“…Sajnos ma olyan világban élünk, amikor mindenki csak „megemlékezni” akar ahelyett, hogy folytatnák felmenőik harcát, hiszen a háborúnak még egyáltalán nincs vége, csak a harctér és a generáció az, ami változott…”
Évente néhány alkalommal fekete fehér, régi képek lepik el a közösségi oldalakat, melyekhez legtöbbször azt írják az azt megosztók, hogy „Dicsőség a Hősöknek!”, vagy „Tisztelet a Hősöknek!”. Szép és fontos gesztus, én magam is megteszem, amennyiben nincs éppen letiltva a személyes profilom a közösségi médiában.
Ezen túl kétféle módon szoktam még a hőseinkre emlékezni. Rendszeres gyújtok egy-egy gyertyát, mécsest valamely kapcsolódó emlékműnél, emlékhelynél.
Ezt még viszonylag sokan megteszik talán, de messze nem annyian, mint amennyien az interneten tisztelegnek. A másik mód, ahogy igyekszek tisztelegni felmenőink előtt, az a mindennapok küzdelmei. Aktív nacionalizmus címmel jelent meg ezen az oldalon a Pest megyei HVIM tavalyi tevékenységéről szóló összefoglaló írás. De idézhetném az aktivitásunkról szóló összefoglalókat a 2016-os, a 2015-ös évekből is, illetve haladhatnánk tovább visszafelé az időben. Igen, a folyamatos aktivizmus, a folyamatos cselekvés az emlékezés legméltóságteljesebb, leginkább helyénvaló módja. Kevesen gondoljuk ezt így.
Sajnos ma olyan világot élünk, amikor mindent csak a virtuális térben szeretnek a legtöbben „csinálni”. Ha annyian járnának rendszeresen templomba például, amennyi keresztes lovagot kiposztolnak az internetre, nemhogy rombolni, de még a sokat emlegetett stadionok helyén is építeni kellene őket. Kevesen gondoljuk, hogy az igazi tisztelet például a Don kanyar vagy a Kitörés hősei előtt az, ha a nyomukba lépünk, és felvesszük a földre hullajtott zászlót, hogy magasba emelve vigyük tovább. Magyarázat, kifogás természetesen mindig akad. Nyilván, hiszen ez a legegyszerűbb módja a felmentésnek, ráadásul egyikre megértőbben kell bólogatni, mint a másikra. Most éppen azért nem megyek oda, máskor amazzal van a bajom, a lényeg, hogy számonkérhetetlen legyen. Pedig amúgy sokan vannak, akik nagyon de nagyon egyetértenének, és jönnének is, csak hát… Természetesen a legnagyobb baj mindig azokkal van, akik csinálják. Miért nem így? Miért nem úgy? Miért nem hallgatnak erre? Miért nem hallgatnak arra?
Sajnos ma olyan világban élünk, amikor mindenki csak „megemlékezni” akar ahelyett, hogy folytatnák felmenőik harcát, hiszen a háborúnak még egyáltalán nincs vége, csak a harctér és a generáció az, ami változott. Dédapáink, nagyapáink első szóra fegyvert fogtak, hogy messzi tájakon harcoljanak azokért, akiket hátra hagytak. Manapság a lakásból sem mozdul ki a többség, ha egy kicsit rossz az idő, és e közhiedelemmel ellentétben nem csak a momentumosokra igaz, de ők legalább beismerték.
Fontos harci színtér a média, az internet világa. Azonban mi, vármegyések 2018-ban is a való világban igyekszünk legyőzni a minket eltaposni vágyókat, miközben így a cselekedeteinken keresztül is emlékezünk azokra, akik nélkül nem lehetnénk most mi sem azok, akik.
(Lipták Tamás, HVIM Pest megye, vezető – Mi Magunk – SZKR)