Az első világháború legelejétől egészen a végéig szolgált az orosz fronton Balogh Tibor. Kisfia kérésére vetette papírra a legvéresebb küzdelmekről szóló emlékeit. Így próbálta érzékeltetni az átélt borzalmakat.
– Kilencéves voltam, amikor a kérésemre 1938-ban édesapám legépelte első világháborús emlékeit. A dokumentumot a Honvédelmi Minisztérium hadtörténeti levéltárában helyeztem el. Hollósi József korábbi főigazgató elismeréssel írta róla, hogy száz éve a nagy háború keleti frontján, 1914-ben valóban az oroszok kezdeményeztek. Az Osztrák–Magyar Monarchia haditerve ugyanis az volt, hogy pár hetes hadjárattal térdre kényszerítik Szerbiát, és az Orosz Birodalom galíciai határán csak védekeznek a Szerbia védelmére kelő és lassan mozgó orosz csapatok ellen. Oroszország azonban a vártnál hevesebben reagált, gyorsan mozgósított. Betört Galíciába, sőt a Kárpátok hágóin keresztül a magyar területekre. Még azelőtt, hogy az osztrák–magyar haderő megszilárdíthatta volna védelmi állásait. Édesapám írása ezt a válságos időszakot, az orosz gőzhenger betörését és az ellene folytatott ádáz küzdelmet mutatja be – ajánlotta a Délmagyar.hu szegedi olvasója, Balogh Géza a szerkesztőség figyelmébe.
A legvéresebb küzdelmek
Balogh Tibor (1891–1968) rendőr volt. Mivel nem kapott katonai kiképzést, Aradról, mindjárt a háború elején, 1914. augusztus 14-én karpaszományos önkéntesként vonult be az ottani 33-as gyalogezredhez. Öt évig teljesített szolgálatot megszakítás nélkül. 1918. november 17-én szerelt le. Ideje java részében az orosz fronton harcolt, csak 1918 augusztusában vezényelték le az olasz hadszíntérre. Őrmestertől egészen a főhadnagyi rangig jutott előre.
Emlékiratában legtöbbet a világháború egyik legmozgalmasabb időszakáról, az 1915-ös húsvéti, téli küzdelmekről, valamint a gorlicei áttörésről mesél. Magyarázata szerint azért, mert ez volt az orosz front legvéresebb és legveszedelmesebb része. Magáról úgy fogalmaz: „bajtársaim elneveztek faembernek, mert én az eseményeket tárgyilagosan és hidegen értékelem”. A gorlicei áttörésről feleleveníti, hogy a végső kitartásra kaptak parancsot: „Az idő már ekkor jócskán melegedni kezdett, április végén jártunk. A két lövészárok között az előző harcokban elesett temetetlen hullák feküdtek, kiállhatatlan bűzt árasztva (…)”
Tűztengerben úsztak
„Szép verőfényes délután volt, a nap már leáldozóban, amikor tőlünk balra morajlani kezdtek az ágyúk. A morajlás egyre fokozódott, erősödött, és besötétedés után tőlünk balra az ég alja tűztengerben úszott az ágyúk megszakítás nélküli, folyamatos felvillanása következtében. Az ágyúzás 24 órán át tartott. (…) A második nap délutánján megszólalt a tábori telefon, a zászlóaljparancsnok vette az üzenetet. Németül adták le. A német telefonos közölte: Gorlicénél a német és bátor magyar csapatok áttörték az orosz frontot, eddig 30 ezer fogoly, 100-nál több ágyú, nagy mennyiségű egyéb hadiszer. Az előrenyomulás folyik, a hadifoglyok és a zsákmányolt felszerelés mennyisége növekszik. Mint mondottam, a parancsnokunk jó magyar ember, de közös tiszt volt, közbeszólt: – Pardon, bajtárs, Gorlicénél talán német és bátor osztrák és magyar csapatok törték át a frontot! – mire a német replikázott: – Nem, bajtárs! Gorlicénél a német és a bátor magyar csapatok törték át a frontot! – Erre a parancsnok nem szólt semmit, csak letette a telefont. A következő napokban aztán megtudtuk a gorlicei áttörés következményeit. A foglyok száma 50 ezerről 100 ezerre nőtt, hihetetlen mennyiségű hadizsákmány esett. Az orosz kolosszus megingott, ezt a csapást nem bírta el, és megkezdte a kivonulást Galíciából a saját hazájába.”
47 kilóra fogyott
Galícia földjén folytatódott Balogh Tibor és embereinek előrenyomulása. A századparancsnok nem foglalkozott a saját rosszullétével, azt hitte, csak a rendszertelen evés következtében fáj a hasa. Amikor kivizsgálták, megállapították, hogy ragályos vérhasban szenved. Miskolc mellé irányították, a vasúti sínekre épült járványkórházba. Úgy festi le, hogy csúnyább hely volt, mint a harctér. 30-40-en feküdtek egy barakkban, kolerás, tífuszos, vérhasas betegek. A kórházat fegyveres őrség vette körül, hogy idegen se ki, se be ne juthasson. Mire a parancsnok kiheverte a betegségeit, 47 kilóra fogyott. „Szakállam megnőtt, mert a harctéren nem borotválkoztam, a betegség meghúzott, ruházatomat, felszerelésemet a sok viszontagság biz alaposan megtépázta, úgyhogy amikor megérkeztem – mert Budapesttől táviratoztam haza –, szüleim az állomáson vártak, de szegény édesanyám, bár közvetlen mellette haladtam el, amíg meg nem szólítottam, nem ismert meg” – írta a háború első évének legnagyobb megpróbáltatásairól. Trianon után Aradról Szegedre költözött, majd Mórahalmon dolgozott rendőr főfelügyelőként.(Délmagyar nyomán Puskaporos szaru – SZKR)
