A medve útja – Orosz katonai szerepvállalás Csecsenföldtől Szíriáig II.

Ebben az összefoglalóban -szubjektív szempontok alapján- bemutatjuk, hogy Oroszország, és annak hadserege milyen utat járt be a 90-es évek derekának csúfos csecsenföldi szereplésétől, egészen a mostani szíriai beavatkozásáig.

Leginkább azért lehet lényeges ez a rövid kis összefoglaló, mert ezeken a háborúkon és katonai szerepvállalásokon keresztül kiválóan látszik, hogy milyen komoly fejlődésen ment keresztül az orosz haderő, illetve az is megfigyelhető, amint lépésről-lépésre tér magához a Szovjetúnió összeomlása utáni káoszba fulladó és erőtlen, sokszor teljes kudarcot valló orosz politika, és végül jut el odáig napjainkban, hogy immár világpolitikai játszmákba avatkozzon be, méghozzá jelen pillanatban úgy tűnik, hogy sikeresen!

A második csecsen háború

Az orosz szepontból csúfos eredménnyel lezajlott első csecsen háborút az 1996. augusztus 30-án megkötött a Haszavjurti egyezmény zárta le. Nevét onnan kapta, hogy a dagesztáni Haszavjurt városban írta alá orosz részről a népszerű Alekszandr Lebegy valamint a csecsenek vezetője Aszlan Maszhadov. Nyolc és fél hónappal később, 1997. május 12-én Borisz Jelcin és Maszhadov a Kremlben aláírták az orosz–csecsen békeszerződést.

Az első csecsen háború során de facto függetlenséget kivívó Csecsenföldön anarchia és gazdasági válság ütötte fel a fejét, míg a csecsenek a háborúban kiválóan szerepeltek, addig “békés” körülmények között nem tudtak megszervezni egy működő államot. Ez a belpolitikai helyzet pedig a szabadon burjánzó bűnözés mellett elsősorban a szélsőséges iszlamisták támogatottságát növelte meg, akik egyaránt lázadtak Aszlan Maszhadov csecsen elnök uralma ellen és agitáltak Észak-Kaukázus teljes körű függetlenítéséért.

Már 1997-ben elkezdődött egy iszlamista légió szervezése a szaúd-arábiai születésű Ibn al-Hattáb vezetésével, amely szorosan együttműködött a dagesztáni iszlamista felkelőkkel és nagy valószínűség szerint szerepe volt a dagesztáni civil és katonai célpontok ellen végrehajtott bombamerényletekben és fegyveres támadásokban is.

Ez a folyamat vezetett el a második csecsen háború kitörését jelentő dagesztáni fegyveres konfliktushoz. Augusztus 4-én dagesztáni fegyveresek több orosz biztonsági embert megöltek egy támadásban a dagesztáni határ közelében. Augusztus 7-én Samil Baszajev és Ibn al-Hattáb vezetésével 1500 – 2000 fegyveres lépte át a csecsen – dagesztáni határt, majd a dagesztáni iszlamista felkelőkkel egyesülve megszálltak több dagesztáni falut, majd augusztus 10-én kikiáltották a független Dagesztáni Iszlamista Köztársaságot és hadat üzentek az oroszpárti dagesztáni kormánynak, valamint Oroszország “megszálló egységeinek”.

hattabbasajev (clicks: 5)

Ibn al-Hattab és Samil Baszajev

Az oroszokat felkészületlenül érte a támadás, így kezdetben az iszlamisták elleni harcot gyakorlatilag egyedül a dagesztáni rendőrség és spontán felfegyverzett civil miliciák vívták. Basajev és Hattab tervei nem váltak valóra, a dagesztáni lakosság nem állt egyöntetűen az újonnan érkezett “felszabadítók” mellé, sőt inkább hódítóknak tekintették őket.

Mire kialakult Dagesztánon belül a szervezett ellenállás, az orosz haderő is támadásba lépett. Az orosz légierő és tüzérség sorozatos támadásokat intézett a megszállók ellen, csecsenföldi célpontokat is támadva, majd szinte egyszerre indult meg a szárazföldi támadás a dagesztáni területek és Csecsenföld ellen. A hadművelet során került sor először T–90-es tankok harcbeli alkalmazására és az iszlamista fegyvereseknek a harcok során sikerült is egy tankot hét RPG–7 rakétával megsemmisíteniük. Augusztus 23-án az iszlamisták kénytelenek voltak feladni a megszállt településeket és visszavonulni a hegyekbe. Az oroszok megszakítás nélkül folytatták a hadműveleteiket, mire válaszul az iszlamisták szeptember folyamán négy bombamerényletet hajtottak végre kormányzati épületek ellen, egyet Dagesztánban, kettőt Moszkvában és egyet Volgodonskban. A támadások összesen 293 ember halálát okozták.

Szeptember 5-én a lázadók megkíséreltek egy újabb inváziót a dagesztáni települések ellen, megszállva többek között Haszavjurt kisvárost is. Heves tűzharc bontakozott ki a városért, melyben végül az oroszok – helybeli önkéntesek támogatásával – szeptember 12-re győztek, és a fegyveresek ismét kénytelenek voltak visszavonulni a hegyekbe, majd 28-án Basajev hivatalosan is bejelentette kivonulásukat Dagesztán területéről.

A lázadók visszavonulását követően, szeptember végén orosz harci repülők már a csecsen fővárost, Groznijt bombázták. A csecsen elnök, Maszhadov nyíltan elítélte a dagesztáni inváziót és felajánlotta a Moszkvának a főbűnösök kiadatását, de Moszkva nem fogadta el a csecsen ajánlatot és folytatta hadműveleteit Csecsenföld ellen. 2000 folyamán Csecsenföld gyakorlatilag teljesen orosz kézre került, de a Kaukázusban továbbra is gerillaharcok folytak és kisebb intenzitással, de tartanak a mai napig.

mcsh3 (clicks: 17)

Bevetésre induló orosz különleges egység

Újdonságok haditechnikai szempontból

Bár gyökeres változásról nem számolhatunk be az első csecsen háborúhoz képest, de néhány dologban jelentős változás következett be. Mint azt fentebb a háború eseményeinél már jeleztük, az orosz csapatok taktikája megváltozott. Sokkal komolyabban vették a légierő és a tüzérség szerepét, és főképp sokkal hatékonyabban használták azokat, még akkor is, ha bőven elmaradtak még ekkor az USA/NATO színvonaltól.
Technikai szempontból újdonságot, a már fentebb ugyancsak említett T-90 harckocsi bevetése jelentett. Amely még mindig a T-72-es platformra épült, annak egy jelentősen továbbfejlesztett változata volt, de sokkal sikeresebben használták, mint az első háborúban leszereplő T-80-asokat. Ugyancsak újdonságot jelentettek az olyan városi harcra optimalizált harcjárművek, mint az ekkor bevetett BTR-T és a BMPT “Terminator”, ezek kifejlesztéséhez és bevetéséhez az első háború fájdalmas veszteségeinek a tapasztalata vezetett.

tos-1 (clicks: 23)

Tűzcsapást mér a TOS-1-es

Meg kell említeni a tüzérség egy rendkívül pusztító eszközének a használatát. Ebben a háborúban kaptak nagy szerepet az úgynevezett termobárikus töltetű fegyverek, amelyek a legnagyobb pusztító erővel rendelkező nem nukleáris fegyverek. Főképp a TOS-1 elnevezésű platformról (egy lánctalpas alvázra szerelt rakéta-sorozatvető) indítottak termobárikus töltetű rakétákat. A TOS-1-ből kilőtt rakéta becsapódás előtt robbanóanyagot szór szét a levegőben, ezzel robbanóanyag-felhőt hoz létre. Ez a felhő robban fel, amikor a rakéta becsapódik. A pusztítást nem maga a robbanás, hanem a magas hőmérséklet és a megnövekedett légnyomás okozza.

Az új orosz politikai irányvonal – Vlagyimir Putyin színre lépése

1999. augusztusában a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSzB) éléről miniszterelnökké lépett elő Vlagyimir Putyin, váltva elődjét Szergej Sztyepasint. Az 1999-ben még alig ismert politikusnak a gyors csecsenföldi siker meghozta a népszerűséget, 1999. december 31-től, Jelcin lemondásával az államfői posztot is betöltötte (Putyint 2000 májusában hivatalosan is elnökké választották).

jelcinputin (clicks: 11)

A fiatal Putyin átveszi az államfői posztot az elaggott Jelcintől

Putyin, a Jelcinihez képest egy teljesen más politikai irányvonalat hozott Oroszország számára. Egyértelműen a korábbi nagyhatalmi státusz visszaszerzése volt a célja, ami szöges ellentétben állt a 90-es évek sorozatos gazdasági csődjeivel és belpolitikai káoszával de főképp az oroszok eljelentéktelenedésével szemben a világpolitika terén. A második csecsenföldi háború legfontosabb pontjaként a politikai válozásokat jelölhetjük meg. Habár ekkor még nem volt egyértelmű, de a későbbi események fényében kijelenthetjük, hogy az orosz politika megváltozásának az origója volt ez az esemény. Egy olyan új orosz politikáé, amely többé nem hajlandó a nyugat bábjaként tevékenykedni, amely szerepet követel a világpolitikában és amelynek a megkérdőjelezhetetlenül központi figurája Vlagyimir Putyin.

Folytatjuk…

(Spcnz – SzKR Militarizált Övezet)

1. rész: http://szentkoronaradio.com/blog/2015/10/26/a-medve-utja-orosz-katonai-szerepvallalas-csecsenfoldtol-sziriaig-i/