Tudnunk kell megújulni. A már fenntarthatatlan formát elhagyni, de a benső értéket átörökíteni. Az idő múlása újabb környezettel szembesít minket folyamatosan. Nincs két egyforma szituáció, nincs semmi, ami állandó lenne. A mai énem nem azonos a tegnapival, a tíz perccel ezelőtti önmagam már a múlté – bizonyos szemszögből. Legalábbis ami múlandó, ami meghaladható, az elvész, el is kell fogadni annak eltűnését.
Sok minden mára a múlté, ami korábban még a nemzeti oldalhoz tartozó volt. El kell engedni ezeket, nem ragadhatunk hozzájuk, még akkor sem, ha érzelmek fűznek az adott dologhoz. A Magyar Sziget beteljesítette küldetését, először csak átalakult, majd megszűnt. A Szent Korona Rádió átalakult, és inkább vélemény- és magazinportállá változott. A Magyar Jelen újság megszűnt, így megszűnt vele az „Egy harcos gondolatai” című rovatom is. Talán vannak, akik emlékeznek rá, de többen vannak bizonyára, akik nem… Nem baj, felejtsük el, hiszen huszas éveim elején nyilván sok kiforratlan gondolat is papírra került, és reményeim szerint, immáron, a harmincas éveimhez vészesen közeledve érettebb meglátásokkal tudok szolgálni megújult formában, már nem nyomtatásban, de változatlan szellemiségben.
Említettem a változó környezetet, ami némi kifejtésre szorul a mi esetünkben. Nos – lehet megkövez érte a tisztelt olvasó-, de a nemzeti oldal megszűnt, legalábbis abban a formájában, ahogy 2006. és 2008. között volt. Sokan megmaradtunk és kitartottunk, de a lelkesedés, a tűz mintha alább hagyott volna. Új idők, új fegyverek, új eszközök, mondhatnánk, de azt is kijelenthetjük, hogy ezek az idők nem kedveznek a magunkféle harcosoknak. A világ egyre inkább nem kedvez a nyíltan küzdő, szemtől-szemben kiállóknak. A hátulról megmondó, pártoskodó, sunyin szervezkedőknek áll a zászló, a harcosok nagyrésze pedig perifériára szorult. Ez a tendencia sajnos csak erősödni fog mindaddig, amíg nem lesz valamiféle újabb krízis, válság, mint 2006-ban a TV-ostrom.
Nem nosztalgiázom, hiszen mint már megállapítottuk, el kell engedni a múltat, és a súlyos emocionális érzelgéseket felejtsük el. Lássunk tisztán: egyrészt igazak a fenti megállapításaim a harcosok érvényesülésének lehetetlenségéről, de azt is lássuk be, hogy hiába voltunk sokan az utcai harcokban, hiába szerkesztettük csúcskorszakában ötvenen a Szent Korona Rádiót, de ezeknek az embereknek a nagyrésze mára sehol sincs, vagy éppen az ellenséges oldalt erősítik.
Az egyik legnagyobb tanulság, hogy a megfelelő embertípus nélkül nem lehet győzni még részlegesen, kisebb területeken sem. Ezért vagyok szkeptikus bármiféle hatalomátvétellel kapcsolatosan, hiszen még egy szervezetnyi, minden szempontnak megfelelő, normalitást képviselő, bevetésre kész, hazafias, egymás iránt lojális és mindenre elszánt embert sem tudunk felmutatni. Jó, ha a jelenleg meglévő struktúrát fent tudjuk tartani.
Az örök újrakezdés képességének meg kell lennie mindannyiunkban, még akkor is, ha a vesződség óriásinak tűnik. Nem győzném sorolni a neveket, akik vagy a HVIM-ben, vagy az SZKR-nél, vagy a Farkasoknál megfordultak, és ezek csak az én területeim. Mi lenne, ha végigvennénk az egész nemzeti oldalt? Óriási embertömegek vonultak át és aztán fordultak ki innen. Hogy miért? A megfelelő képzés hiánya mindenképpen megmutatkozik: a hirtelen fellelkesülés utáni űrt nem tudta egy közös és szilárd eszmeiség kitölteni, így a kiábrándulás dekódolva volt.
A jó oldalát is meg kell ennek a folyamatnak látni: sok minden letisztult. Nem állíthatjuk, hogy csak azok maradtak közöttünk, akik valóban értékesek és kitartóak voltak, de legalább már mindenkiről tudjuk, hogy hova tartozik valójában…
Felvetődik az újrakezdésnél, létrehozásnál még egy szempont, ez pedig nem más, mint az időzítés és a ritmus kérdése. Mikor mondhatjuk, hogy elengedhetjük az adott formát és hozhatunk létre újat? Rá tudunk-e érezni, hogy mikor kell valamit megszüntetni és újat teremteni? A teremtéssel az újabb forma vajon valóban képviseli-e a valódi értékeket és a silányságot sikerült-e hátrahagyni? Sok ember csak odáig jut el, hogy álmokat sző, de tenni érte már nem tud. Néhányan eljutnak odáig, hogy létre is hoznak dolgokat, igazán kiválóak ezeket fent is tudják tartani, de csak néhányan képesek elengedni ezeket autonóm módon, és csak a legkiválóbbak képesek átörökíteni értékeket valami újba, valamibe, ami sokkal időtállóbb lesz.
Az egyik cél az, hogy olyan intézményeket (formákat) hozzunk létre, amik minél inkább ellenállnak az idők változásának: meghalhat az alapító, jöhet új vezető, lecserélődhet a tagság, csiszolódhat az eszmeiség, de a keret ellenálló. A túl merev formák eltörnek, a túl gyengék pedig deformálódnak és meghajolnak. Olyanná kellene válnunk, mint egy tökéletes japán katana: borotvaélesen, bármilyen akadályt átvágni, de a kemény csapásokat, hárításokat is védeni, a rezgéseket elnyelni, és nem eltörni.
Ezt a rovatot apró téglának szánom a nemzeti oldal megújhodásának történetében. Próbálok értékes gondolatokkal inspirálni hazafiakat a szellemi törekvésre, vagy éppen valóban jobboldali és a hagyományokhoz hű szellemiségben témákat felvetni. Szeretnék ezen a fronton is az újkorhoz alkalmazkodott, archaikus embertípus megalkotásában résztvenni. Elsősorban a magam vonatkozásában, ugyanis személyes, ha úgy tetszik „önző” céljaim is vannak ezzel a rovattal. Hiszek a gondolatok teremtő erejében, hát még a kimondott szóéban, így igyekszem kimondani, papírra vetni, amit értékesnek és kívánatosnak gondolok. Másrészről pontokat jelölök ki magam számára is az írásaimmal. Amilyen magasra teszem a lécet a közösségünk számára, olyan magasra kell nekem is ugranom. Meg kell napról napra haladnom nekem is a régi énemet, ehhez pedig az örök kezdő szellemre van szükség.
(Barcsa-Turner Gábor – Egy harcos gondolatai -Szent Korona Rádió)
