedig azért ítélték oda nekik nem is a fél, hanem a háromnegyed országot, mert ekkor már úgyis birtokukban volt.
Ha itt nem lett volna mesterséges bomlasztás; ha nem hitették volna itt el majdnem mindenkivel, hogy ez a háború bűn volt, illetve – mert hiszen valóban bűn volt – hogy az a mi bűnünk volt, illetve nem a mienk – mert forradalmár ilyent sose mond, mert az annak, akivel beszél, mindig hízeleg –, hanem bűnös vezetőinké, akik természetesen idegen érdekeket szolgáltak; ha nem lett volna itt 400 év óta állandó izgatás és gyűlöletszítás a Habsburgok ellen, ha nem tartotta volna mindenki a magyar hazafiság alfájának, hogy nekünk a bécsi király ellen kell lennünk, ha tehát a nemzet megmaradt volna hűségesen a királya oldalán a háború elvesztése után is, mint akinek vele közös az érdeke s akinek akkori végső bajában különösen érdeke a fegyelem, a tekintélytisztelet és az engedelmesség, akkor országunk felbomlását elkerülhettük volna s talán Horvátország kivételével, mely egyébként is csak félig volt a miénk s mindig külön országot képezett, egész területünket megtarthattuk volna, akkor a front összeomlása és elhagyása után is lehetett volna még itt parancsolni a katonáknak és a parancs engedelmességre talált volna. Akkor a katonák nem dobták volna el a fegyvert és a katonaruhát és a frontról nem hazamentek volna, hanem a tekintélyét és az ország bizalmát ekkor is bíró király Magyarország határait (természetesen régi határait) szállatta volna meg velük.
Igaz, hogy a katonák nagyon vágytak már haza, de nem is kívánt volna tőlük ez a parancs rendkívüli áldozatokat, hiszen az ország határait a mi katonáink szívesen őrizték volna és bőséggel elég lett volna hozzá a fegyverben levő magyar katonaság.
(…) Most azonban kimutattuk, hogy a bécsi lakás csak ürügy volt. Nekünk a pestivé váló Habsburg se kellett. Az igaz, hogy igen nagy volt már a szegénység s határainak őrzése és az azt megszállva tartó katonaság ellátása igen nagy erőfeszítésbe került volna, de hát egész az összecsapásig úgyis mi voltunk az egész Monarchia éléskamrája s így amennyi nekünk s a határainkat tartó, (…) nagy katonaság ellátására kellett volna, annyit a magyar föld akkor is csak megadott volna. (…)
(…) Mire Párizsban (Trianonban) leültünk tárgyalni a békeszerződésről és a végleges határokról, arra már az „utódállamok” azt, amit tőlünk követeltek, régen kezükben is tartották, sőt még többet is annál, mert hiszen a románok a Tiszánál, a szerbek Pécsett is bent voltak. Az se volt minden hatás nélkül az antantra, hogy ők az országot a magyarok minden ellenállása nélkül foglalták el. Joggal gondolhatta tehát mindenki, hogy nemzetiségeink utáltak bennünket (mint ezt az emigráns csehek a párizsi és londoni lapokban híresztelték) s annyira elkívánkoztak tőlünk, hogy mi még csak kísérletet se mertünk tenni arra, hogy továbbra is rákényszerítsük őket, hogy abban az országban éljenek, melyet ezer éve utáltak. Vagyis ez a szinte magától való felbomlás is bebizonyította az illetékesek előtt, hogy Magyarország annyira természetellenes alakulat volt, nemzetiségei annyira nem érezték magukat benne jól, hogy szinte automatikusan bomlott fel azonnal, mihelyt megszűnt az a Habsburg-hadsereg, mely eddig egy országba összepofozva tartotta őket.
(…) ennek az őszirózsások, voltak az okai: a Habsburg-gyűlölők és az úrgyűlölők. Azok, akik a tömegeket nem a kötelességeikre figyelmeztetik, hanem csak hízelegni tudtak nekik, akik nem terheket (hogy egy ideig még tartsák a határokat) raknak rájuk, hanem a terheket nagy kegyesen leveszik a vállukról (Katonák! Még ma takarodjatok haza!), mert azokat csak a gonosz urak, no meg a mindig velük tartó papok rakták rájuk. (…)
Ha pedig valaki még mindig nincs meggyőződve arról, hogy a vesztett háború ellenére is megmenthettük volna ezeréves határainkat és megőrizhettük volna az egész Magyarországot, tehát hogy Trianonnak valójában nem a háború, hanem a háború alatt és különösen a végén itt burjánzó mesterséges bomlasztás, a szociáldemokrata izgatás, a zsidó sajtó és forradalmi szellem, főként pedig a Habsburg-gyűlölet volt az oka, annak részére egy más országot is fel tudtunk hozni példának: Törökországot.
Látjuk tehát, hogy nem a szerencsétlen háború veszített el bennünket (mert emiatt még segíthettünk volna magunkon), hanem a lelki bomlasztás, a Habsburg-ellenes uszítás, az úrgyűlölet és a tömegeknek való egészségtelen forradalmi hízelgés a háború alatt és közvetlen utána.
Elmondhatjuk, hogy ahogyan tisztán a Habsburgoknak köszönjük, hogy a török kor még a mainál is csonkább és nyomorultabb Magyarországa után újra lett Nagy-Magyarország társországokkal, Erdéllyel, tengerparttal, épp úgy a Habsburg-gyűlöletnek „köszönhetjük”, hogy 1918-ban újra elveszett minden. Ennek a bomlasztásnak ugyanis szerves és egyik leglényegesebb része volt a Habsburg-ellenes uszítás.
Ha nem nevelték volna ezt belénk protestánsaink és általában „szabadsághőseink”, akkor a zsidó forradalmárok munkája nem lett volna olyan sikeres és akkor nem történt volna meg az, hogy itt a fronttal együtt egyszerre annyira összeomlott minden, annyira nem volt tekintély, annyira nem vezetett, nem parancsolt senki, hogy nem akadt magyar ember, aki a benyomuló bitorlók ellen védekezett volna, eleinte bármily kevesen voltak is ezek a bitorlók.
Azonban egy olyan nemzet esetében, mely megszokta, hogy királyát nem tisztelnie kell, hanem gyűlölnie; amely nem azt tartotta jó hazafinak, aki a trón iránt hűséges, engedelmeskedik neki és követi parancsait, hanem azt, aki felkel ellene; amely királyság volt, de azért egyenesen hazaárulásnak és szégyennek tartotta királypártinak lenni; annál a nemzetnél nem azon kell csodálkoznunk, hogy ez a szégyen 1918-ban megtörtént vele, hanem azon, hogy ilyen lelkület mellett hasonló katasztrófa nem hamarabb következett be s 400 éven át minden nagyobb baj nélkül kibírtuk ezt az állapotot.
Hiszen vezetés nélkül egy nemzet se lehet erős, se életképes és így a válságban szükségképpen össze kell omlania. Nekünk más királyunk, más vezetőnk nem volt és nem is lehetett, mint csak az, akit megkoronáztunk s akinek legalább külsőleg hűséget esküdtünk. De ha helyette nem volt s nem is lehetett más, őt viszont ellenségünknek tekintettük, mert azt hittük, hogy ezzel nem a nemzetet hagyjuk cserben, hanem csak az „idegen” királyt magát, sőt a
nemzetnek egyenesen használunk vele, ha a királyt cserben hagyjuk, akkor világos, hogy előbb-utóbb szükségképpen tönkre kellett mennünk.
Így volt 1918-ban is. Mivel forradalom volt, tehát a nemzet nyíltan is szakított királyával, elméletben léphetett volna a helyébe, a nemzet élére most más is (ami normális és törvényes világban nem történhetett volna meg), de ilyen vezére nem akadt a nemzetnek, mert izgatói csak bomlasztani tudtak, de építeni nem. Ha tehát „istenadta” vezér nem volt, a törvény adta pedig, akiben a rendkívüli tehetséget pótolta volna a korona tekintélye és a törvény
ereje, mint hazafias kötelességből gyűlölt egyén, félre tolatott: nem történhetett más, mint ami történt: a legválságosabb körülmények között, mikor sorsa századokra eldőlt, ittmaradt egy vezető nélküli nemzet, melynek volt még hadserege, de nem volt már hadura s ezért mindenki feleslegesnek tartotta magát a hadsereget is. Egyébként is nem lévén senki, aki felelősségre vonja, büntesse, kötelessége teljesítésére szorítsa, mindenki azt tette, amit akart és ami kényelmesebb volt. Otthagyott tehát csapot-papot és hazament.
Igaz, hogy előfordul olyan nemzetekkel is, akiknek nemzeti királyuk van, hogy elkergetik királyukat, mert nemzeti király ellen is lehet izgatni, azonban nálunk 1918-ban aligha történt volna meg az, ami megtörtént, ha királyunk és családja ellen nem folyt volna már évszázadok óta az izgatás és rágalmazás.
Pedig ha a király marad, akkor a hadsereg is marad. Viszont a királynak egyéni érdeke is volt, hogy ha már Ausztriát elvesztette, legalább Magyarország maradjon meg neki, mégpedig egészen. S személyéből még az a hasznunk is meg lett volna, hogy nemzetiségeinket is hozzánk fűzte volna, legalábbis a katolikusokat. Hiszen említettük, hogy Monarchiánk elsősorban az uralkodóház monarchiája és katolikus monarchia volt. Épp ezért az uralkodóház a nemzetiségek, különösen a katolikus vallású nemzetiségek körében közel se volt olyan népszerűtlen, mint köztünk, magyarok körében. Ha nem lett volna s nem lenne még ma is összekötőerő köztünk és nemzetiségeink között a Habsburg-király személye, akkor az utódállamok nem tiltották volna meg olyan szigorúan, hogy újra Habsburgot ültessünk trónunkra.
Az pedig, hogy ugyanezt a királyt még akkor is fegyverrel űztük el magunktól (az utódállamok megelégedésére), mikor számkivetéséből haza akart jönni, igazán nem vált nemzetünk büszkeségére. Jellemző, hogy országunk nemzetiségi megrablói ekkor is olyan babonás félelemmel voltak iránta, hogy Nagyváradon (s másutt is) már csomagoltak a román állami hivatalnokok. De azután – természetesen – visszacsomagoltak, mikor látták, hogy nemcsak nekik nem kell az a király, hanem nekünk se.
Sokan azzal akarnak érvelni, hogy az őszirózsás forradalom vezére, Károlyi Mihály, katolikus volt és ráadásul még gróf, de ez az érv igen gyenge. Világos ugyanis, hogy Károlyi Mihály nem annyira csinálta, mint felhasználta ezt a forradalmat. Sokkal kisebb egyéniség is volt annál, semhogy ilyen dolgot csinálhatott volna.
Meg hát az is nyilvánvaló, hogy elfajult gróf és hitvány katolikus volt. Vele csak akkor lehetne érvelni akár a katolikusok, akár a grófok ellen, ha grófként és katolikusként viselkedett, azaz a grófok és a katolikusok embere lett volna. De hiszen éppen abból élt, hogy gróf létére a grófokat szidta, a pap- és egyházgyűlölet pedig akkora volt benne, hogy mikor a második bolsevizmus alatt rövid időre hazajött, még egyházellenesebben viselkedett, mint a bolsevisták. Például első dolga volt kimondani, hogy Prohászka szobrát el kell távolítani a Károlyi-kertből. El is távolították, de addig nem merték a gondolatot felvetni.
Ő azért volt kedves a forradalmárok előtt, mert a saját fészkébe piszkított.
De annyi becsület azért Károlyi Mihályban is volt, hogy a proletár diktatúrát nem szolgálta, sőt el is ment innen előle (a második kommunizmussal is így tett). Igaz, hogy annak, ami neki magának nem kellett, nemzetét volt szíve átadni.”
(Szent Korona Rádió)