A Médiavadász ismét egy filmet vett górcső alá, ezúttal a 2024 októberében megjelent The Substance, magyarul A szer nevet viselő alkotás volt az elemzés tárgya. A szerző szerint ez egy undorító, beteg film, mégis alkalmas lehet arra, hogy metafizikai tanulságokat vonjunk le belőle. Alább a teljes kritikát változatlanul közöljük:
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
„Szükséges, hogy botránkozások essenek, de jaj annak, aki miatt botránkozás esik.” Ez a véleményem A szer alkotójáról, akit filmjéért nem létező ítélőszékem borzalmas kínok közötti halállal jutalmazna. Azonban annak ellenére, hogy egy bűncselekménnyel felérő, botrányosan undorító alkotásról van szó,
fontos témafelvetések jelennek meg benne, amiket érdemes lehet mélyebben megvilágítani.
Lássuk először a történetet, méghozzá spoileresen.
Adott egy ötvenes éveit taposó kiégett hollywoodi sztár, aki jelenleg aerobik műsorokkal próbálja fenttartani egyre lankadó népszerűségét. Mikor megtudja, hogy le akarják váltani, egy titokzatos forrástól beszerez egy kísérleti anyagot, ami az idősödő testből meglehetősen horrorisztikus módon kiválaszt egy fiatal testet. Azaz a Demi Moore által játszott karakternek innentől fogva egy tudata és két teste lesz, amit a folyamat zökkenőmentes fenntartása érdekében hetente cserélgetnie kell. A konfliktus abból adódik, hogy Elizabethnek szépen lassan tudathasadása lesz.
Fiatalkori énje szembefordul idős énjével, egyre több időt rabol el tőle, emiatt az idős én exponenciális gyorsasággal üregszik. Elizabeth végül nagy nehezen rájön, hogy ideje lenne beszüntetni a kísérletet, amit azonban fiatalkori énje megneszel, és kegyetlenül meggyilkolja gazdatestét. Ez a tett viszont Sue-ra is végzetes, hiszen gazdatest nélkül drasztikusan csökken az életereje. Ezért végső elkeseredésében ő maga is beadja magának a szert, ami szándékával ellentétben egy hányingert keltő torzszülött megszületését eredményezi. A lény bemegy a stúdióba forgatni, ahol egy szabályos vérfürdőt rendez az őt egykor csodáló gonosz producerek társaságában, majd egy darab szarként a tiszteletére elhelyezett hollywoodi csillagon megsemmisül.
Ez a bizonyára sokak tetszését kiváltó történet három fő ellentétpárt jár körül. A fiatalság és az öregség ellentétét, az ezzel szorosan összefüggő vonzalom és taszítás témáját, valamint az én és a nemén problematikáját. Kezdjük a másodikkal, ez a film piszkosul beteg és undorító.
Már A szer első perceiben kiderül, hogy az egész alkotás célja elemi undort kelteni a nézőben. Üvöltözve vizelő, segglyuk szájú, disznóként zabáló producer, ételben turkálás, ráncos bőr töméntelen mennyiségben, hányás, vér, sebek, gyulladás, felnyitott testrészek, kihulló fogak és sorolhatnám. Még a szemetest is többször olyan szemszögből mutatják, mintha a néző ott rohadna a kukában a többi szeméttel együtt. A nagy látószögű kamerával felvett hatalmas szobák és indokolatlanul hosszú folyosók is elemi viszolygást, idegenkedést váltanak ki a nézőben. A túl nagy és többnyire steril terek kiszolgáltatottságot és szorongást ébresztenek, mert kevés bennük az emberi viszonyítási pont.
A néző szinte menekül a filmtől, már a felénél soknak érződik ez a rengeteg visszataszító jelenet.
Teljesen természetes bennünk az ösztön, hogy kerüljük az undorító dolgokat. A mocsok, a bűz, az aberráció állandó jelenléte káros hatással van a lélekre. A külső szenny ráadásul nemcsak előidézi, hanem legtöbbször ki is fejezi a benső tisztátalanságot. Azonban az undornak lehet pozitív, metafizikai szerepe is. Az undorral való elemi találkozás megundoríthat minket az élettől, pontosabban fogalmazva a mulandó élettől, még pontosabban a mulandó élethez való ragaszkodástól.
A romlás látványa ráébreszthet minket arra, hogy értelmetlen ragaszkodni olyan dolgokhoz, amiknek nincs maradandó létük. Értelmetlen kötődni például az anyagi testhez, aminek csak néhány évtizedre van szüksége ahhoz, hogy teljesen leamortizálódjon. Egy aszott fejű, fogatlan, fonnyadt mellű, csontsovány vénasszony láttán megszülethet bennünk a felismerés, hogy már egy bársonyosan puha, gyönyörű női test is magában hordozza ennek a drámai romlásnak a csíráit. Ez az elsőre kiábrándító felismerés viszont egyúttal fokozottabban ráirányíthatja figyelmünket az örökkévaló igazságokra. Ezért az undorító dolgokkal való tudatos szembesülés megfelelő hozzáállás esetén szellemi kibontakozásunkat is szolgálhatja.
De az undorral való szellemi munkának van még egy vetülete. Ezt azzal a mondással tudnám megvilágítani, hogy „aki nem Krisztus, ne menjen a leprások közé”. Az viszont, aki képes magáévá tenni a krisztusi minőséget, azért tud sértetlenül a leprások közé menni, mert számára már nincs különbség jó és rossz között. Az ilyen szellemi szintet elérő embernek minden egy, mindent az örökkévaló Isten osztatlanságának fényében lát. A legkiválóbbak célja tehát, legyenek azok temetőben élő saiva jógik vagy keresztény szentek, úgy felkeresni a visszataszító dolgokat, hogy azok egyáltalán ne zökkentsék ki őket az egyetemes tudatosság tapasztalatából.
Ezzel a filmmel viszont az a probléma, hogy úgy szembesíti a nézőt a gusztustalanság legkülönbözőbb formáival, hogy nem ad mellé feloldozást. Ízelítőt ad a pokolból, de aztán bezárja annak összes ajtaját, hogy a néző ne is tudjon szabadulni belőle.
Egyébként sokszor nem is lehet olyan éles határt húzni undorító és vonzó dolgok között. A szexualitásban például sok dolog vonzóan hathat, amit a mindennapi életben visszataszítónak tartunk. Gondoljunk bele, milyen visszatetsző hatást kelt, amikor valaki beszéd közben véletlenül ránk fröccsenti nyálát, de csókolózás esetén kimondottan izgató lehet a nyállal való játék. Vagy egy nő és egy férfi annyira különböző tud lenni, hogy az időnként egyenesen taszítóan hathat, de pont ugyanez az ok erőteljes vonzalmat is kiválthat. A film jól mutatja be Hollywood öregedéssel kapcsolatos kényszeres viszolygását.
Nézzük csak meg a mai öregedő sztárokat. Némelyikük annyira túlzásba vitte a „szépítkezést”, hogy alig megkülönböztethetők a film kisestélyibe öltözött torzszülöttjétől. A mai sztárok nem tudnak méltósággal megöregedni, és nem veszik észre, hogy a különféle kezelések által csúnyább végeredményt kapnak, mint amit el akartak kerülni. De a rendező hibát követ el, amikor ezt manipulatív módon a pénzsóvár fehér férfi nyakába akarja varrni, akik a korosodó sztárokat eldobják, mint az elhasznált rongyot. Az öregedéstől való beteges rettegés egy sokkal általánosabb jelenség, ami az egész modern világra jellemző.
Ennek a filmnek majdnem minden pillanata kellemetlen, ami annak is köszönhető, hogy bővelkedik a szürreális elemekben. Elizabethnek nincs férje, nincs szeretője, se gyerekei, se rokonai, se barátai. Tulajdonképpen nincs semmilyen kapcsolata a külvilággal. Még a dílereiről sem tud semmit. Nő létére a fürdőszobája olyan élettelen, hogy inkább vágóhídra vagy egy steril kórházra emlékeztet. Emeleti lakásának ablakán kinézve pont egy plakátot látunk az ő fotójával. Sue egy tökéletesen záródó titkos ajtót épít a fürdőszoba falába, pedig látszik rajta, hogy még egy ikeás bútort sem próbált összerakni életében. Később Elizabeth métereket repül, mikor fiatalkori énje belerúg. A végén pedig a torzszülöttet beengedik a stúdióba, pedig kilométerekről ki lehet szúrni, hogy nem stimmel vele valami. Egészen világos, hogy amit látunk, az nem a szokványos valóság.
Olyan, mintha Elizabeth elméjében járnánk. A tág terek főszereplőnk elméjének különböző gondolatvilágai, amiben a titkos ajtó a tudatalatti szerepét tölti be. Ide zárja be undorodva a fiatalkori Sue idős énjének testét, pontosan úgy, ahogy a legtöbb ma élő ember teszi ezt a leghúsbavágóbb egzisztenciális problémáival.
Még pontosabban úgy fogalmaznék, hogy olyan, mintha egy „mind kontrol” programozáson átesett sztár elméjének börtönében járnánk. Akiben a tudatipar aktuális szándékainak megfelelően létrehoztak egy fiatalkori alteregót.
A rendre visszatérő félszem szimbólum, a drog, valamint a szerrel kapcsolatos vezényszószerű instrukciók is arra utalnak, hogy ez egy újabb szisztematikus agymosással kapcsolatos film. Emiatt sejthető, hogy a legmélyebb gondolatok, például a „ti egyek vagytok”, „te vagy a mátrix”, „minden belőled ered”, sem metafizikai igazságok megfogalmazásai, hanem egyszerű óvintézkedések, amik az agymosott alany teljes összezuhanását igyekeznek megakadályozni.
A Substance egy beteg film beteg emberektől, a szellemi perspektívákkal rendelkező ember azonban még ezt is a javára fordíthatja. Nem árt ugyanis időnként tényleg kicsit megundorodni az élettől.
(Médiavadász nyomán Szent Korona Rádió)