A halál egyrészről – mint lezáródás és bevégződés – dráma és tragédia a magát kizárólag az élet körében megélő ember és hozzátartozói számára. Ez rémálom és tabu a materialista „civilizációban”. Az „úgy sem tehetünk ellene semmit, jobb tehát nem is gondolni rá” és az „élvezzük az életet, úgyis meghalunk” jegyében. Másrészről azonban a helyesen megélt saját halál – mint kezdet – az élet életen túli értelme.
Az, ami nem vagy alig-alig érhető el az életben – a feltételek nélküli boldogság és felszabadulás –, megvalósulhat a halálban és a halált követően: a sikeres spirituális megvalósítás következtében. Az élet önmagában és amennyiben maradéktalanul véget ér a biológiai halálban, teljesen értelmetlen. A halál azonban nem csak vég, hanem kezdet. Az élet valódi értelme a halálban mint transzcendentális nyitásban tárulhat fel a megvalósító önátélésében. Ekkor a halál – a szorongás és a rettegés forrása helyett – az élet értelme lesz.
(Kvintesszencia Kiadó – Szent Korona Rádió)
