Egyesek szerint csak kritizálni tudunk, azt is kíméletlenül durván és sértően. Állítólag nem képviselünk értékeket a kemény szavak mögött. Ezt a kérdést vizsgáljuk közelebbről.
Oldalunkkal és cikkeinkkel találkozó értetlenkedők sokszor a fejünkhöz vágják, hogy csak kritizálni tudunk, azt is kíméletlenül durván és sértően, ami miatt „semmivel sem vagyunk jobbak”, mint azok, akik ellen felszólalunk. Arról nem is szólva, hogy szerintük alternatív megoldási javaslatokkal sem rendelkezünk a felvázolt problémákra, és ezért „vádaskodásaink” lényegüket tekintve alaptalanok és jogtalanok. Ezek a megjegyzések többnyire abból erednek, hogy az általában újszerű témáink és megközelítéseink automatikusan egy védekezési mechanizmust indítanak be az ilyesmivel még nem találkozó olvasókban, akik különféle, sablonszerű reakcióikkal próbálják hárítani az új gondolatokat. A hárítás a megszokottaktól való eltérés félelméből ered. Anélkül, hogy túlpszichologizálnánk a dolgot, érdemes lenne kinek-kinek felvetnie magában, hogy adott írásunkkal kapcsolatos ellenérzéseinek eredője talán nem is a cikkek arcba talpaló stílusa, hanem a személyes korlátainak és berögződéseinek fojtogató szorítása.
Az értő olvasás rovására menő szőrszálhasogatás miatt sokan nem veszik észre, hogy bizonyos felvetések már eleve magukban hordozzák a megoldásokat. A virtuális valóság és a technokrata mentalitás elutasítása értelemszerűen a természettel való közvetlenebb és figyelmesebb együttélésre irányul. A filmkritikák a filmek iránti egészségtelen ragaszkodást igyekeznek megszűntetni, és az általában kevéssé hangsúlyozott, de annál veszélyesebb tudatalatti sugalmazásaik ellen szeretnének felvértezni. Az embervadászat arra világít rá, hogy korunk előtérbe tolt sztárocskái és lelketlen áltekintélyei helyett elindítsuk az olvasót az igazi tekintélyek megkeresésére. A modernitás egészének megvetésével az ember valódi önmagára ébredésének kulcsát akarjuk megmutatni, ami a hagyományban keresendő, mert ezek foglalkoztak a legmagasabb rendű szellemi állapotok megvalósításának lehetőségével, azzal, ami egy igazán elszánt embert a legjobban érdekelhet.
Különös, hogy míg az senkit nem érdekel, milyen kegyetlenül taposta földbe a modern világ a tradicionális értékeket, addig ma végletes felháborodást vált ki, ha hasonló vehemenciával lépünk fel korunk fertője ellen. Ez így álszentség, persze tudatlan álszentség, hiszen a mai olvasók többsége bele sem képes gondolni, mit veszített azzal, hogy kritikátlanul behódolt a modern elvárásoknak és jövőképnek (ezt érdekes mód, soha sem kritizálja komolyan). Sértve érzi magát, amiért belerondítunk a média és a közoktatás által fejébe vert szánalmas világába. De bármilyen is legyen a hangvétel és a stílus, bármennyire is tűnjön hajmeresztőnek néhány felvetés, lázadásunk, vagy ha úgy tetszik, tollba mondott bosszúnk mindig megalapozott, körültekintő tanulmányokon alapul és autentikus célt szolgál. Az írásainkat érintő nevetséges feltételezések és képzelődések – amik különböző személyekhez, pártokhoz, pénzes megbízókhoz, összeesküvés-hívőkhöz sorolnak, vagy amik egyszerűen agresszív állatoknak állítanak be – valójában annak jelei, hogy az olvasó leragadt bizonyos körülményeknél, és nem képes vagy nem hajlandó a mondandó lényegére koncentrálni. Mert nem érdekli? Mert nem tudja megérteni? Mindegy. A fő az, hogy ha névleg velünk kapcsolatban is szólal meg, nem ránk utal, mert kritikájában formaságokkal bíbelődik, külsőségek miatt fanyalog, stílusról hadovál, elméleteket gyárt, olyasmiket említ, amik csak eszközei célunknak vagy hozzá sem tartozik, azaz nem a lényeg.
A lényeg az, hogy a dolgok, amik körülvesznek bennünket, gyökeres átértékelésre szorulnak. Aki ezt a hozzáállását képes feladni pár kemény mondat elhangzását követően, szerintünk komolytalan. Hiszen ez azt jelenti, nem is igazán fontos számára, hogy helyes világképet és viszonyulásokat alakítson ki a maga számára, aminek révén elindulhat a szellemi megvalósítás útján.
Réb István