Kevesen vannak azzal tisztában, hogy mennyi alázat és küzdelem van egy olyan momentum mögött, amikor valakit az a megtiszteltetés ér, hogy viselheti egy harcművészeti irányzat barna övét. Az alábbi gondolatok segítenek betekinteni ebbe.
Faixa marrom – Brazil jiu jitsu barna öv
Emlékszem, hogyan kezdődött. 2006. október 27-e, péntek délután volt, amikor életem első brazil jiu jitsu edzésére mentem. Pesten símaszkos, viperás rohamosztag állt lesben az utcasarkon, vidékről felvezényelt rendőrök próbáltak a kihajtogatós térképükkel útbaigazítani, miközben az edzőtermet kerestem.
Lépcsősor vezetett le az alagsori helyiségbe, ahol borzasztó állapotok uralkodtak; kosz és szemét, tocsogó vízben ázó, ósdi és cefet büdös tatami (ami bár elég undorító volt, de legalább kiderült róla, hogy kiválóan elfertőzi a horzsolásokat az ember testén).
Talán 10-20 srác volt lent, az edzést egy brazil fiatalember tartotta. Átöltöztem és beálltam én is. Bemelegítés, erősítés, technikák és küzdelmek jöttek egymás után. És ahogy fogatlan tigrisként küzdöttem ott az életemért a verejtékben úszva – fojtások és feszítések csapdájában vergődve -, már tudtam: ez bizony szerelem lesz egy életre…
Mint kiderült, az edző barna öves volt. Akkoriban jó, ha két embernek volt az országban barna öve brazil jiu jitsuban, ami egyúttal a legmagasabb fokozatnak is számított idehaza. Valami emberfeletti, félisteni szintnek tűnt ez abban az időben, amit földi halandó talán el se érhet.
És most itt állok tíz évvel később, derekamon a Barna Övvel… Hihetetlen belegondolni. Átfut rajtam, hogy mennyi minden történt azóta az első edzés óta, hogy mekkorát változott közben az életem és az egész világ…
Hálás vagyok azért, hogy ezt is megélhettem és köszönöm mindenkinek, akinek része volt ebben.
Osu
Pintér Tibor írása
(A harc művészete – SZKR)
