Egy amerikai pilóta mentése Boszniában, 1995-ben. Tanulságos történet, aminek az első része itt olvasható.
A pilóta mindenben az előírások szerint járt el. Csak éjjel mozgott. Ilyenkor is valószínűleg nem az utakon. A háborúban az utakat rendszeresen őrzik, ellenőrzik, a mozgást akadályozzák. Amennyiben egy adott úton kell haladnunk, akkor azzal párhuzamosan, de attól 30-60 méterrel bentebb kell mennünk. Így biztosan mi vesszük észre előbb az ellenséget. Az éjjeli haladási ütem még kedvező terepviszonyoknál is sokkal óvatosabban kell, hogy történjen, mint a nappali. Egy talpunk alatt elroppanó ág, meginduló kő, akár több száz méterről is elárulhatja a jelenlétünket.
O’ Grady számba vette túlélő felszerelését. Mellényében ott lapult a rádió a térkép, füst és fényjelző rakéta, a helyzetmeghatározó műszer (GPS). Ez a kisméretű vevőkészülék feldolgozza a navigációs műholdakról érkező jeleket és pontos koordinátát ad a keresésére induló mentő egységnek.
(A kép illusztráció)
Külön csomagban volt a tartalék egy rádió elemekkel, elsősegélydoboz és néhány jelzőrakéta. Ott volt a zöld thermofólia takaró, álcaháló, arcfesték, valamint az esővíz gyűjtésére műanyagzacskók és szivacs.
(clicks: 25)(A kép illusztráció)
Elsősorban a pilótáknak szükséges a GPS, mert az egyéb katonák legalább egy-két kilométeres pontossággal tudják, hogy merre vannak. A pontosítást már akár egy térképen is megtehetik. A saját csapatokkal való összeköttetés felvételére számos lehetőség van. A délszláv háború idején még sokszor még az utcai telefonok is működőképesek maradtak, nem is beszélve az intézmények, taxisok, teherfuvarosok, vasutasok és magánszemélyek rádiótelefonjáról.
Az elsősegélynyújtó felszerelés néhány szem gyógyszerből és minimális kötszerből áll. A thermofólia olyan, mint egy közönséges házi fólia, csupán zöld színű és nehezebben szakad. Ezzel – csupán tízdekás fóliával – betakarózva, még nagyobb hidegben is tudunk aludni, mert szigetelő és hő visszaverő hatása miatt a hagyományos takaróktól sokkal jobb védelmet ad. Az álcaháló és az álcafesték jelentőségéről nem kell külön szólni. A háló a test jellegzetes körvonalainak az elrejtésében a álcakrém pedig bőrünkre kenve a szürkületben világító bőrfelületet és annak kontúrjait segít elfedni, megbontani.
A harmadik napra az éhség nem kínozta. A szomjúság viszont annál jobban. Már a második napon elfogyott az utolsó, nyolcadik másfél decis vízadagja. Térkép szerint a legközelebbi patak a falu mögött volt, Ő éppen az ellenkező irányba igyekezett.
(clicks: 16)(A kép illusztráció)
A túlélés során a vízkészletünk pótlása az egyik legelőbb jelentkező probléma. Minimális élelemmel akár 3-4 napig is megőrizhető a katona a harcképességét, de víz híján már sokkal előbb legyengül. Testsúlyunk 4-5%-ának elvesztésekor hadrafoghatatlanok leszünk, és 12%-ának elvesztésekor már beáll a halál. A kiszáradás tulajdonképpen nagy mennyiségű folyadék- és elektrolitvesztés, valamint elégtelen folyadékbevitel következtében alakul ki. Kezelése és gyógyítása a folyadék és a különféle oldott sók pótlása révén valósul meg.
A víz pótlásának az is egy bevált módja, hogy a harmatos füvön, sziklán egy gyapjú nedvszívó rongyot végighúzunk, majd szánkba csavarjuk a vizet. Természetesen a vizet – ha van rá módunk – forraljuk fel a fogyasztása előtt, hogy elpusztítsuk a baktériumokat. A tökéletes forralási idő 20 perc.
O’Grady a negyedik napon, félig aléltan arra eszmélt, hogy egy tehén legelészik a közelében. Megvárta, míg az állat arrébb megy és ő is letépett egy marék füvet. A szája azonban teljesen kiszáradt a szomjúságtól és alig néhány szálat tudott lenyelni. Fájt a szeme és ráncosodott a bőre. Tudta, hogy a kiszáradás fenyegeti a szervezetét. Estére menydörgés, majd valódi zápor lett. Kinyitotta a két esőfogó zacskót. A műanyag túlélőzsákon összegyűlt vizet a szivaccsal itatta fel. Mohón és sokat ivott.
Még az állatot őrző helyi lakosokkal se kíséreljük meg felvenni a kapcsolatot, mert nem tudhatjuk, hogy az ellenséggel vagy velünk szimpatizál. A kapcsolatfelvételre, jelenlétünk felfedésére csak akkor kerülhet sor, ha például betegség, sérülés, gyengeség miatt nem tudunk tovább rejtőzni.
A szánk és a garatunk kiszáradása még minimális vízfogyasztásnál is késleltethető. Ehhez arra van szükség, hogy például a minimális napi egy liter vizet legalább öt részre elosztva, 4-6 óránként fogyasszuk el. Ilyenkor nem egyből lenyeljük, hanem előbb legalább egy fél percet öblögetve a szánkba, gurgulázva a torkunkba nyeljük le.
Az összegyűjtött esővíz annyira tiszta, mint az összegyűjtési módszerünk. Amennyi esővizet módunk van felfogni, azt mind össze kell gyűjtenünk, hogy tartalékolni is tudjunk. A százados, ahogy majd később kiderül, nem gyűjtött kellő mennyiségű tartalékot a vízből és ezért a „kiszáradása megkezdődött”.
Hűvös éjszaka követte az esti felhőszakadást. A százados reszketett, átázott pilótaruhája dermesztően hideg volt. Mikor újra megeredt, összecsomagolt és nekivágott a kiemelésre alkalmas terület felé.
(clicks: 16)
(A kép illusztráció)
Fontos, hogy tudjuk: szervezetünk csak meghatározott mértékben képes testünket felmelegíteni. Amikor fáradtak, éhesek vagyunk, akkor jóval kevésbé vagyunk képesek kompenzálni a hőmérséklet lehűlését. Ilyen esetekben mozgással még megelőzhető a testünk kihűlése, fagyása. A hipotermia a szervezet fokozott mértékű kihűlése, amely akár halállal is járhat. A hipotermia jelei lehetnek a fáradtság, ingerlékenység, zavartság, hidegrázás, sápadt és hideg bőr, ügyetlenség, letargia, elmosódott beszéd vagy az ésszerűtlen cselekvés, álmosság.
Ugyanakkor az esőben haladás előnye a rejtettebb, halkabb mozgás és a kevesebb hátrahagyott nyom.
A pilótát másnap már erősen gyötörte az éhség. Vonuló hangyákat vett észre. Enyhén savanykás íz kíséretében roppantak szét a fogai között. Tápértéke nem nagyon volt, de legalább a nyelvét megnedvesítették. Napnyugta után újult erővel tört rá a szomjúság. Az összegyűjtött esővíz már régen elfogyott, levette hát bakancsát és gyapjú zoknijából kifacsart néhány csepp nedvességet egy műanyag pohárba. Nem volt kellemes íze, de azért felhajtotta.
A túlélés során nem lehet finnyás az ember. „Minden jó, ami nem mérgező” tarja egy indián közmondás. A zokniból kifacsart víz is csak első hallásra meghökkentő dolog.
Szerencsére a pilótában erősebb volt az életösztön, mint a nevelési hagyományok és az előítéletek kötöttsége.
O’Grady éjjel légelhárító ágyú lövésére ébredt. Elővette tájolóját, bemérte az ágyú helyét és berajzolta a térképére. A hatodik rádiójával sikerült kapcsolatba lépnie a saját légierejével. Megadta az álláspontját és a légvédelmi tüzérség helyét.
(clicks: 23)
(A kép illusztráció)
A kimentésére küldött helikopter számára a szélirányt egy a túlélőkészletéből elővett füstgyertyával jelezte. Élénk narancssárga sapkát vett elő – narancssárga sapkám van – közölte rádión az érkező helikopter személyzetével. O’Grady százados imbolyogva odafutott a leszálló mentőhelikopterhez, majd gyorsan berántották az elgyengült pilótát. A mentőakció veszteség, sérülés nélkül sikeresen ért véget.
(A kép illusztráció)
A százados még a hatodik napon sem felejtkezett el arról, hogy az ellenségről köteles minden információt továbbítani. Az azonosítás egyértelmű módja – például a narancsszínű sapkával – jól megkülönböztethetővé tette az esetleges felbukkanó ellenségtől és minimálisra csökkentette egy esetleges összecsapásnál a baráti tűz lehetőségét. A pilóta – bár minimális volt a mozgása – (de a vízhiány és a mindössze kétnapi élelem miatt) annyira elgyengült, hogy csak lassan, imbolyogva tudott a helikopterhez odafutni.
A pilóta mentéséről szóló beszámoló a youtube-on:
(Tóth Lóránd alezredes, Túlélő kiképzés nyomán Cingár – Erdőzúgás)