Barcsa-Turner Gábor (HVIM) 2006-ban indította el az “Egy harcos gondolatai” című rovatát. A rovat a DuoGladii folyóirat hasábjain jelenik meg rendszeresen, de az online térben is feltűnik: legutóbb a Magyar Jelenen fejtette ki a szerző a kereszténység és a Római Birodalom közötti viszonyt és az örök értékek jelentőségét, most pedig a hagyományőrzés jelentőségéről ír, a tőle megszokott kritikai éllel.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Mi, tradicionális szellemiséget követők a hagyomány alatt elsősorban a szellemi hagyományt értjük, ami az emberiség metafizikai tudását jelenti, és ezt tekintjük a Hagyománynak. Azonban a „hagyományőrzés” kifejezés mégis mást takar: amikor emberek egy adott kor ruházatát és fegyverzetét magukra öltik és próbálnak formailag visszatérni a múlt egy adott korszakába, és azt minél hitelesebben előadni és megélni. Angolszász kifejezéssel: „újrajátszás”. Érezzük, hogy a valódi szellemi hagyomány és a hagyományőrzés nem egy és ugyanaz. Lehetnek és kellenének közös metszéspontok. Véleményünk szerint csak a szellemi vetület figyelembevételével van értelme a múlt formáit keresni… Esszencia és szubsztancia. Forma és tartalom. Ezek együtt járnak.
A szerző római páncélban
Rögtön az elején meg is adnám az irányvonalat: ha a dicső múlt embertípusának minősége nincs is megcélozva, akkor ez valóban csak egy újrajátszás. Játék, az ócskább fajtából. Amennyiben a forma csak eszköz, a cél pedig az adott kor minőségeinek felfedezése és a valódi hagyomány felé fordulás, akkor beszélhetünk szellemi célokról is. Alapvetésünk, hogy a tradicionális embertípus (1) minősége jóval magasabb rendűbb volt, mint a jelenlegi. A jelenlegi történelmi filmek és sorozatok legnagyobb bűne, hogy ezt az alapvetést rombolják, és egy kosztümös szappanoperát vetítenek elénk… Ezeket a kosztümös szappanoperákat nincs értelme eljátszani: modernként nem lehet a valódi hagyományt őrizni.
Az volt bennem sokáig a problémafelvetés, hogy ugyan mindig is vonzottak a régi korok (tradicionális) fegyverei és a felszerelései, a korhű ruházat, de alapvetően egy modern jelenségnek tartottam és tartom mai napig is részben, hogy egy harcos egy régi kor fegyveréhez nyúl, és nem a jelenlegi harcászatot gyakorolja. A tradicionális fegyverek forgatását a harcművészetek területén tudtam csak sokáig elfogadni.
Íjászkodás a HVIM badacsonyi gyerektáborában
Gondoljunk bele: volt-e olyan a történelemben valaha, hogy nem az adott kor harcászatát gyakorolták, nem az adott kor szerint öltöztek, hanem tudatosan megpróbáltak rekonstruálni egy előző kort és abban újra élni mindennapokat, illetve a rég letűnt fegyverek használatát gyakorolták? Például a huszárság 1800-as években sem öltözködött be honfoglaló magyarnak, ahogy az első világháborús bakák sem vettek íjat a kezükbe. Mi történt akkor az elmúlt 50 évben, hogy hirtelen tömegek kezdtek a régi korok felé fordulni ilyen módon?
A modern kor válságát érzékelve, abból menekülve (akár tudattalanul is!) nyúlnak az emberek ezen tevékenységhez. A digitális toxikusságra, az egymástól való elidegenülésre és a műanyag-világra ez egy kiváló válasz lehet. Nem feltétlenül az, mert – ismétlem -, ha nincs valódi minőségi átélés, akkor ez csak egy „játék”. Sőt… egyre többet hallani kábítószerező „hagyományőrzőkről” és alávaló módon viselkedőkről. Az ő tevékenységük nemcsak a környezetükre káros, hanem saját magukra nézve is. Az ilyen ember számára a megvalósítás szóba sem jöhet. Mivel a társadalom soha nem látott válságban van, így lehetne akár orvosság is ez a tevékenység, ha jól van csinálva.
A környezet hat az emberre. Ha rendezetlenség és csupa műanyag, beton és idegenül ható anyag van az ember körül, akkor előbb-utóbb ahhoz igazodik az ember természete is. Ha mondjuk egy rendezett, valamilyen korszak katonai táborában vagyunk, ahol csak természetes anyagokkal vagyunk körbevéve, minden fa, bőr, acél, kerámia, és nincsenek flakonok és giccses műanyag tárgyak, nem csörög a telefon, nem jönnek az értesítések, akkor egy időre mintha friss levegőhöz jutnánk: valódi beszélgetések is kialakulnak, ha nem a képernyők bámulása lesz a tevékenység. Ehhez persze érzékre van szükség, de akinek van minimális fogékonysága a valódi atmoszférára, az könnyen észreveheti, hogy a környezet is mennyire valóságosan ható és igenis lényeges.
Fáklyák tüze ég egy katonai táborban
Természetesen attól még nem történik semmiféle létrendi emelkedés, hogy valaki beöltözik ennek, vagy annak – egy vértet felvenni könnyű, a modern ruházatot könnyebb lecserélni, mint a modern gondolkozást. A fejben lévő modernitást nehéz hátrahagyni: a társadalom által sulykolt dogmák (egyenlőség, demokrácia, fejlődés mítosza stb.) kicserélése – akár csak fejben -, fel sem merül. A valódi szellemi hagyományok felé fordulás volna pedig a valódi hagyományőrzés. Jómagam ezen szempontot tartom döntőnek, és nem (csak) azt, hogy egy-egy felszerelés, fegyverzet 100%-os rekonstrukciónak minősül-e, vagy csak egy „utánérzés” eredménye… Természetesen vita van abban minden korszakot illetően, hogy pontosan mi minősül autentikusnak, főleg a textilek és a színek vonatkozásában, és nagyon sok a fantázia eredménye, sőt, megfigyelhető, hogy a hollywoodi filmipar alkotta meg ebben is a mércét. Vélhetően a „vikingek” nem úgy öltözködtek, mint ahogy be vannak mutatva a filmvásznon, illetve maga a „viking” kifejezés is teljesen újkori kifejezés. A római kori hagyományőrzők bíboröltözetének általános volta is egy túlzás eredménye, amit aztán a hagyományőrzők mintegy „elvárásként” viselnek tovább, de a többségük tisztában van vele, hogy a közkatonák vélhetően lenszínű tunikát viseltek a páncélzat alatt, és csak tiszteknek lehetett vörös-bíbor öltözetük, már csak azért is, mert ezt a színt volt a legdrágább előállítani. És nagyon sok olyan aspektust említhetnénk még, ami megkérdőjelezi azt a célt, hogy lehet-e valamit egyáltalán abszolút rekonstruálni hitelesen.
A valódi szellemi megvalósítás volna a cél, a forma itt is csak eszköz. Ha nem ezen nemes célból öltözködik valaki, akkor az pusztán csak szórakozás. A korhű ruháknak, vérteknek, fegyvereknek a szerepe az átszellemülés segítése volna. Ott és akkor valóban lovagnak, harcosnak, huszárnak, római katonának kell lenni – aztán a vértet letéve ezzel a minőséggel járni a világban és mutatni az utat.
Huszár hagyományőrzők a HVIM Ifjúsági Táborában
Az öltözködésnél és viseletnél megemlíthetjük még azt a szempontot, hogy az uniformizált, mára nem csak a nyugati világra jellemző ruhadarabok teljesen átvették az uralmat szinte az egész világon. A politikusok öltönyben és nyakkendőben, a köznép farmerben és pólóban, az igényesebbek ugyanolyan szabású ingekben vannak. Gyakorlatilag nem mutatkozik különbség egy japán üzletember öltözéke, egy európai vagy éppen amerikai üzletemberétől, politikusétól. Egyfajta társadalmi normává is vált az egész világon, hogyan kell öltözködni: extravagánsan hat már idehaza is egy tarsoly, egy sujtásos-zsinóros ruházat. A népviselet is mára csak skanzenekben és hagyományőrző eseményeken láthatóak. Ebben is volnának lehetőségek számunkra is: egy-egy ruházat lecserélése, egy tarsoly veretes övvel ésatöbbi felvétele a hétköznapokban ható formai megnyilvánulás.
Még egy szempontot felvetnék, ez pedig a tradicionális fegyverek forgatásának szempontjai – aminek szakértője Baranyi Tibor Imre (link: https://tradicio.org/baranyi-tibor-imre-hagyomany-es-magyarsag/). Fontos, hogy mindegyik fegyver szimbólum is egyben, illetve, hogy a tradicionális fegyverek használata még valódi kvalitásokat igényelt. Uralmat, átszellemülést és minden esetben egy közvetlenséget a célponttal. Ezáltal a régi korok fegyvereivel való gyakorlás nemesít. Ugyan a fegyverek gyilkolásra készültek, de a modern fegyverzet eltávolító és személytelen ölési formát hozott létre. Például a joystickkal irányított drónok, rakéták csak fokozták ezt a személytelen gyilkolást. A modern háborúkban semmi nemes nincsen – bár az egyéni átélés lehet magasrendű -, míg a régi korok háborúiban szinte mindegyik fél oldalán szívesen harcoltunk volna. És ezen régi, nemes korokat idézzük meg a hagyományőrzés során jó esetben. Legalábbis erre törekszik egy valódi hagyományőrző.
A fegyverek vonatkozásában érdemes megemlíteni, hogy itt is tetten érhető a tradicionalitás és a modernitás kettőssége: míg a kütyümániás embereket a drónok – futurisztikus vadászbombázók, egyre inkább megvalósuló lézerfegyverek és hasonló technikai „csodák” – hozzák lázba, addig minket ezek hidegen hagynak, legfeljebb szükséges rosszként tekintünk rájuk. Viszont minket egy-egy tökéletes szálfegyver, egy hideg acél, egy tökéletes katana vagy gladius nyűgöz le. A régi korok fegyverei a szolári férfiúságot tükrözik.
Még egy nem várt „mellékhatása” lehet a hagyományőrzésnek, ez pedig a költséges voltából fakadó. Ugyanis vértet, láncinget, korhű dolgokat beszerezni, legyártatni másokkal drága. A magyar viszont ügyes és leleményes: a legtöbb hagyományőrző maga is nekiáll vagy bőrrel, vagy acéllal, vagy mind a kettővel foglalkozni, vagy fával és kerámiával is ismerkedni, ezekből alkotni. A kézműveskedés reneszánszát hozhatja el ez a fajta tevékenység, ami szintén pozitívum. Az alkotás is tradicionális. A modern világunkban egyre több minden virtuálisan „történik”. Így az amúgy is álomszerű világunkat még tovább virtualizáljuk, és átalusszuk. De aki éber és törekszik, annak nyílnak lehetőségek, ilyen lehetőség a hagyományőrzés, és az annak mentén megjelenő alkotás is.
XVI. századi hagyományőrzők a HVIM gyerektáborában
Mint ifjúsági mozgalmat vezető, ifjúsági programot is szervező érzékelem a hagyományőrzés fontosságát a jelenkor ifjúsága számára: bemutatni egy mára letűnt korszakot, egy olyan világot, amit mindannyian keresünk és restaurálni óhajtunk (nem formailag, hanem lényegét tekintve). Nem a menekülés értelmében kell ezeket bemutatni, hanem pontosan azért, hogy a már elvesztett értékeket újra felfedezzük és átörökítsük. Egy pajzsfal-gyakorlat, vagy konkrét fegyveres gyakorlás pedig nemcsak látványos, hanem közösségépítő is, fegyelemre nevel és életre szóló élményt ad.
(1) A tradicionális embertípus túlzottan általánosító kifejezés és nyilvánvaló, hogy nem létezett egy egységes „embertípus”, de e helyütt nem áll módunkban kifejteni, hogy a régi korok emberi minősége is hogyan szinteződött. Javasoljuk tanulmányozni a rendi társadalmak felépítését, a kasztrendszert és a kasztok jellemzőit.
(Barcsa-Turner Gábor – Szent Korona Rádió)
Így irtotta ki a globalizmus a népviseletet és az egyediséget
Egy harcos gondolatai a jobboldali minimumról és a 21. századi eszmeiségünkről
Magyar népviselet napja: Interjú Szabó Eszter ruhatervezővel
Harcosképző: képes beszámoló a Farkasok 8 újoncának kiképzéséről
Egy harcos gondolatai: küzdünk a modernitással szemben, az egész hagyományunkért