A férfival nem versengeni kell, vagy harcolni ellene, hanem támogatni őt, szövetségre lépni vele. Hogy nőiségemből a legjobbat nyújtva, őt segítve valami nagy dolgot hozzunk össze, nem külön-külön, hanem ketten, együtt. És eltűnik az üresség, eltűnik a harag, meg az ellenségkép. Elgondolkoztató írás a női küldetésről.
Megszülettünk, a Jóisten kegyelméből nőnek. Csodálatos, ám buktatókkal teli út a miénk főleg akkor, ha a modern idők szelleme olyan irányba próbál terelni bennünket, amely valódi természetünkhöz és rendeltetésünkhöz képest idegen tőlünk, megteremtve így azt a paradox helyzetet, hogy kislányként vagyunk a leginkább hűek nőiségünk jellegzetességeihez. Hányan bukdácsoltunk gyereklányként anyukáink, nagyanyáink tűsarkain, elcsenve a rejtélyes rúzst, magunk után húzva szoknyáikat, hogy a tükörben csodáljuk azt a lényt, aki ott áll előttünk, s aki egyszer valakinek kivirágzik majd belőlünk. Mennyit babáztunk, játszottunk főzőcskéset, tanítottuk a plüssöket olvasni és írni. Tettük ezt úgy, hogy bár nem gondoltunk rá, de mégis életfeladatunkra készültünk.
Majd nagyobbak lettünk, álmodoztunk a hercegről, az esküvőről a hófehér ruhában, a boldogságról. Aztán találtunk egy herceget. És akkor megszólalt a korszellem, különböző nők képébe bújva, akik azt mondták: ne kösd le magad, ne pazarold el a fiatalságodat egyetlen egyre, szórakozz, mert megérdemled. Csinálj karriert, a család gondolatával majd ráérsz később foglalkozni. Gyerek? Ugyan minek, elveszi a szabadságodat. Ez egy férfiak uralta világ, te mindig másodrendű elnyomott maradsz, legyél hát olyan, mint ők… És ezek a hangok, a Papp Réka Kinga-féle nők hangjai – hogy a legismertebbet említsem – egyre vehemensebbek, összezavarva mindent maguk körül, a közvélekedés és az uralkodó szemlélet pedig nekik kedvez. Nekünk viszont, – akik bár nem vagyunk tökéletesek és egy-két botláson mi is túl vagyunk, de talán pont ennek köszönhetően átlátunk rajtuk – meg kell szólalnunk.
Papp Kinga Réka – és a hozzá hasonló gondolkodású nők helyett nem azt kifogásolnám, hogy tízezer forinttal kevesebbet keresek ugyanazért a munkáért, mint egy férfi, hanem azt, hogy ez a világ általában véve nem engedi, hogy elég ideje jusson egy nőnek a családjára, a gyerekeire. A fontossági sorrend felborult. Nem vállalatigazgató vagy csúcsmenedzser szeretnék lenni, hogy így bizonyítsam be ország-világ előtt, hogy erre egy nő is képes, hanem olyan férfit szeretnék társamnak tudni, akire büszke lehetek, akiről büszkén elmondhatom, hogy hozzá tartozom, és boldogsággal tölt el az, ha mögötte állva segíthetem őt. Nem ő szeretnék lenni tehát, hanem az odaadó társa.
Ezek a nők némi rásegítéssel a saját maguk által gerjesztett hullámok ellen harcolnak, miközben észre sem veszik, és felforgatják a szárazföldet is. De nem csak azokat a földeket, amelyeken ők állnak, hanem azokat is, amelyeken én. Ez ellen pedig tiltakozom.
Ők úgy látják, hogy a modern világ legnagyobb problémája az, hogy a nők még mindig egy, a férfiak által uralt világ elnyomása alatt állnak, amely ellen úgy vehetik fel sikeresen a versenyt, hogy ők maguk is férfivá válnak. Holott a modern világ egyik legnagyobb problémája (a sok közül) pont a tradicionális nők fokozatos háttérbeszorulása, majd eltűnése lesz. Minél férfiasabb a férfi, annál nőiesebb nő egészíti ki őt. De mi történik akkor, amikor a Papp Kinga félék felbujtása révén csupa karrierista és szabadságkergető nő marad, s csak elvétve akad egy-egy „régimódi”, általuk sok esetben lenézett és gyengének tartott nő? A válasz az orrunk előtt zajlik, még csak hosszasan sem kell töprengeni rajta.
A hétköznapok alatt a siker lehetőségétől, az anyagiak és a javak felhalmozásának bűvöletétől hipnotizált nők hétvégenként magányukba burkolóznak és arra a pár órára kislánykoruk illanó álomvilágába térnek vissza, vagy rosszabb esetben csoportos lerészegedés és ágytól-ágyig szóló, lélek nélküli kapcsolatok formájában tengetik mindennapjaikat, miközben valami értelmezhetetlen boldogságot kergetnek – amely hasonló a liberálisok „el-nem-jövendő” szép világának megfoghatatlan képzetéhez -, amit nem kísér semmi más, csak hatalmas nagy üresség. Aztán ezt az ürességet még több bulival, még több komolytalan kapcsolattal, extra túlórákkal, esetenként tudatmódosító szerekkel és olyan sorozatokkal próbálják kompenzálni, amelyek pont, hogy azokat a folyamatokat erősítik, amelyek az üresség növekedéséért felelősek, miközben a férfiak megvetése és érthető zavarodottsága irányukba nőttön-nő. Egyes férfiak elnőiesednek, mások egyszerűen csak kihasználják a helyzetet. A nők pedig sírnak, depressziósak, utálják a férfiakat, ellenségképet gyártanak. És ahelyett, hogy felismernék problémáik valódi okát, és férfivá válásuk helyett saját nőiségüket igyekeznének visszaszerezni, a végletekig kavarodnak bele képzeteik hálójába. Álszent lennék, ha azt mondanám, hogy soha nem tapasztaltam meg ezt a semmihez sem hasonlítható, lélekölő állapotot. Ám van visszafelé vezető út. Persze, a modern idők modern szavainak nem könnyű ellenállni, de lehet.
Meg kell tanulni újra nőnek lenni, hiszen a létezés csodálatos formája. A férfival nem versengeni kell, vagy harcolni ellene, hanem támogatni őt, szövetségre lépni vele. Hogy nőiségemből a legjobbat nyújtva, őt segítve valami nagy dolgot hozzunk össze, nem külön-külön, hanem ketten, együtt. És eltűnik az üresség, eltűnik a harag, meg az ellenségkép. És akkor el lehet kezdeni harcolni, a Papp Rékák ellen, valódi értékekért.
Molnár Réka